Archívum

‘futás’ cimkével ellátott bejegyzés

1 éve itthon – avagy az idehaza eltöltött elmúlt 1 évről

szeptember 6th, 2016 5 hozzászólás

Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el! Olvass tovább…

Memo and the Gang, avagy “What is your superpower?” :)

október 21st, 2014 3 hozzászólás

Néha van, hogy teljesen megvadulok, és álmodozva, türelmetlenül várom a következő kalandokat, és alig bírom kivárni az előttünk álló új élményeket. Ilyenkor menni kell előre, vagy ha épp nem biciklizünk, akkor jó leülni és tervezgetni a következő szakaszt – már önmagában a térkép felett álmodozni is nagy élmény, hát még aztán bejárni a kitalált utat! :)

És néha olyan is van, hogy 3-4 napig megállás nélkül tekerünk, van hogy 100km feletti napokat, és ilyenkor a nap végén még akkor se marad erőm és lelkesedésem írni, ha történetesen van áram, asztal és szék ott, ahol alszunk. Pláne akkor nem, ha tudom, hogy a következő rész, amit le szeretnék írni, egy nagyon boldog szakasza volt az utazásunknak. Gondolkodtam már azon, hogy újra elkezdek a mából írni, de akkor meg valószínű belevesznék a részletekbe és minden nap 3-4 oldal lenne. Amibe meg ismét belefáradnék és lemaradnék, úgyhogy folytassuk csak onnan ahol abbahagytuk.

Memoéknál igazából semmi különös nem történt, csak egyszerűen nagyon jól kijöttünk velük és nagyon élveztük a társaságukat – és azt hiszem ők is a miénket. :) Már akkor megtetszettek, mikor Memo úgy írta alá az első válaszlevelét Couchsurfingen, hogy “Memo and the Gang” – szeretem, amikor valakinél fontos a család, és kiemeli ezt, én is sokszor úgy írok alá leveleket, hogy “Zita és Árpi”, pedig én írom, de a feleségem nevében is. :)

Memo és Janelle Mexikóban találkoztak egy véletlennek köszönhetően. Évekig alig tartották a kapcsolatot, aztán amikor Memo az USA-ban tanult, és jött a 9/11, és valami átvilágításon kellett átesnie, és ebben Janelle, aki USA állampolgár, a segítségére volt. Ennek a vége az lett, hogy összemelegedtek, elmesélték nekünk a gyűrűs leánykérés történetét is – az utolsó pillanatban érkezett meg a gyűrű a postával. :) Ők is kerekeztek együtt, egyik este kölcsönös élménybeszámolót tartottunk a tévére kivetített képekkel, ők az USA határától a Baja California félszigeten keresztül egészen Guatemaláig bicikliztek le, ott aztán Memo kapott egy munkaajánlatot Argentínába, ezért megszakították a kerékpártúrát és odaköltöztek. Memo ott tanított az egyetemen (most is egyetemi tanár itt Tolucában), és közben született két gyermekük, Ana és Memito. Utóbbi név a Memo becézése (Kicsi Memo), és rövidítve, csak Mitonak hívják a kissrácukat, tehát Ana és Mito. :) Ők ketten kezdetben félénkek voltak velünk, aztán 1 nap múlva már úgy kezeltek, mintha mindig is ott lettünk volna az otthonukban, Mito önfeledten és hangosan beszélve játszott mellettem az asztalnál a szuperhőseivel, Zita meg Ana pedig sikítós-nevetős-kergetőset játszottak körbe az egész házban. :) Ehhez képest mikor megérkeztünk még szólalni sem mertek, csak sugdolóztak a szüleiknek. :) Hamar feloldódtak és jó volt látni a gyermekek önfeledt játékát és nevetését rajtuk nap mint nap.

Első nap kora délután megérkeztünk hozzájuk, le tudtunk pihenni így este frissen fedeztük fel Metepec (egy régen különálló város, de ma már egybenőtt Tolucával) központját, ahol akkora kukoricát árultak, hogy a szemei üveggolyó méretűek voltak. És mivel majonézben és reszelt sajtban (de a kérésünkre csiliben nem!) is megforgatták, nem lehetett úgy enni hogy ne nézzen ki így az ember :)

Az estét egy népszerű, emberekkel teli étteremben zártuk. Itt nagy volt a nyüzsgés, úgy kellett várni az asztalra, sok volt a szín, a szag, és nagyszerű ételeket készítettek az orrunk előtt a rendelésünkre.

