Nászút a Föld körül

Hue-ből Da Nang-ba a táv 130km, és mert van útközben egy-két kisebb és egy nagyobb hágó és egy híresen szép partszakasz egy laguna mellett Lang Co-nál, ezért ezt a távot úgy terveztük, két nap alatt tesszük meg. Az első nap persze most sem sikerült korán elhagynunk Hue-t, de legalább még délelőtt volt, amikor kigurultunk a városból. Ez a nap lassan indult be, de aztán annál eseménydúsabb és érdekesebb lett a vége. Kezdetben csak gurultunk a nagy út szélén, és azt éreztük, hogy itt valami más. Egyrészt sütött a nap, végre, és ilyet bringázás közben sem éltünk meg már egy ideje. Talán ez is hozzájátszott ahhoz az érzéshez, amit átéltünk, valahogy itt minden kicsit mintha nyugodtabb lett volna. Persze vasárnap is volt, bizonyosan ez is közrejátszott, igaz, mi inkább úgy éreztük, végre „megérkeztünk Dél-Vietnamba!”, ahol állítólag nyugodtabbak, lazábbak az emberek. Erre Minh-nek volt egy elmélete, amit később a saját tapasztalatunk és a megkérdezett emberek is igazoltak: Míg északon télen hideg van és ebben a hidegben is keményen kell dolgozni a földeken, hogy megteremjen az életet jelentő termés, addig délen elég szó szerint csak széthinteni a magokat, mert azok a melegebb, napsütésesebb éghajlat miatt sokkal jobban és könnyebben nőnek.

Azért annyira nem lett minden rögtön derűs, például a váltókarom nem javult meg magától, azt ebédszünet alatt ismét szétkaptam, és ekkor rögtön fényderült rá, miért kezdett el újra szorulni olyan nagyon hirtelen. A Rohloff bowdenekben van belül egy tefloncső, ebben fut a szál, és ez a kis cső kicsúszott a külső gumiköpenyből bele egyenesen a váltókar belsejébe, ahol feltekeredett abba a vájatba, amiben csak a bowdennek lett volna szabad lennie. Persze elég hely nem volt neki, így az egész elkezdett piszkosul szorulni – amíg vissza nem toltam a helyére és le nem vágtam belőle, miközben vártunk a finom levesre. :)

Az út mentén találtunk egy nagyon érdekes, színes táblát, egy félkör alakú ábrán a tortaszeletek színnel voltak jelölve, rajtuk ismeretlen szöveg. A képen egy kopott példány látszik, de azokon, amelyeket még nem evett meg a rozsda, általában egy mutató is van, valamelyik szeletre fordítva. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ezzel valószínű azt jelzik, hogy mennyire szabad vagy épp nem szabad tüzet gyűjtani a környéken – mennyira van szárazság és tűzveszély. De ez csak tipp! :) Aztán láttunk egy nagyon érdekes fát, a törzse egy kis betonépület köré volt növé, rajta bejárattal egy síremlékhez. Vagyis a sír így gyakorlatilag a fa törzsének a közepében volt. Elképesztő, mikre képes a természet! :)

Eztán átkeltünk két apró hágón, talán 50-100m magasak lehetettek, csupán néhány kanyarból álltak. Ezekből a kanyarokból viszont néha egész pofás kilátás nyilt, már csak a napsütés hiányzott volna, mert az közben eltűnt. Megint csak a szürke, üres rizsföldeket láttuk és a háttérben egy hatalmas lagúnát. Vagy máskor az alattunk kanyargó úton a kamionokat erőlködni fölfelé, a háttérben valamilyen üzemmel, talán egy cementgyárral. Welcome to the „Developed World”! Ez nem hiányzott nekünk ide, bár tudom, hogy mi csak két kis senki vagyunk, akik kerékpárral járjuk a világot, de Laosz ilyen szempontból nekünk jobban tetszett, ott nem járták ilyen nagy szörnyetegek az utakat, nem láttunk óriási üzemeket a táj helyén, ott még megvolt a dzsungel és az emberek nem próbáltak úgy élni, ahogy nyugati társaik, hanem éltek úgy, ahogy.

