Bejárat > Ázsia, Grúzia > Átkelés Kelet-Grúziába

Átkelés Kelet-Grúziába

augusztus 31st, 2011

A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba.

Következőnek lovak miatt álltunk meg, egy anya és csikója az úton álltak, megállították a forgalmat, az autósoknak úgy kellett ledudálni őket az útról. Ez a hely egyébként festői volt, annak ellenére, hogy a táj része volt egy be nem fejezett vasbeton viadukt is.

Az út mentén a helybéli nők mindenfélét árultak, de amire figyelmes lettünk, az egy hosszúkás, barna valami volt, amit egy apró kötélen lógatva tartottak. Mikor egyiküknél megálltunk, akkor láttuk csak pontosan, mi ez a portéka: mogyoródarabok voltak elrejtve a házilag készített gumimaci állagú anyagba. Ez persze Zitának rendkívül tetszett és ízlett, ezért bevásároltunk az egy láris finomságokból.

Már estefelé jártunk, amikor még mindig csak 500m környékén tekeregtünk tengerszint felett, és az út egy fokkal meredekebbre váltott. Eltűntek a falvak és már csak az erdő maradt, a patak és sziklafalak. Mi pedig mentünk felfelé, keservesen lassan 5-6km/h-val, fáradtan a nap végén. Éreztük, hogy nem érjük el a hágót ma világosban, és azt is, hogy hiba volt erre nem rájönni pár percel ezelőtt, amikor a falvak mellett még könnyedén találtunk volna táborhelyet. 650m-en majdnem megálltunk egy útszéli parkoló melletti apró sík részen felállítani a sátrat, de aztán Zita előresétált egy kanyart, és meglátott egy „étterem 400m-re” táblát. Mire felértünk, már erősen szürkült, én pedig az erőm végét jártam. 720m-en voltunk ekkor. Mikor körbeálltak az emberek, még csak a hágó felől kérdezgettünk, annyit sem említettünk, hogy sátrunk van, de egyikük, Paul, felajánlotta, hogy aludjunk itt. Mutatott egy helyiséget, éppen hogy volt teteje, raktárhelyiség volt, de két vasággyal. Elfogadtuk, mert nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, Paul pedig a kérdezésünk nélkül ajánlotta fel. Mutatta, hogy övé a hely, és hogy szülinapja van, csatlakozzunk a társaságához. Erre csak később került sor, mert közben észrevettük, hogy Zita első kereke ismét lapos.

Végére járunk a defekt-kálváriának

Napok óta gond volt a kerékkel, de azt hittük, a szelep, mert csak kétnaponta eresztett le. Előző nap délután tömlőt cseréltünk benne, de az új tömlővel most újra leeresztett, tehát mégsem a szelep lesz a hibás. Nem maradt más hátra, kivettük a kereket, és szépen, türelmesen a végére jártunk a dolognak. Most ügyeltem arra, hogy megtaláljuk a lyuk helyét a külsőn. Miután az Ortlieb lavórba vizet öntöttünk és annak segítségével megtaláltuk a nagyon apró lyukat a belsőn, hamarosan meg lett a külsőn is a defekt okozója. Belülről nem volt tapintható a külsőn a drótszál, csupán kívülről látszott egy apró lyuk a külső felületén. Ha megnyomorgattuk a Schwalbe Maraton Plus-t, látszott, hogy egy fémszál van a belsejében. Hárman kellettünk hozzá, hogy egy kisebb műtétet hajtsunk végre a külsőn, mert úgy kellett kioperálni a több mint egy centis fémszálat belőle. Ketten fogtuk a külsőt és nyomtuk úgy, hogy hozzá lehessen férni a fémszálhoz, Zita pedig fejlámpával és a szemöldökcsipeszével operált. Alattomos egy defekt volt, az biztos. Mivel a fémszálat teljes egészében elnyelte a Schwalbe defektvédelmi anyaga, nagyon nehezen észrevehető volt a fémszál, csak így találtuk meg, hogy pontosan tudtuk, hogy semmi más nem okozhatja a defektet, csak egy test, és csak ott, ahol kilyukadt a belső. Az pedig, hogy csak két naponta eresztett le a kerék, valószínű annak köszönhető, hogy a fémszál csak akkor lyukasztotta ki a belsőt, ha pontosan ott kapott egy nagyobb ütést a kerék, ahol a külsőben a fémszál volt. A lényeg, hogy végre a végére jártunk a dolognak, és ez nagyon jó érzés volt számunkra, még akkor is, ha már késő volt, és nagyon fáradtak voltunk. Örültünk, hogy előző nap nem dobtuk ki a másik tömlőt, amiről azt hittük, hogy rossz a szelepje.

