Honeymoon Around the World

Mindig olvaslak titeket, nagyon jók vagytok! Ezzel a fotós dologgal viszont nagyon nem értek egyet, ti is lefotóztok minden érdekes dolgot, vagy embert, nem hiszem, hogy mindenkitöl megkérdezitek mielött kattintotok. èn fotózom és érdekes is lenne, ha egy vátosi életképfotózás közben mindenkihez rohangálnék, hogy bocs szabad fotózni? Na mindegy, csak nem értem mi a bunkóság abban, hogy valaki lefotóz, vagy az a baj, vagy ha egy fotós csinálná milliós nikonnal akkor nem lenne baj?

Mikor az USA-ban, egy kisvárosban (Ennis, Montana) dolgoztam történt egyszer, hogy a városon keresztülmotorozott Steven Tyler (Aerosmith). Egy Harley Davidsonon érkezett teljesen egyedül és ebben a kisvárosban állt meg ebédelni, mint bármelyik másik turista. Nem telt el 20-30 perc, már a 50-100 ember ott gyülekezett az étterem előtt ahol az énekes ebédelt. Kérdezés nélkül fotózták a celebrityt….köztük én is. Szerintem, ha minden fotós képkészítés előtt odament volna hozzá hogy megkérdezze szabad-e jobban zavarta volna őt, mind semhogy csak fotózták bármi kérdés nélkül.
Én ott nem éreztem magam elég méltónak ahhoz, hogy leszólítsam, hisz ki vagyok én 20 éves diákmunkás, hogy jövök én ahhoz, hogy szoljak hozzá…..egyszerűen csak fotóztam. Képzeljétek csak el, ha az énekes kitépte volna a kezemből…vagy bárki kezéből a gépet. Röhej lett volna. Szerintem Árpi érdemes lenne megbarátkoznod a gondolattal, Ti ott “sztárok” vagytok, celebrityk, valami unikum amit a helyieknek meg kell örökíteniük. Mellesleg az énekes rutinnal kezelte a szituációt…ignorált mindenkit, senkivel sem balhézott, aki leszólította annak lazán válaszolt…néha. Ennyi.
Persze nem tudom milyen sztárnak lenni, hogy viselném, csak leírtam amit tapasztaltam.
Hajrá! Üdv. F.Peti

Én is olvaslak benneteket naponta, elejétől kezdve. Kedvelem az írásaitokat. De, most ez nekem sem tetszett.
Ha odamész valahová, neked kell alkalmazkodnod az adott kultúrához, tűrnöd kell az ottani mentalitást, mert nem ők tolakodnak be az életteredbe, te mentél oda, ők csak ott élnek úgy, ahogy mindig. Ha látnak valami érdekeset, azt megnézik, ez a szokásuk.
Indiában hasonló problémák voltak, megszokhattad volna már, hogy az ázsiai ember ilyen. És hiába ostorozod magad az ilyen kirohanások után, nem változtatsz a hozzáállásodon mégsem.

Amit nagyon becsülök bennetek, Árpi, hogy őszintén írsz arról, hogyan álltok hozzá a számotokra idegesítő dolgokhoz. Nem otthon, szűk körben sejtetitek majd, vagy mondjátok el, hogy történtek dolgok, hanem pőrén tálaljátok itt, nekünk, azt, amit sokunk nem vállalna. Akár azért, mert szégyelli magát, vagy akár azért, mert be sem vallja magának, hogy valami nem stimmelt.
Szóval érdekes olvasni, hogyan tombolnak bennetek az elemek. Sok hozzászólásban van igazság, és biztos vagyok benne, hogy nemcsak olvassátok őket, hanem meg is csócsáljátok magatokban.

Ami bennem aggódásként jött elő, hogy vigyázzatok magatokra. Amikor foghíjas a kommunikáció, és tömeg van körülötted, az szerintem nagyon kockázatossá tud válni. Nemcsak, hogy titeket nem értenek 100 %-ban, de ti sem értitek teljesen, mi zajlik körülöttetek. És tökmindegy, hogy ki milyen vallású, tömegben általában egyik nép sem tud viselkedni, csak nagy ritkán, ebben nem különböznek a nemzetek.
Szerintem Indiában, és a környező országokban király dolgotok volt, ott nem jellemző, hogy konfliktus esetén első körben máris agresszívvé válnak a felek. De pl. a “loosing face” elég agresszív reakciót tud kiváltani egyesekből, és pl. egy filippínó vagy thai férfi másképp viseli ezt el, mint egy nepáli vagy indiai. Az ámokfutás honnan ered? :) Szóval csak óvatosan, és türelemmel. Zita sajnos nem tud bő gatyában biciklizni, biztos van, aki azért fényképezi, mert fehér NŐ, és ha nő lennék, engem is zavarna talán, vagy férjként… De nem tudom, hogy a beletörődésen kívül van-e erre más megoldás?