Tudom-tudom, kórház, egészségügy és oktatás az nincs nekik olyan, amilyen jó lenne, ha lenne, de én hiszem, hogy meg lehet oldani az utóbbiakat az előbbiek kikerülésével is, kell lennie ésszerű fejlődési irányoknak, ahol nem alakítjuk át ilyen gyökeresen a tájat és a szokásainkat, hogy már rájuk sem lehet ismerni, mert minden olyan idegen, olyan különböző és távoli a természetestől. Vietnamban néha ezt éreztük, igaz, valószínű csak azért, mert előtte Laosz nagyon „fejletlen” volt, de pl. Thaiföld még Vietnamnál is sokkal fejlettebb, ott úgy éreztük magunkat néha, mintha egy nyugati országban lennénk. De csak addig, amíg szóba nem álltunk egy, az ázsiakra jellemző szuperkedves helyivel – akik itt is megvannak Vietnamban! :)

Mielőtt begurultunk volna a csodás Lang Co-ba, előtte még összetalálkoztunk két európai leányzóval. Da Nang-ban bringát béreltek és most Hue-be tekernek, közben majd kempingeznek valahol a parton. Bátrak, én ilyen biciklivel szerszámok nélkül nem mernék ekkora útnak nekivágni. Persze ezt nem mondtam nekik, elvégre ha baj jön, a probléma csak egy lehetőség lesz pl. egy kis teherautóstoppolásra vagy egyéb izgalmas és érdekes kalandokra. Csak tovább bíztattuk őket, hogy jó az, amit csinálnak, és közben mi is kikérdeztük őket az előttünk magasodó hágóról. Részben talán nekik is köszönhetjük, hogy másnap nem az alagutat választottuk, hanem a 400m magas hágót. Na de ne rohanjunk előre! Mert volt itt egy-két érdekes dolog még Lang Co-ba. Ahogy beértünk a lagúna és a tenger közötti keskeny földnyelvre, utolértünk egy furcsa motorost. Oldalt a hátsókerék mellett tűz lobogott egy dobozban, aminek a tetején egy nagy lábos volt. Felemelte nekem a fickó a fedőt, odabent tésztagombócok gőzölődtek. Ezekben általában hús van hagymával és tojással, legalábbis itt Vietnamban. Na de az, hogy zenéljenek? Méghozzá így? :)

Igen jól szórakoztunk! :) …és ez persze a fickó sem volt ellenére. Természetesen a kutyát végül nem ettük meg, nem lett belőle szalonna, viszont szállást sem találtunk. Miután bekóboroltuk a főúttól a tenger felé menő utcák nagy részét és találtunk két katolikus templomot (szállás ügyében, de hiába), visszamentünk a főútra és találtunk egy nagyon jó szállót, ráadásul csak 100 ezer dongért. Egész korán el tudtuk foglalni az első emeleti tágas szobát, ahová ekkor még betűzött a nap, ami a ház körül amúgy is beragyogott mindent, de még odabent is, hiszen három oldalról ablak volt a szobánkon. Ilyen fényes, tágas szobában nagyon rég nem laktunk, általában ennek az ellenkezője igaz az éjszakai menedékeinkre: pici és ablaktalan. :) Éppen ezért ezt most nagyon élveztük, pláne, hogy a helyhez tartozó étteremben egész olcsón ehettünk és volt két apró tarka-barka kiscica is a színen, akiket Zita jól megdögönyözött. Zita felmerészkedett a házunk második emeletére is, és itt egy kis családi szentélyt talált, Buddhával, füstölőkkel, és mindenféle papír ruhával. Nagyon érdekes volt, láttunk ott papír cipőket, papír öltönyt, nadrágot, de még papír mobiltelefont és karórát is. Ezt nagyon érdekesnek találtuk, de ekkor még nem értettük.

