Nászút a Föld körül

Bringával Navoi-ig

Qiziltepa-ból hosszú napon indítottunk. Korán keltünk, hogy elcsípjük a reggeli buszt, erre azonban nem került sor, mert végül úgy döntöttünk, délután egyig bőven van időnk letekerni Navoi-ig az 50km-t, ami még akkor is sikerülhet, ha szembeszelünk lesz. Hát persze, hogy az lett, de nem morogtunk rajta, ha 15km/h, akkor annyi, a lényeg, hogy haladunk és még így is oda tudunk érni időben. Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban.

A következő megállót egy régi karavánszeráj romjai mellett ejtettük meg, még ép volt a kapuja a szerájnak és az út másik oldalán egy elsőre ismeretlen épületet is felfedeztünk. Mikor Zita közelebb ment, akkor értettük csak meg, hogy egy korabeli föld alatti víztározóval van dolgunk. Ez már egészen közel volt Navoi-hoz, ahová egy órára voltunk hivatalosak a fogorvoshoz.

Szamsza – Made in Kemence

A fogorvos előtt azonban még okos dolognak véltem, hogy ha alaposan belakmározok, hiszen ha „műtenek” utána pár órát nem ehetek, ami nem túl szerencsés állapot egy kerékpártúrázó napjaiban. Ezért Navoi bejáratánál megálltunk egy szimpatikus kiülős vendéglőnél. Itt végre találtunk az országhoz képest elég kultúrált mosdót, ahol nem csak a dolgunkat végeztük el, hanem kezet és arcot is mostunk szappannal. Az ilyesmi 50km poros út után felér egy kisebb zuhanyzás komfortérzetével. A mosdóhoz menet Zita figyelmes lett a szamsza (mert errefelé már inkább szamsza-nak mondják, s nem szomszának, mint Türkmenisztánban megszoktuk) sütési módjára. Nagy, kerek alapú, a tetején középen lyukas kemencében sütik a szamszákat, méghozzá nem ám akárhogy, hanem úgy, hogy a kemence belső oldalára tapasztják azt. Nem láttuk, de állítólag bevizezik a kemence belső felét és a nyers szamsza alját, ami így feltapad a kemence belső falára, és ott is marad, amíg szép ropogósra nem sül. Ekkor egy kaparóval megpiszkálják, hogy beleessen egy kosárba, amit alá tartanak, így veszik ki a kész szamszákat a kemencéből. Érdekes volt látni végre, hogyan készül a kedvenc eledelünk, ami egyébként, mint már azt hiszem legalább kétszer említettem, nem más, mint vékony rétesszerű tésztában apró sült húsdarabok sok hagymával és borssal – a legjobb!

Gyors találkozás Gulya-val, Bahktiyor hugával

Szóval miután öt ilyen szamszát befaltam, elindultunk Gulya-hoz, Bahktiyor hugához, aki fogorvos a városban. Kicsit elmértem a kórházig a távolságot, ezért meghúztuk az utolsó 5 km-t, így végül csak két percet késtünk. Gulya egy nagyon aranyos és kedves lány, aki tökéletesen értette a helyzetünket, alig hogy megnézte a fogamat, rögtön felajánlotta, hogy felhívja egy szamarkandi barátját, aki szintén kiváló fogorvos, és megbeszéli vele, hogy ott nála kezeljék a bajomat, mert ha itt kezdi el Gulya kezelni a fogam, akkor itt is kell befejezni, és a kezelés akár lehet 2-3 napos is. Ezt az ötletét nagyra értékeltük Gulyának, és éltünk is vele, így valamivel később már Eldar – a szamarkandi fogorvos címe és telefonszáma birtokában mondtunk nagyon hálás búcsút Gulya-nak, akinek vissza kellett sietnie a rendelőjébe. Ennek az új fejleménynek örültünk nagyon, a fogorvos ismerős szál megmaradt, csak tovább fonódott, egészen Szamarkandig, ami már csak 150km-re volt tőlünk, és ahová ekkor még volt egy egész délutánunk eljutni.