Most megkerestük a lyukat azon is, és gyorsan azt is megfoltoztam. Aztán a közeli mellékhelyiségbeelmentünk a lavórból ronggyal „megfürödni”, majd csatlakoztunk a szülinapi ünnepléshez, mert már nagyon hívott minket az asztalhoz minkenki.

Paul szülinapja

Az ünnepelő társaság között volt Paul 91 éves nagymamája is. Az asztalnál kétpercenként koccintottak valami töménnyel, amit meglepően jól bírt a társaság. Jókedvűek voltak nagyon és sokat nevettek az tény, de nem tűntek különösebben részegnek. Persze az ivásra minket is buzdítottak, de egy aprócska 3 centesnél többre nem bírtak rávenni, ebbe is csak azért mentem bele, hogy ne sértsük meg őket, mert különben, ahogy mutogattuk is nekik, ha ittunk volna, másnap nem ment volt a kerékpározás. Ennivaló az asztalnál a másik nagy grúz nemzeti eledel, a Khinkali volt, ami egy kis fasírtszerű hús gomba alakú tésztában kifőzve. A tésztában egy kis leves is van a húz mellett, amit tradicionálisan úgy kell elfogyasztani, hogy a tésztán egy apró lyukat harapsz, amin keresztül kiszívod a levet. Ezután láthatsz neki falni magát a tésztát és a húst a belsejében. A gomba alak nem teljesen helyes, inkább a nap sugaraira akar hasonlítani az étel formája, nehéz leírni. Mindenesetre finom volt és jó volt ott ülni a társasággal. Ennek ellenére éjfélnél tovább azért nem időztünk velük, mert tudtuk, hogy holnap vár még ránk a hágó és néhány kilométer.

Rikoti – A kapu Nyugat- és Kelet-Grúzia között

Reggel elköszöntük Paul-éktól, majd nekiindultunk a fölfelének. Hamar felértünk a kb. 900m-en található alagútig, aminek a bejárata megér pár szót. Gyanús, hogy ezt még a kommunista időkben építették, mert Kelet-Grúzia „bejáratát” egy nagy, szemmel láthatóan dolgozó és ettől nagyon boldog, nagyon erős ember formája díszítette. Az alagutat azonban éppen felújították, és bár megkérdeztük, hogy bringával nem járható-e az átjáró, de nem engedtek be, így maradt tovább a szerpentin, ki tudja, meddig, milyen magasra. A GPS kereken 1000m mutatott, amikor felértünk egy helyre, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ezt a helyet Rikoti-nak hívják és a térkép szerint 997m magas. Ez a határvonal Nyugat- és Kelet-Grúzia között. Egy tábla templomot jelzett itt, pár száz méterrel feljebb a gerincen, ahová meredek ösvény vezetett fel az erdőn át. Amíg Zita felsétált, én tettem-vettem a bringák körül, levágtam a körmöm, és nézegettem az útvonalunkat, tovább, Tbilisi felé.

Zita hamar megjárta a templomot, ami elmondása szerint szép volt és megérte a mászást. Gurultunk tovább, és meglepetésünkre nem rögtön lefelé, mert még egy kicsit hullámzott az út a hágó után. Pár száz méterrel később egy kellemes pihenőhelyet láttunk az út szélén, ahol megálltunk kicsit. Megjutalmaztuk magunkat egy limonádéval a mászásért, és körbenéztük a környéken. A büfé gyakorlatilag egy kisebb sátortáborból és asztalokból állt egy erdős részen, ami ideális lett volna a táborozásra. Persze Paul-ékkal sem volt rossz megismerkedni, és ide már csak sötétben értünk fel, így nem bántuk hogy nem itt éjszakáztunk. A büfék itt valószínű csak ideiglenesek, hiszen, ha elkészül az alagút, itt nem marad átmenő forgalom, csak akik célirányosan ide jönnek.