Reggel korán akartunk kelni hogy még a nagy hőség előtt feljussunk a Hai Van hágóba, de persze megint ellustálkodtunk. A nap már javában tűzött, amikor az előző este megsütött melegszendvicseket felfalva kint találtuk magunkat az úton. Apropó! Ezen az estén, vagyis az előző estén kezdtem el írni valamilyen régebbi, (de a történések napján éppen friss) FB-vita vagy a honlapon tett hozzászólások által motiválva a napi ökolánynyomainkat. Nyitottam négy új oszlopot a szupertáblázatunkban, ezek a víz, étel, energia és lakás voltak, és ezekbe felírtam, hogy miből mennyit „költöttünk”. Sajnos később feladtam ezt, mert túl bonyolult volt visszaemlékezni, hogy az adott napon mit hányszor csináltunk, meddig égett a villany, meddig töltődtek a kütyüjeink, hányszor húztuk le a WC-t, stb, stb… És sajnos mérni sem lehetett, mert ezeket a dolgokat – számomra legalábbis – képtelenségnek tűnik számszerűsíteni. Ezt egyébként már kicsit sajnálom, mert bár oké, nem tudtuk volna összeadni a napokat, de arra jó lett volna a napi 2-3 perc összeírás, hogy mindig, amikor „lépünk”, amikor teszünk valamit, aminek számottevő lábnyoma van, tehát valamit, ami nagyobb dolog egy levegővételnél, akkor arra odafigyelünk, hiszen majd fel kell írni a táblázatba, tudatosul bennünk, és esetleg meggondoljuk magunkat. Nem, nem veszem meg ezt az üveges kólát, inkább tovább hajtok és majd jön egy útszéli cukornád árus, ahhoz nem kell üveggyártás és nagy ipar, csak apró kerekeken guruló, kézzel is hajtható facsarógép, a cukornád maga és egy pohár, amit utána elmosnak. És a szívószál, azt nem fogadom el, mert van nálam egy, amit mindig újrahasználok! Tudom, tudom, ezek iszonyú parányi dolgok, de ha egyre többen egyre inkább elkezdenénk ezekre figyelni, akkor jönnének a nagyobb dolgok is, és az ipar és a politika is felfigyelne és reagálna ránk. Meg lehet változtatni a világot! Jöhetnek az ellenérvek, hogy nem, Árpi naiv vagy, várom őket szeretettel! :)

Na de induljunk el fölfelé a hágóba, mert soha nem jutunk sehová. Lang Co-t földnyúlványát egy hídon keresztül hagytuk el, innen nagyon szép kilátásunk nyílt az alattunk lévő halászhajókra és az öbölre valamint annak a bejáratára. A túloldalt a tenger felé fordultunk és áthajtottunk egy még nagyobb híd alatt, ez a magasba ment, mert aztán az út, amit a hátán vitt, egy alagútban folytatódott. Az alagútban, ahová tilos bringával behajtani, mi persze mégis gondolkodtunk ezen a tegnapi nap fáradalmai közben, de végül rábeszéltük magunkat a hágóra. A hágóra, ami éppen ezen a ponton kezdődött elöttünk. Jött az emelkedő! Méghozzá akkora emelkedő, amilyen már rég nem emelkedett előttünk. Rögtön az első kanyarban megálltunk, mert innen nagyon szép kilátás nyílt Lang Co földnyúlványának a végére, a tengerpartjára, a hidakra és a mögöttük lévő hatalmas öbölre.

Ezt követően először egy hatalmas póknál álltunk meg, amit már nem is tudom, hogy szúrt ki Zita. Ő mester ebben. A fák lombja között egy részen kilátszott az ég kékje, és ezelőtt a kék előtt fonta az óriás pókunk a hálóját. Mi pedig készítettünk róla három képet, az elsőn ő látszik nagyban, aztán ő és a kék ablak a zöld lombok között, aztán az egész környék, a fákkal és az út korlátjával. Gondoltuk, hogy ezeket majd egymásra rakjuk kinagyítva photoshoppal, de erre azóta se került sor és most se fog, inkább csak írok tovább. Annyi apróság és annyi ötlet van, de idő az nincs mindenre, ez egy üldözés kérem, üldözöm az útinaplóban a valóságot, és közben nem mindig állok meg. Ti is írtátok, és én is gondoltam rá, hogy jó lenne a képaláírás a blogra a fotók alá, de erre sincs időnk. Majd talán egyszer, még ki kell fejlesztenem, hogy csak egyszer legyen vele sok meló, aztán utána már offline is tudjam csinálni, gyorsan, hatékonyan. Egy kanyarban viszont megálltunk egy némileg már torz közlekedési tükörnél, és készítettünk magunkról egy fotót, amin nekem el van törve a csuklóm, Zitának meg át van lőve a felkarja… :) Vagy legalábbis így látszik.