Árpesz,
olvastál már Epiktétoszt?

Régóta olvasom ezt a blogot, rettenetesen jónak találom, mind a stílust, mind a tartalmat.
Szintén nagyra becsülöm, amilyen őszinteséggel kitárgyaljátok az út során fellépő feszültségeket. Először én is érdeklődve olvastam, hogyan próbáljátok megnevelni azt a néhány tízmillió helyi lakost, akik egy teljesen más kultúrában nőttek fel, de most már csatlakoznék az előző kommentelőkhöz. Csak óvatosan. Nem moralizálni szeretnék, bár hozzám is jóval közelebb áll a “vendég vagyok, alkalmazkodom” megközelítés az időnként valóban frusztráló arab/ázsiai utazások során is. Inkább azt érdemes alaposan megfontolni, amit BJ írt előttem, ne adja isten, de az a híres ázsiai mosoly egy szempillantás alatt eltűnhet az arcokról…

Szia kedves világutazó Unokáim !
Végigolvasva a mai beszámoló hozzászólásait, a fényképezéssel kapcsolatban leírtakkal nagy vonalakban egyetértek. Indokom : 1, Ti mentetek Ázsia sok országába, egy ilyen általuk holdjárműnek nézett szerkezettel, tehát nem szabad rossz néven venni ha fotóznak. Ismeretszerzés az ember természetes igénye. Ti is azért mentetek erre a világ körüli útra.
2,Zitának is el kell tűrnie hogy egyesek külön engedélykérés nélkül fotózzák, mert hiszen ezt elindulás előtt is olvasmányaitokból is sejthettétek, hogy az ő világukba a női nemmel kapcsolatban is és a két nem közötti kapcsolatokban is más szokások uralkodnak, mint a mi világunkban.
Reku Papa kérdését is röviden megmagyarázom, mert Ő nem vette a fáradságot, hogy ismertesse a lényeget ami a Révai lexikonból kiolvasható. Ez a következő:
Epiktetos egy sztoikus bölcselkedő Rómában Kr. u. 50 körül. “Filozófiai beszélgetések” című egyik kiadványában tanításának első tétele volt: “Különböztessük meg, mi áll hatalmunkban, mi nem. Külvilágtól, mint amely nem áll hatalmunkban, tegyük magunkat lemondás és tűrés által függetlenné.”Hát ennyi. Lali papa

Kedves Árpi és Zita!

Én ismerek egy másik Epiktetoszhoz hasonló mondást is, ami így szól: “Mi a boldogság titka? Amit meg tudsz változtatni azt tedd meg, amit nem tudsz megváltoztatni azt szokd meg és legyél annyira bölcs, hogy értsd a kettõ közti különbséget!” Ezt is tudom ajánlani!

Egyébként szeretnék még egy további megjegyzést füzni Szabó Klári kommentjéhez: engem is kezd már egy kicsit irritálni, hogy annak ellenére, hogy látszólag, legalább is itt a blogon, mindig leszüröd a tanulságot, valahogy ez eddig még nem hatott az egész mentalitásodra és hozzáállásodra. Ne haragudj, hogy ennyire kritikus vagyok, de ezt tiszta jószívbõl mondom, mert különben tényleg bajba kerülhettek késõbb. Nyugi, nyugi! Chill out and go with the flow!

Szevasz Arpi es Zita

Rendszeresen olvasom a blogotokat, indulasatol es nagyon elvezem. Sokszor nemertettem egyet Arpival, miert haragszik es ideges oly sokszor, mignem sikerult kijutnom Indiaba, Nepalba, egy par honapra, visszatertem utan szembesultem azzal hogy nagyon hasonlo dolgok idegesitettek mint Arpit, amit Europabol a szamitogep elol nagyon nehez megitelni, ilyen a fenykepezes temakore is, persze vendeg vagy alakalmazkodnod kell, es probalsz is de ettol fuggetlenul az adott helyzetben megtortenhet igen konnyen az ami Arpival is megtortenik neha hogy eszmeletlenul ideges lesz, es nehez elszamolni 10-ig magadban es lenyugodni mert amig elszamolsz 10-ig, meg 50 ember lefenykepez, vagy olyat csinal ami serti europai ertelemben vett magan szferadat amihez hozzavagy szokva amiben nevelkedtel olysok evig. Reku papaval egyetertek abban felesleges probalkozni europai szemleletre oktani oket mert ez oly nehez,mint minket oktatni azsiai szemleletre.
Mas. Egy celebrityt es egy turistat osszehasonlitani is eleg eros, a celebrity abbol el hogy fenykepezik, turistarol ez nehezen mondhato el, es igen ha valakit leakarok fenykepezni megkerdeztem elotte, mindenesetben.

