Vissza Jaipurba és Amerbe – Újra a falon, és az elefántok között
Éjszakai séta Agrában
Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, 
mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.
Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt 
ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. Olvass tovább…
Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. 
Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. 
Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)
A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, 
Ez a virág három részre szakadt, és az egyik a sivatag peremén, a mai Pushkar helyén ért földet. Itt forrást fakasztott, ez a forrás pedig tavat duzzasztott, ez a tó megtalálható mai is Pushkar közepén. Mivel időközben ez a hely lett a hinduk legnagyobb zarándokhelye, a tó több mint 50 különböző szakaszához (Ghats) lépcsők vezetnek le. És minden egyes szakasz különböző dolgokat gyógyít vagy tesz jóvá, ilyen-olyan betegségek ellen jó, ha ott megmártózol, vagy különböző módokon megváltozik az életed, természetesen pozitív irányban. :) Mostanra már nem csak a hinduk szeretnek idelátogatni, hanem a turisták is, mert a helynek van egy különleges varázsa, és a légkör nagyon kellemes Pushkarban. 
a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.
A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)
van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. 
Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. 
Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon. 
Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg. 
Legutóbbi hozzászólások