Feljebb vettünk két nagy hajtűkanyart, a másodikban pedig ismét játszottunk a tükörrel, majd elhaladtunk egy nagyon furcsa épület mellett, ahonnan furcsa zaj jött. Csak néhány perc gondolkodás után esett le, hogy valószínűleg az alagút szellőzőnyílásánál járhattunk. Ugyanezt hamarosan már sokkal feljebbről csodálhattuk, és miközben ide feljutottunk, az út szolidan emelkedett, lent vasút kanyargott a tenger mellett, jobbra pedig apró vízesések zubogtak alá mellettünk.

Mikor már a hágó alatt jártunk és csak egy kanyar volt hátra, az út mellett egy kis emlékművet fedeztünk fel. Megálltunk és körbenéztünk, egy kis női szobor előtt füstölők, virágok voltak kitéve vázákban, és amit nagyon furcsálltunk: rengeteg papírpénz. Már megint ezek a játékpénzek, számtalanszor láttuk már őket szétszórva az út szélén. Mi értelme van ennek? Fénymásolt 100 dollárosokat és 500 ezer dongosokat ajánlanak fel az égieknek, hogy aztán itt a földön is rájuk törjön a nagy anyagi gazdagság? Ez milyen gáz, és milyen nagyon szánalmas már. Gondoltam ekkor, de már ekkor is éreztem, hogy nem helyes így éreznem, mert valószínű ennél többről van szó, ennél bonyolultabb kell, hogy legyen a történet. És persze, valóban, nem volt igazam, vagyis igazam volt, abban, hogy ennél többről van szó. Később, több forrásból és több embertől, több élményen keresztül megtapasztaltuk és megértettük, miről is van szó valójában, ezt most elárulom Nektek előre, mert ide kapcsolódik: ezekre a pénzekre rá van írva valami olyasmi, hogy a „holtak pénze”, és ezek a pénzek összefüggésben vannak a tegnap este látott papírruhákkal, cipőkkel és telefonokkal. Ezeket a papír holmikat a helyi kultúrában az elhunyt hozzátartozóknak szánják, és az újévvel beköszöntött első teliholdkor elégetik őket, így kerülnek fel a fenti, elhunytak világába a holmik. Így lesz odafent az elhunyt hozzátartozóiknak ruhája, cipője, mobiltelefonja, karórája, és pénze a másik világban. Oké, még így is furcsa dolog ez, de valljuk be, egy nagyságrenddel érthetőbb, kedvesebb és aranyosabb, mintha azért csinálnák ezt az egészet, hogy ők maguk, az élők legyenek gazdagabbak, még ebben a világban. Persze biztos felteszitek a kérdést, hogy de hát miért nem igazi pénzt áldoznak fel? Én is feltettem és meglepően gyakorlatias és egyszerű választ kaptam, hogy szinte én éreztem magam hülyének utána: „Megbolondultál? Az igazi pénzt odaadjuk a templomnak vagy a szegényeknek adományként.” Oké, már csak azt nem értem, hogy ki és mikor és hogyan találta ki azt, hogy a papír holmi is működik az elégetéssel? Persze lehet, hogy én gondolom rosszul, és eleve a papír, „mű”-holmik égetésével kezdték és soha nem is égettek igazi pénzt és igazi ruhát.

Szóval visszatérve az útra, valószínű itt meghalhatott valaki a szerpentinen és az ő emlékére állították ezt a kis helyet, és azért pakolták ide a sok papírpénzt, hogy ha majd azt elégetik az újévvel, fent az illető megkapja és ne kelljen pénztelenül léteznie a másik világban. :)

Innen már csak egy kanyar volt a hágó, odafent turisták busszal odaszállított hadai fogadtak minket és kilátás, immáron mind a két irányban, vissza a Lang Co öböl felé, és előre Da Nang városa felé. Mivel az éttermesek csak iszonyat drágán voltak hajlandóak még egy csomag kekszet is odaadni nekünk, és mivel ekkor kezdtünk neki az okölábnyomunk felírásának és a keksz be volt csomagolva, ellen álltunk, hogy vásároljunk, hiszen innen már csak le kellett gurulni a városba, ahol normál árak vártak ránk.

