Bejárat > Ázsia, Vietnam > 5 napot nyaralunk Mui Ne Beach-en!

5 napot nyaralunk Mui Ne Beach-en!

március 29th, 2013

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Mindegyiknek volt egy kis terasza, ami erre az udvarra nézett. A miénkkel szemben volt a medence, gyönyörű tiszta vízzel, pálmafák alatt, napsütésben úszva. A szobánk tényleg apró volt, ha bepakoltuk a táskáinkat az ágy mellé, gyakorlatilag meg is töltöttük az egészet. De nem ezért volt olcsó, hanem mert egy kicsit kellemetlen csatorna szag áradt fel a fürdőszobából. Ez csak akkor csapta meg az ember orrát, amikor belépett a szobába, különben nagyon hamar megszokta. Igaz, erre nem volt szükségünk, mert nagyon kevés időt töltöttünk a szobában, még az estéket sem odabent töltöttük. Ugyanis odabent csak egy ventilátor volt a plafonon, és az hiába mozgatta a levegőt, ha az ablak zárva volt, nekünk bent túl melegünk volt. Ha meg nyitva hagytuk az ablakot, akkor kitettük magunkat annak a veszélynek, hogy az éjjel valaki kirabol minket. Ezt nem akartuk, ezért aztán bezártunk ajtót ablakot, és a matracainkat odakint a terasz padlójára terítettük, majd felhúztuk magunk fölé a szúnyoghálót. Ezek után csodálkoztunk, hogy mások miért nem csinálják így, mert odakint nagyon kellemes, hűvös volt a levegő, és még egy kis természetes szellő is járt, ami abszolút szép álmokat hozott nekünk, nagyon jól aludtunk így odakint minden éjjel, és így még a reggeli ébredésért sem kellett aggódnunk, sosem lustálkodtunk túl sokáig, mert a nap felébresztett minket. És persze így mi sem sültünk meg és közben a cuccaink is biztonságban voltak, odabent a bűzben. Igaz, a büdös önmagában még nem zavart volna minket, mert hamar megszokta az orrunk és utána már nem is éreztük, mindig csak akkor, amikor újra beléptünk a szobába egy távollét után.

És hogy mivel töltöttük az időnket? Írnám büszkén, hogy semmivel, de én erre sajnos még mindig nem vagyok képes. :) Tudjátok, egy kicsit már hiányzik a hétfő-péntek, szombat-vasárnap ciklus, hogy meg van szabva, hogy öt napot gályázok, megpróbálom élvezni a munkát, és esténként azért kikapcsolódunk kicsit, de ezek a napok azért általában arról szólnak, hogy dolgozunk, és várjuk a hétvégét, amikor végre valami egészen mást csinálunk, kimozdulunk a városból, számítógép közelébe se nézünk, és a mobilt is csak akkor hordjuk magunknál kényesen, ha éppen ügyeletben vagyunk. Persze, ha ügyelet van az képes meggyilkolni az egész hétvége feelinget, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy itt ezen az úton nincs meg ez a rendszeresség, ha valahol megállunk, és nem bringázunk, ott a „pihenés” alatt is nekem általában már az első reggelen azon jár az eszem, hogy utol kell érni magunkat az útinaplóban és cikkeket kell írni, hogy ne kopjon fel az állunk. És ha mondjuk ez nem sikerül, mert sokkal jobban esik csak semmit csinálni végre és elengedni kicsit magam, akkor ez a nap végén zavar engem, kárbaveszettnek tekintem egy kicsit az időt – holott azért nem volt teljesen az, mert ki is kell kapcsolni néha, és nem szabad mindig ugyanazt csinálni. Nem tudok lekapcsolni, nincs hétvége, amikor azt mondja nekem mindenki, és én magam is, hogy „Elég, most csinálj valami mást, és érezd magad jól közben, hisz hétvége van!”. Persze ezt azóta már tanulom, és azért annyira nem drámai a helyzet, mert általában az van, hogy egy nap elmegy némi lelkiismeret-furdalás követte lógással, aztán a rákövetkező nap, ha olyan a környezet és a hangulatom, és ezt minden megengedi, akkor rengeteg dolgot el tudok intézni és meg tudok szervezni, és ezek mellett akár tíz számra is jönnek belőlem az oldalak, köztük fizetősek is, és ezt a nap végén nagy elégedettségérzés (és egy jutalom sör) követ. Aztán van, hogy ezek a napok váltják egymást, és a rákövetkező nap egy újabb lógós nap jön. Vagy elindulunk tovább a bringákon, és akkor este meg már ezért nincs erőm / kedvem / időm „dolgozni”.

