Egy hét Puerto Vallartában
Puerto Vallartába eredetileg azért tettünk kitérőt, mert Pitt és az internet is azt mondta, hogy szép hely és hogy nagy eséllyel itt tudunk majd úszkálni rájákkal és delfinekkel. Hát nem tudtunk, mert az idő nagyrészében haragos volt a tenger, amikor meg nem, akkor egy kisebb csapattal túráztunk a tengerparton és haladni kellett, ráadásul beázott a fényképezőgépünk “vízálló” tokja…
Közben pedig még egy felkérés is befutott hozzánk négy utazási cikk megírására. Ilyen nem történt még a történelem során, ezért ezt természetesen nagyon komolyan vettük és ezért hosszabb megállónk volt Puerto Vallartába, mert én napokon át írtam ezeket a cikkeket. Ami egyébként élmény volt és egy kis bevételhez is hozzájuttatott minket, ami mindig jól jön, pláne ha új gumikülsőt is kell venni Zita biciklijére, amin nem sokkal az enyém után szintén bemondta az unalmast a felfüggesztés (azóta már úton van az új). 30 ezer kilométer, keresztül Ázsián, a táv 99%-ában súlyosan túlterhelve a biciklit, sokszor botrányosan rossz utakon – ennyit bírt a gyári felfüggesztés, szóval nem hibáztatunk senkit, hanem örülünk nagyon, hogy a felfüggesztés gyártója (DNM) ismét gyorsan válaszolt és ismét küldenek egy az eredetinél erősebb, de azzal pontosan azonos méretű felfüggesztést. Ezekkel már tuti simán kibírjuk hazáig, főleg hogy bizonytalan ideig megszabadultunk a holmink egy részétől.
Na de jöjjenek a részletek, ismét képekben mesélve, és néha azok között.
Ez történik, ha ütközünk. Egy a forgalmi helyzetből adódó hirtelen fékezésemkor Zita hátulról belémtrafált. Se az én bicikimen, se az övén nem tört el se lámpa, se semmi, csak elgörbült a láncvédője Zitának. De most kiegyenesítettük! :)
Láncot is mostunk, fékeket állítottunk, bowdent cseréltünk, és persze Zita hátsókerekén a külsőt – Egy olcsó Kenda gumit találtam az általunk használt 26×1.75-ös méretben, mondván, hogy ez majd megteszi, amíg meg nem érkezik a Schwalbe ebayről.
Bocsánat, de a puerto vallartai képek nincsenek kronológiai sorrendben, ugyanis több fényképezőgéppel készültek, ráadásul az egyiken ekkor fordult körbe a 10000-es számláló. Szóval ez a kép bár nem az első a sorban, de az első reggelünkön készült. Teljesen véletlenül azonnal megtaláltuk a város legjobb tortázóját, ami a lakhelyünktől csak 2 perc sétányira volt az Universo és a Prisciliano Sanchéz sarkán
Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.
A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)
Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. 
Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) 
Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön. 
Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult 
Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra. 
Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, 
ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.
mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot. 
Legutóbbi hozzászólások