Még egy szentély is volt az étkezőterem végében! :)

Olvass tovább…

Yosemite #5 – A Tuolumne Meadows és az Elizabeth-tó

július 31st, 2014 8 hozzászólás

Hét óra körül bújtunk ki a sátrunkból, majd a reggeli után valamikor 9 óra környékén indultunk neki a gyalogtúránknak. A kempingből először a közeli bolt felé vettük az irányt. Ez tulajdonképpen csak egy kisebb, de jól felszerelt vegyesbolt, ami egy nagyobb sátorépületben kapott helyett, kb. olyasmiben, mint amiben vidéken lagzikat szoktak rendezni. Ez valószínűleg azért van így, mert ugye az év 7-8 hónapjában ez az egész környék hóval van borítva, és a Tioga-út emiatt le van zárva, azért a néhány hótalpas, vagy sítúrázó emberért, aki erre téved nem érdemes fenntartani egy ekkora boltot. Ez a bolt egyébként a nyilvánvaló drágasága mellett is kedvencünk lett, ugyanis egyrészt a Yosemite-völgyi bolthoz képest nem volt drágább, másrészt az egyik sarokban (annak, akinek ez jól jöhet: a jégkrémes hűtő mellett) van egy „take it tor leave it” doboz, vagyis egy olyan doboz, amibe bárki bármilyen olyan holmit belepakolhat, amitől meg szeretne válni, mert pl. itt fejezte be a túráját vagy egyszerűen nem akarja tovább a hátizsákjában cipelni, de úgy gondolja, hogy másoknak jól jöhet. Na, hát itt sok jó dolgot találtunk, instant leveseket, konzerveket, szárított, fűszerezett krumplipüréket, és annyi tejport, hogy mindet el se hoztuk. :)

Így tartottuk távol a hangyákat az ételünktől – és a medvéket is, mert mindez a bear-boxben pihen :)

“Ha bárhol a kempingben medvét látsz, azonnal kergesd el!” :) – és ez komoly!

Papírdobozos bor! :o

Kitolható oldalú lakókocsi – ilyet sem láttunk még!

Mindezen cuccokkal persze nem terveztünk kirándulni, ezért rögvest visszasétáltunk a sátrunkhoz a domb tetejére, és bepakoltuk a frissen szerzett holmikat a medve ládába.

Séta a Tuolumne-réten

Ezután már tényleg elindultunk végre kirándulni. Kiérve a kempingből átkeltünk kelet felé a folyón, majd letérve az autóútról nekivágtunk a „meadow”-nak, vagyis a lápos, fás, füves rétnek. Ez először csalódás volt, mert a kinézett úton autók is közlekedhettek, de aztán hála az égnek, jött szembe egy sorompó, és annak túloldalán már nem kellett az autók által felvert port szívni. A rétről gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, köztük három kedvencünk, a… a fenébe, továbbadtam a szintén a dobozban talált jó kis tcpmap.net-ről letöltött topomap térképet, amin rajta volt ezeknek a hegyeknek a neve. Na, de legalább a két csúcsosabbra emlékszem. Olvass tovább…

Hawai’i #1 – Két nap O’ahu-n, amikor a biciklik a dobozban maradtak

június 1st, 2014 1 hozzászólás

Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :) Olvass tovább…

Koh Tao #4 – Felszíni élmények: Futva, biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve

május 22nd, 2013 3 hozzászólás

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Olvass tovább…

Koh Tao #1 – Érkezés a paradicsomba

május 17th, 2013 6 hozzászólás

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek. Olvass tovább…

Old Goa, Magellán, palacsinta, és ötletelés futás közben

április 17th, 2012 7 hozzászólás

Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :) Olvass tovább…

Történetek Iszlámábádból – #2

január 19th, 2012 23 hozzászólás

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Olvass tovább…