A lefelé suhanás nagy élmény volt, meg-megálltunk közben, mert a kilátás nem akármilyen volt Vietnam 4. legnépesebb városára. Az öböl túloldalán Da Nang toronyépületei magasodtak. Lent ettünk egy-egy gőzgombocot, majd néhány szendvicset és így már bírtuk folytatni befelé a belvárosban. A központban csak borzasztó drágán kínáltak nekünk szobát, ezért kérdezősködni kezdtünk, és hamar a folyó túloldalán találtuk magunkat. A hídon ezernyi robogós között hajtottunk, de már nem éreztük magunkat veszélyben miattuk. Körülnéztünk az utcában, amit tanácsoltak nekünk, de egyetlen egy hotelt sem találtunk. Már megint ez a nyavalyás yes-story, csak mondtak nekünk valamit, de azt se tudták, mit akarunk? Szó se róla, kezdtünk egy kicsit ingerültek lenni, fáradtak és éhesek voltunk és minden szállodás csak az ellenségünk volt, hisz csak méregdrágán akartak szobát adni nekünk. Ez tudtam, hogy nem jó, hiszen tudom, elcsépelt dolog ezzel jönni, de amilyen vagy a világgal, az olyan lesz veled, és bármennyire is közhelyesen hangzik ez, attól még így van és mi ezt számtalanszor megtapasztaljuk az út során. Éppen ezért most próbáltunk uralkodni magunkon és csak türelmesen, kedvesen és mosolygósan bekérdezni minden szállodába. Persze ha lettek volna a környékünkön, de egy sem volt, ezért tovább evett minket a fene. Megálltunk egy nagy körforgalomnál és vettünk az utcán pár szendvicset, amelyek egy részét rögtön meg is ettük. Vettünk egy nagy levegőt és egy megérzésre támaszkodva elindultunk a tengerpart felé. Innen ugyanis már alig csak egy kilométerre volt az állítólag valami TV-sorozatból híressé vált „China Beach” nevű tengerpart-szakasz. Ennek az északi csücske egészen Da Nang-ig ér, ide tartottunk most ezen a délutánon, amikor már kezdett sötétedni ránk. Ördögünk volt, az utca egy ponton végetért és beletorkollott egy a parttal párhuzamos, de attól még kb. 300m-re beljebb lévő széles sugárútba. Ezen az úton balra fényreklámokat pillantottunk meg és hamarosan szállodák tucatjai vettek körül minket.

Feladtuk, hogy 200 dong (2200 forint) alatt találjunk szobát, ezért az első helyre, ahol ennyiért szobát ajánlottak (némi alkudozás után), felpakoltunk. Igaz, drága volt, de ezért cserébe nagyon pofás, tiszta, modern szobát kaptunk, szép fürdőszobával, íróasztallal, konnektorral és erkéllyel. Utóbbi jól jött, mert nagymosást csináltunk és a keleti fekvésű teraszra remekül ki tudtunk teregetni, hogy a reggeli nap majd elvégezze a dolgát, amíg mi szunyókálunk.

Ezzel a napnak azért még nem volt vége, mert kimentünk sétálni a környékre. Ettünk a sarkon egy Pho levest egy utcai műanyagszékes kis „étteremben”. Itt felfigyeltem rá, hogy valami mozog a sötétben. Óriási patkányok szaladgáltak körülöttünk a szomszédos, üres asztaloknál, mindössze pár méterre tőlünk. Én ettől nem lettem nyugodt, mert hisz mi van, ha megharap és betegséget hordoz, de Zita csak nevetett rajtam, és bíztatott, hogy legalább fényképezzem le a kis állatokat. :) Eztán még éhesek maradtunk ezért a szomszéd utcáig kóboroltunk, ahol találtunk egy kis családi, egyasztalos étterem-kocsma szerűséget. Itt még kértünk egy kis rizses ételt és ittunk egy kólát és egy sört a hosszú nap végére. Üvegből, de sok jéggel, nesze neked fenntarthatóság. Az üdítőket (mert ennyi sok jéggel feloldva már annak számít a sör is – itt így isszák) már csak a vacsora után darts-ozás közben fogyasztottuk el, jót szórakoztunk ezen a helyen lefekvés előtt.

Hue-ből Da Nang-ba január 20-21-én tekertünk át, 71 és 45 km-t megtéve.