Busszal Szamarkandba

Vidáman tekertünk vissza a város utcáin a főút felé, a buszállomás irányába. Navoi egyébként modern nagyváros, panelházakkal és parkokkal, na meg hatalmas, széles sugárutakkal, amiken nagyszerűen tudtunk haladni. Éppen jó tempóban repesztettünk az egyik ilyen úton, amikor jobbról a fák közül éles sípszót hallottunk – egy rendőr sípolt le minket az útról. Megálltunk neki és kérésére már vettük is elő az útleveleinket. Az igaziakat, mert későn esett le, hogy szélhámos is lehet a fickó, hiszen csak úgy előkerült a semmiből, és egyedül volt. Ez azért volt gyanús, mert eddig Üzbegisztánban sehol nem láttunk rendőrt egymagában, rendőrautó nélkül. Emberünkről aztán kiderült, hogy valóban rendőr, méghozzá a segítőkész fajtából. Pontosan elmagyarázta, merre találjuk a buszállomást, és még le is írt valamit a noteszomba, amiről azt mutogatta, hogy csak meg kell mutatnom bárhol bárkinek, és meg fogják nekünk mutatni, merre van a buszállomás. Erre aztán nem volt szükség, mert könnyedén megtaláltuk a buszokat. Egy Tashkentbe, a fővárosba tartó buszra szálltunk fel, ami megáll Szamarkandban is. 40000 sumot fizettünk kettőnkre a 150km-ért, ami kb. 4000 forintnak felel meg. A bringákat be tudtuk rakni alulra, és ezt a műveletet lassan és alaposan végeztük el, annak ellenére hogy a végén a sofőr dudált, hogy már indulna. Számunkra a bringák épsége az egyik legfontosabb dolog a saját épségünk után, ezért mindig próbálunk nagyon odafigyelni arra, hogy hogyan és hová pakoljuk be őket szállításnál. A busz aztán csak az út túloldalára gurult át, ahol még szűk fél órát álltunk ki tudja miért… Ezért kellett csupán sietnünk a pakolással. :) Bepakolásnál egyébként történt egy kis malőr, csavarok csörrenését hallottuk az aszfalton. Az ülést alulról rögzítő gyorszárt fogó túloldali imbusz csavar veszett el. A csörrenést már csak a tengely és a gyorszár, illetve néhány alátét okozta, a csavar valószínű már korábban elveszhetett. Nem értettem, hogy nem vettük észre ezt, de ezen már késő volt bosszankodni. Mivel Zitának pontosan ugyanolyan bringája van, mint nekem, volt mintánk a csavarról, ezért nagy kétségbe nem estünk, úgy voltunk vele, hogy majd Szamarkandban, a fogorvos mellett a másik első dolgunk ennek a csavarnak (és egy plusz tartaléknak) a beszerzése lesz.

A buszút viszonylag unalmasan telt, bő három órát utaztunk, ami soknak számít 150km-en, de errefelé ez a tempó, mivel az út nem éppen európai sztandardú, és a busz kb. minden bokornál megállt felvenni, illetve kirakni embereket. Közben egy régi, a buszba szerelt tévéből egy üzbég film ment, a hangszóró pedig pont a fejünk felett volt, aminek nagyon nem örültünk, mert a filmben sokat ordibáltak és veszekedtek, amit egyébként furcsálltunk. Nem tudom, hogy csak nekünk tűnik amatőrnek az itteni színész gárda azért, mert nem értjük a nyelvet, vagy tényleg sokkal gyengébbek annál a színvonalnál, amit megszoktunk. Mindenesetre az tény, hogy nagyon bugyután nyomták, de én még így is a tévére tapadtam, mert új és érdekes volt számomra. Persze csak azután, hogy az úton mellettünk elszáguldó valódi üzbég élet  – csacsis szekerek, árusok, biciklit nagy zsákokat szállító emberek, állatokat a kétszer két sávon keresztbe átterelő gyerekek – már megszokottá vált.

Szamarkandban gyorsan összeraktuk a bringákat és az én ülésemet megpróbáltuk a lehető leginkább rögzíteni egy kis duck-tape-el és a lenti rögzítés maradék meglévő elemeivel. A dolog egyébként nem volt olyan kritikus, mint ahogy hangzik, mert így csak annyi történt, hogy az ülés kicsit a vázon ült, nem pedig az eredeti rögzítésén. Ez persze hosszútávon tönkretette volna a vázat (amit erre a pár kilométerre leragasztottam, hogy ne bántsa az ülés), és az ülést is, aminek nyílván nem tett volna jót, hogy nincs rendesen rögzítve, de most ügyeltem arrra, hogy a szállásunkig csak nagyon óvatosan hajtsak és ne tegyek hirtelen mozdulatokat az ülésben.