Na de elég ebből, nyaralni jöttünk ide, pihenni és kikapcsolódni, pár napig nem mozdulni és nem is gondolni ilyesmire, csak kikapcsolódni, a szó passzív, a fenekünkön ülős értelmében, ahogy azt a sok ezer körülöttünk lévő orosz turista is teszi. Nem is értettem nagyon, hogyan tudnak ennyire „semmit csinálni”, hogy csak ülnek egész nap a medence partján és néznek ki a fejükből. Valószínű erre vártak egész évben, ami alatt egészen más életet élnek, mint amit mi most ezen az úton, ezért is van az, hogy nem igazán értem őket. :) Először meglepődtünk a sok oroszon és azon, hogy az éttermek és masszázsszalonok hirdetései oroszul is szólnak hozzánk, ahogy a menük is vietnami, orosz és angol nyelven vannak írva. Aztán megtudtuk, hogy mi az oka ennek: az oroszok két hétre ingyen kapnak vízumot leszálláskor Vietnamban, és nyilván részben ezért nagyon felkapott lett a körükben az idelátogatás. Mui Ne kedvencük lett, ami érthető, hisz itt még télen is nagyon jó idő van, és közel van Ho Chi Minh City-hez. Meg kell hagyni, ügyes húzás volt ez a két hetes ingyen vízum az oroszoknak, mert bizonyára többszörösen visszajön az a kis vízum díj abból, amit itt elköltenek ennyi idő alatt. Amúgy velük sajnos nem sokat érintkeztünk, pedig a szállásunkon is voltak oroszok, köztük csak egy fickóval sikerült valamit beszélgetnünk, és ő viccesen nem hogy ledöntött volna bennünk sztereotípiákat az oroszokról, hanem megerősítette a legáltalánosabb negatív sztereotípiát róluk. Állandóan részeg volt, szinte artikulálatlanul beszélt, és állandóan azzal jött az utazásunkkal kapcsolatban, hogy politikai okok miatt nem bicikliztünk egy métert sem Oroszországban. Hiába mondtuk neki, hogy de hát nem esett útba, és délebbre sokkal több érdekes ország van, ahol még hideg sincs, ő nem vette a lapot és egyre csak mondta a magáét, minden nap. :) Persze ezt mi egyáltalán nem vettük fel, és nem hagytuk magunkat idegesíteni rajta, sőt nem is hittünk neki, mármint nem festettünk róla képet az összes többi oroszról, csak magunkban mosolyogtunk, hogy ő pont olyan, amilyennek egy orosz embert a viccekből és a médiákon keresztül elképzelnénk.

A szállásunkon volt egy francia-vietnami házaspár két tündéri kisgyerekkel, na velük már többet voltunk és főleg Zita barátkozott össze nagyon az anyukával és a kisebbik gyermekkel. Együtt mentek ki reggelente kincset gyűjteni a partra, miután a hullámok az éjjel milliónyi kagyló, csiga és egyéb tengeri herkentyű vázát hordták ki. Zita rengeteget összegyűjtött belőlük, és ezt rettentően élvezte. A teraszunkon még árnyalat szerint csoportosította is őket, aztán kiválogatta a legszebbeket minden színből.

