Nászút a Föld körül

Chuquicarából korán elindultunk, mert tudtuk, hogy egy hosszú nap vár ránk

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

Ahogy haladtunk fölfelé a völgyben, úgy változott a táj. Bár még mindig elég kopár volt…

Az elmaradhatatlan, út fölé visszahajló sziklafalakkal itt is sokszor találkoztunk

Nem teljesen egyenletesen emelkedet eme remek letepert egyveleg. Nem egyszer lett lefele menet.

Egy sok képből összerakott panoráma. Ha ráklikkeltek, ez most nagyobban, 1600px szélesen nyílik majd meg, csak Nektek! :)

Mivel nincs aszfalt, ezért csak ott középen szárítanak valamit… :)

Ahol tud, ott azért előtör a zöld!

Úgy csillogtak szemben azok a fekete sziklák, mintha nem is kőből, hanem valamilyen fémből lennének

Függőhíd ajtóval a közepén! :) Nyílván csak egyetlen birtokhoz vezet, és azért.

Elhagyott szellemfalu.

Ez a kedvenc képünk! :) Szeretem, hogy van zoom is a fényképezőgépen, így lehet vele ilyen képeket komponálni. Csak behúzom a fékem, Zitát hagyom belegurulni a témába, közben jobb kézzel már nyúlok a kameráért, és reflexszerűen kapcsolja be az ujjam a masinát, így mire magam elé tartom, már kint az objektív én pedig már komponálom is a képet, és tüzelek! :) A végeredmény néha engem is meglep, nagyon szeretem ezt a kis Canon masinát. (Powershot SX160, de sajnos vettük, nem kaptuk, így ez ingyenreklám nekik! :D)

Másdoik alagút. Kicsit félelmetes, hogy csak így begurulunk a sziklák közé…

Ugyanez a túloldalról, hát innen se gyengétt a látvány! :)

“Árpi, fotózt le azt a sziklát szemben!” – Zita egyik kedvenc sziklája… :)

Megint csak zoomolt téma, a valóságban nem volt ilyen durva… (Sokkal durvább volt! :D)

A harmadik alagút. Nyugi, nem lesz mindről kép, azt hamar megunnátok! :)

Hatalmas jó sziklák között tekertünk, egész nap

Itt most így írás közben, egy szobában, íróasztallal, és egész napos aszfalton való gurulás után már nagyon könnyű és örömteli kommentálni az előzőleg kiválogatott legjobb képeket, de valójában számomra ez egy fekete nap volt. Najó, szürke. Mert rohadt nehéz volt egész nap a murván haladni és borzasztóan kikészültem, már kb. a közepétől, a végére pedig totálisan. Zitát ez annyira nem viselte meg, talán azért, mert ekkor még csak 2 táskája volt, nekem meg ugye 4. Szóval szörnyű volt, nagyon szenvedtem, főleg a nap végén, borzasztóan kimerültem és ez bizony egy olyan nap volt, amikor legszívesebben a kanyonba hajítottam volna a bringát, és sokat törtem azon az agyam, hogy miért nem inkább egy hagyományos trekkinggel vágtunk neki ennek az útnak. Persze aztán ez később elmúlt, és más napokon már nagyon boldog voltam a fekvőbringával, de ez a terep nagyon nem feküdt nekik. Vagyis valakit/valamit hibáztatnom kellett magamon kívül, mert bugos voltam. :)

X-edik alagút. :)

Ugyanez belülről

Ahogy kiértünk, rögtön jött a következő

Beton? Az ugyan minek? :) Csak kivájjuk a sziklát, azt jóvan! :) Tisztára olyan érzés volt, mintha egy barlangban bringáztunk volna, vagy legalábbis a hegy gyomrában – ahogy valójában történt, de ez most, az aszfalt a beton borítás híján valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

A lámpáink ugye a dinamóról működnek, és automatára vannak állíva, vagyis van a hátsó felükön egy kis fényérzékelő szenzon, és ha az érzi, hogy nincs elég fény, akkor felkapcsolja a lámpát. Ez most nagyon hasznos volt, mert így nem kellett minden alagút előtt és után előre hajolgatnünk ki-be kapcsolgatni a lámpát. Az én első lámpám egyébként még az Északi Területeken, Ausztráliában széttört, de összeszedtem a darabjait, és összeragasztottam a lámpatestet. Most nincs rajta elöl védőüveg, de ettől még majdnem ugyanolyan remekül világít, mint Zitáé, ami sértetlen.

