Archívum

‘Cox’s bazar’ cimkével ellátott bejegyzés

Gundum: a negyedik ostrom – Mi van, ha végig élvezem?

október 26th, 2012 1 hozzászólás

Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes! Olvass tovább…

Cox’s Bazar – A világ leghosszabb tengerpartján

október 12th, 2012 7 hozzászólás

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön. Olvass tovább…

Chittagong – Cox’s Bazar #2 – A nehezebb, de szebb úton

október 10th, 2012 12 hozzászólás

Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton! Olvass tovább…