A medencében is nagyon jól éreztük magunkat, bármikor, amikor úgy éreztük, hogy egy kicsit eltunyultunk és ideje lenne mozogni, felfrissülni egy kicsit, becsobbantunk és úszkáltunk egy kicsit. Sőt, volt hogy így kezdtük a napot. Én azzal szórakoztattam magam, hogy a medence alján úszkáltam fel s alá.

Egyik nap a családdal elmentünk sétálni a közeli patak mentén, egy – elmondásuk szerint egykor gyönyörű – kis völgyben mentünk, lent a patak langyos vízében tudtunk sétálni, itt láttuk a nyereggel felszerelt struccot is, amire invitáltak is minket jó pénzért „lovaglásra”, de nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott, ezt még látni is nagyon furcsa volt. A völgy viszont azért tényleg szép volt, annak ellenére, hogy a sziklás részeket már eléggé lepusztították a turisták és szeméttel is eléggé tele volt a környék. Itt megint láttunk egy kisebb homoklejtőt, ahol most csúszkáltak is. Ha elolvassuk az útikönyvet, vagy megnézegetjük egy Mui Ne-i utazási iroda ajánlatait, ez a homokdűnés csúszkálás ott van a „activities” között.

Enni napközben általában a piac melletti helyi éttermekben ettünk, értsd a helyit úgy, hogy a helyiek is itt ettek. Itt egész jó árakat és ételt kaptunk, a Com Bo alig volt drágább, mint bárhol máshol Vietnamban, és ingyen járt hozzá a házi készítésű, cukormentes jeges tea, és a kedvesség, a mosoly is. Volt, hogy a hagymát és a tojást is itt vettük meg a reggeli rántottánkhoz. Itt láttunk először BB pezsgőt, amit talán épp Minh importál Vietnamba Magyarországról, és itt pillantottuk meg először, végre álló helyzetben is a gyereküléssel szerelt motorkerékpárt is! Egy kis fa ülőkét aplikáltak fel a motor ülése és a kormánya közé, ráadásul a képen látható motoron még a műszerfalra akasztott alvós párna is ott van. Hogy mennyivel megy? Az kit érdekel, az ilyesmire nem adnak, különben sem hajtanak gyorsan, lehet azt érezni, hallani is, a kijelző csak dísznek van, marketing hülyeség, az sokkal fontosabb ennél, hogy a gyerek kényelemben legyen, tudjon min aludni menet közben és ne a kemény műanyag műszerfalra kelljen hajtani a fejét! :)

Esténként pedig megengedtünk magunknak egy kis luxust és elmentünk egy turistáknak épített étterembe, persze egy olcsóba és itt se a legkülönlegesebb, legdrágább étel csodákat ettük, de azért kipróbáltunk egy-két új dolgot. Szóval kicsit odafigyelve a költségekre, de azért nagyon jól és nagyon kényelemben éltünk itt öt napot, ami alatt az átlag kiadásaink kettőnkre még mindig nem haladták meg a napi 20 eurót (még mindig 270-es átváltással számolva). A kikapcsolódás sikerült, kipihenve, feltöltődve és persze újabb élményekkel gazdagodva indultunk innen tovább. Igaz, ezek talán nem voltak olyan izgalmasak és érdekfeszítőek, mint máskor, na de ilyen is kell, nem túlélőtúrára indultunk el otthonról, hanem nászútra. :) Jó, oké, nem akármilyen nászútra, de akkor is, mi is emberből vagyunk, főleg Zita, szükségünk van néha a pihenésre.

Mui Ne-ben 2013. február 15-19 között voltunk, és ez alatt az öt nap alatt összesen 95 eurót költöttünk. :) Itt pedig zárás képpen az látható, ahogyan a hangyák oda vannak a véletlenül kiöntött sűrített tejért:

Hozzászólások lezárva