  1. Harkányi Lajos
    augusztus 31st, 2011 12:38-nél | #1

    Kedves Zita és Árpi !
    Most kinyomtatás előtt elolvastam az aug. 31-el dátumozott beszámolót, és újra azon csodálkozom hogy egy ilyen nehéz nap után (emelkedők sokasága miatti nehéz terep, defekt javítás és még szüli napon való részvétel után ) maradt még időd és energiád Árpi ilyen részletes beszámolót írni. Túra vonalon én is igazán fáradhatatlannak éreztem magam a Te korodban, de most úgy érzem, hogy erre képtelen lettem volna, ezért minden csodálatom a
    képességeid iránt. További szerencsés utat és hasonló erőnlétet mint az eddigiek voltak.
    Lali papa és Éva mama. Zitának köszönöm a Székely mérnök vicc küldeményét a tegnapi LOKÓ klubnapon továbbítottam szóban a turistatársaim felé.

  2. Arpi
    augusztus 31st, 2011 14:46-nél | #2

    Köszönjük a jókívánságokat Lali papa! Egy nagy puszit küldünk Éva mamának is! :) A beszámolókat van, hogy egy hétig nem írom, aztán egy délután fogom magam, és mikor olyan a hangulatom, csak írok-írok órákig és leírom több nap történéseit egyszerre. Az ideális lenne, ha minden este maradna erre idő és erő, de sajnos nem így van… mondjuk akkor mégtöbb, méghosszabb írás lenne, pedig nem az a lényeg, hanem a minőség. :)

    A székely viccről rögtön Lali papa jutott eszünkbe, azért is küldtük el! ;)

  3. sonni
    augusztus 31st, 2011 17:20-nél | #3

    Szia Zita,
    Ha Հայաստան -ban jártok, azaz Örményországban, Örmény földön, hozz egy csipetnyi “Örmény Földet” Èdesapád sirhalmára!

  4. PetyaKmet
    augusztus 31st, 2011 18:18-nél | #4

    Szuper, hogy írsz. Majdnem mindennap van így új olvasnivalónk.
    Akikkel találkozom, mindenkinek híresztelem a weboldalt, hogy olvassák el a bejegyzéseket.
    Az egyik haver már úgy jött a minap: “Na és most merre járnak már a bringások?”

    Lenne 5-6 millám szabad, én is nekiindulnék egy földkörüli útnak. (vagy nem is tudom, hogy mennyiből jönne ki).

  5. bi
    augusztus 31st, 2011 18:41-nél | #5

    http://armeniatv.com/video/21519/lidushik-31-08-2011

    00:10:45 fele kezdődik az örmény riport.

  6. szeptember 1st, 2011 00:18-nél | #6

    Arra felé divat különböző – főleg aszalt – terméseket felfűzni madzagra, majd tömény szőlőmustban átitatni és kiszárítani. Az áztatást és a szárítást addig ismétlik, amíg megfelelő vastagságú mustréteg nem keletkezik rajta. Mi a Turista Magazin szerkesztőségében Örményországban jártaktól kaptunk ilyen <> datolyát.

  7. Kitlei Gabriella
    szeptember 2nd, 2011 23:41-nél | #7

    Az a gumimaci állagú, kolbász alakú édesség Örményországban is megtalálható, diót fűznek fel és azt mártogatják sokszor édes mustba és szárítják a kellő vastagság eléréséig, szudzsuk a neve (magyarul mustkolbász-nak nevezhetjük). Zita, amikor a Szüleiddel ott jártunk, mi is vettünk a piacon, a Robi azóta is gyötör, hogy csináljunk itthon is. Biztosan hoztak a Szüleid is annak idején, sok helyen lehet ott kapni.

  8. pele_nka
    szeptember 21st, 2011 09:01-nél | #8

    Milyen térképe(ke)t használtatok Grúziában és amúgy egyéb helyeken?

  9. V-K Gergő
    március 5th, 2018 17:04-nél | #9

    Elnézést, hogy az úthoz képest ennyivel később írok, de most ahogy nézegettem a térképet, azt láttam, hogy félig szerencsétek volt az alagút felújítással, mert gondolom Grúzia kelet-nyugati főútján azért nem volt csekély a forgalom, az alagút pedig nektek átlag 2,5-3% százalékon emelkedett volna 2 kilométeren keresztül, és főleg az orosz autócsodák jól megtöltötték volna különböző gőzökkel gázokkal, így az áthaladás nem lett volna túl kellemes.

Hozzászólások lezárva