Ugye mondtam, unjátok már! :)

Némelyik alagúton oldalt ütöttek egy-egy lyukat a kanyon felé, hogy legyen már odabent valami fény.

Egy mellékvölgy

Emlékszem, itt már kivoltam, mint a liba, pedig vagy 20km volt még hátra, ami itt, a murván, végig fölfelé soknak számít, pláne, hogy tudtuk, hogy az utolsó néhány kilométer még meredekebb is volt, mert kiléptünk a völgyből, ugyanis a falu, amin az út keresztül vitt, és ahol megszállni készültünk, fent volt 200 méterrel a folyó felett.

Angolul úgy mondják, washboard, vagyis mosódeszka. Valamiért a sok jármű ilyenre járja ki egy idő után ezeket a földutakat. Teljes széltébe, nem tudunk hová menekülni, próbáltunk mindig ide-oda cikázni, hátha az út másik oldalán jobb lesz, de legtöbbször nem volt az, és ezen nagyon szenvedtünk, nem csak hogy a lelket kirázta belőlünk és attól féltem, szétesik alattam a gép (ami nem történt meg), hane még nehezebb is volt rajta hajtani.

Lassan lemegy a nap

Ezután a kép után átkeltünk a folyó bal oldalára, és ezzel elindult a meredekebb fölfelé. Én mentem elől, kb. 50 méterrel Zita előtt, amikor egy kis tacskóméretű kutya megugatott, de ahogy szoktam, rá se hederítettem, tudomást sem vettem róla. Ez eddig mindig bevált a kutyáknál, sosem kergettek meg minket igazán, valahogy hallani a hangjukon, hogy csak kötelességtudatból ugatnak, és ennyi. Azt hittem, ezúttal is így van, a dög elhallgatott, én pedig tekertem tovább. Aztán kb. 10 méterrel később egy morgást hallok, és érzem, hogy megrándul a biciklim. Ez a kis vakarék beleharapott a méregdrága Ortlieb vízálló táskámba. Megálltam, leszálltam, és meg is találtam egy kb. 2-3cm-es szakadást a táskám hátulján. :( Mi jöhet még ezen a nyomorult napon? Azóta morgunk, kiabáltunk, hesegetünk a kutyákra, van, hogy meg is állunk, dobbantunk a lábunkat és üvöltözünk velük, nehogy ez mégegyszer megtörténjen. Ennek következtében 3 nappal később sikerült is összeütköznünk, ugyanis Zita megállt hirtelen egy másik dögnek, én meg ugye nem előre néztem, hanem a kutyával üvöltöztem, hogy ne merjen követni, és jól belementem Zitába. Persze nem estem nagyot, nincs honnan, csak picit lehorzsoltam a bal térdem, más nem történt. Szóval nem csak az autók büdösebbek Peruban, mint máshol, hanem meglepő módon a kutyák is aggresszívebbek. Pedig már szinte elkönyveltem magamban, hogy kutyakaland nélkül érünk haza, erre jött egy ilyen kis rohadék, aki suttyomba, ugatás nélkül követett, és kiharapta a táskámat…

A meredek szakasznak kb. az alsó egyharmadán kaptuk ezt a szép szívárványt. :)

Este, mikor végre megérkeztünk Yuracmarca faluba, itt vacsoráztunk. Barátságos, nem? :) Valójában az volt, mert a vendéglátósok barátságosak voltak, az étel pedig finom volt.

Ez a nap számokban. Feljöttünk kb. 850 méter szintet reggel óta, és ha mindez nem murvás, köves úton történt volna, simán meglett volna a 13-14km/h nettó átlag.

Bocs, nincsenek mindig tökéletes napjaink. :) Ezt van, mikor le sem írom, mert mire az útinaplóban oda érek, már hetek telnek el, és utólag jelentéktelennek tűnik, meg már túl is vagyunk rajta, minek firtatni. Most viszont az úttal volt bajunk, olyannyira, hogy azt nehéz volt elfelejtenem. Ezen a napon egyébként összesen 12 alagutat kereszteztünk. Mindez történt 2015. május 10-én.