D.T.A.E. áron Bahodir-ék B&B-jében, mert muszáj valahol lennünk a regisztráció miatt

A szállásunknak megint a legolcsóbb hotelt néztem ki az LP-ből (Mostantól így hívjuk a Lonely Planet útikönyveket, jó?), ami egy Bahodir névre hallgató, család által üzemeltett otthonos kis B&B (Bed and Breakfast – „ágy és vacsora”, az ilyen egyszerű, de nagyszerű szállások gyűjtőneve angolul) volt alig 5 km-re a buszmegállónktól, a szamarkandi látnivalók és a központ közvetlen tőszomszédságában. A tulaj először egy 20 dolláros szobát mutatott kettőnkre, de amikor mondtam, hogy ez nagyon sok nekünk egy éjszakára, mutatott egy olcsóbb, kisebb és lepukkantabb szobát, amiből aztán még mindig sikerült lealkudnom azzal, hogy nem kértünk reggelit (Zita gyomra miatt) és rögtön három éjszakára kivettük a szobát, ami egyébként annak ellenére, hogy nem volt makulátlanul tiszta és szép, semmi gond nem volt vele, teljesen lakályos volt és számunkra tökéletesen megfelelt. Mint utólag megtudtam, közös hálószoba (dormitory) is lett volna itt, de erre már csak azután derült fény, hogy elfoglaltuk és kifizettük a szobánkat. Ezt a dolgot annyira nem bántam, mert olyan alacsony, DTAE árat sikerült kialkudnunk, ami így még a dormitory-nál is olcsóbb volt. A DTAE fogalmát mi találtuk ki, mert már nem először hallottuk a szállásadóktól a sikeres alkudás után a „Don’t Tell to Anybody Else” kifejezést, vagyis hogy oké, rendben van az ár, de ne áruljuk el senki másnak, mert abból sértődések és viták lehetnek. Szóval olcsó, DTAE áron szálltunk meg reggeli nélkül, az egyébként nagyszerű Bahodir B&B-ben. A szobánk egy belső udvarra nyílt, ahol mindig összegyűlt egy remek kis nemzetközi utazós társaság, akik közül sikerült egy-két nagyon érdekes embert megismerni, akikkel nagyon-nagyon jókat beszélgettünk, kontinensen és időn átívelő „örök barátságokat” kötöttünk, de ezekről majd később.

Megfigyelhettétek, hogy Üzbegisztánban már a második alkalommal laktunk fizetős helyen (igaz az elsőt javarészt Norberték állták, de emellett eleve szállóban terveztünk maradni Bukhara-ban is). Ennek oka nem az volt, mert most hirtelen megszaladt nekünk anyagilag, vagy mert ennyire elkényelmesedtünk volna, hanem a regisztráció. (Na jó, persze hogy a kényelem is borzasztóan jólesett, naná! :D) Üzbegisztánban ugyanis minden helyen, ahol megszállsz, regisztrálnak téged, azaz felvisznek valami rendszerbe, és kapsz egy kis cetlit a szálló pecsétjével és azon napok dátumaival, amelyeken ott szálltál meg. Ezen papirosokat aztán kérhetik a kilépésnél a határon, és ha nincsenek meg vagy hiányoznak az országban tartózkodásod alatti időszakból, akkor hivatalosan 100 dollár a bünti, amit persze a határőr lefizetésével kisebb összegre is válthatsz. Persze opció az is, hogy egy szállósnak fizetsz, aki cserébe egy kis zsebpénzért megírja neked a cetliket visszadátumozva, de mi úgy voltunk ezzel, hogy ha már így is, úgy is fizetnünk kell valakinek valamiért, akkor az a valaki legyen a szállásadónk, az a valami pedig legyen egy szoba, ahol viszonylagos kényelemben ki tudjuk pihenni az út fáradalmait. Szóval röviden emiatt kerestünk fel mostanában szállókat maradásra, s nem pedig a kedves helyieket, vagy a Couchsurfinges barátokat. Utóbbi csoport amúgy sem található meg még nagyon se Bukharaban, se Szamarkandban. Nem mintha nagyon barátok nélkül maradtuk volna Bahodir-éknál, de erről, és a Szamarkandban eltöltött három csodás napról, majd a következőkben szólunk.