Meg annyit szeretnek kerdezni hogy a kommentelok kozul akik a fenykepezes temakorben hozzaszoltak, kijart ezelott Indiaban, vagy Bangladeshben es ha jartak hogyan kezeltek az adott szituaciot?

Öröm látni, milyen sokan vannak veletek gondolatban! De komolyan!
Én is sokat utazok a párommal, gyakran szóba kerültök ám, vannak szállóigéink, ami a ti írásaitokból honosodtak meg a mi szókészletünkben. :) Sokszor elmélázunk azon, hogy bírjátok lélekben a hosszú, mindennapos utazást. Mi eléggé észrevesszük magunkon már a pár hónapos úton levést is, tanulságos megfigyelni magunkat, ahogy mindez hatással van a gondolatainkra, viselkedésünkre, mindenféle képességeinkre, az egész lényünkre. Hogy az otthoni, statikus élethez képest mennyire másként reagálunk egymásra, és a világból jövő impulzusokra. Ebben vannak egyaránt pozitív, előre vivő változások, és kellemetlen, nekünk sem tetsző dolgok – de összességében így, jóval és rosszal együtt hörpölve az utazást, akinek ízlik, az bizony rászokik… :)
Nehéz ám kívülről, objektíven megítélni magunkat, és talán könnyebben megfogalmazzuk az érzéseinket, ha másokról (ez esetben rólatok) van szó. Itt aztán egy seregnyi ember (barát, ismerős, idegen) tárgyal ki titeket, gondolkozik rólatok, még arra is figyel esetleg, hogy milyen hangtónussal beszéltek a videókon… :) Köszönet érte, hogy bírjátok a strapát, minden értelemben!

Ti amúgy hogy érzitek? Ijesztő, terhes belegondolni abba, hogy még évekig talán úton lesztek, vagy már természetessé vált, hogy csak max. pár napig vagytok egy helyen? Milyen stratégiátok van ennek a kezelésére? Mert hát ketten vagytok, nagyon nagy kompromisszumkészség és odafigyelés kell. Terveztek esetleg hosszabb, egy-két hónapos megállást a közeljövőben (valami értelmesebb projektnél dolgozva) vagy belehúztok, hogy Balin tudjatok végre megpihenni.

xyz
A fényképezés nehéz ügy. Más cipőben járunk, szerintem egyikünk sem volt Ázsiában űrruhában és holdkompon gurulva, mint Árpi és Zita.
Személy szerint mi soha nem éreztük elviselhetetlennek a fényképezkedést. Gyakran megkérdeztek, ilyenkor ritkán mondtunk nemet, legtöbbször szimplán beálltunk a csoportképhez, mosolyogtunk, és az első kattintás után továbbálltunk, megelőzve az újabb kéréseket, és a beszélgetésbe elegyedést. Ha mindenkivel udvariasan még csevegtünk is volna, akkor eléggé lassan haladnánk. :) De mi sokkal jobban értékeltük, ha megkérdezés nélkül fotóztak minket, így az egész nem sok vizet zavart.

Alapvetően azt kell tisztázni, milyen értelemben zavar a fotózás, pontosan miért is idegesítő? Lehet, hogy Árpit is, Zitát is más-más aspektusa érinti rosszul ennek a dolognak. Ha erre konkrét válasz van, akkor lehet agyalni, hogy ezen hogyan lehet túllépni.
Próbálom felidézni, de úgy emlékszem, a blog és az utazás elején nem volt ez annyira téma, legalábbis, hogy idegesítő lett volna. Kíváncsi lennék, mikor, hol és miért fogyott el a cérna? Vagy csak szép lassan túl sokká vált az egész?

A párom nőként igyekezett a helyi viseletet követve öltözködni, soha nem látták Indiában pólóban, rövidgatyában. Még fürödni is úgy ment a tengerbe, mint az indiai nők a parton. (Kivéve az olyan helyeket, ahol rengeteg turista volt, és nem volt nagy szám a fürdőruhás csaj.) Nagyon lehetett érezni a hatását az öltözködésének, különösen, hogyha más, feltűnően/másként kinéző turnyista volt a környékünkön. Nem minket bazergáltak a fotósok, hanem őket.

De mint fentebb mondtam, mi nem voltunk biciklisruhában, nekem is újdonságnak tűnő kerékpáron gurulva.

Egyébként még annyit tennék hozzá a dologhoz, hogy az a mosolygás, derű, ami valóban, sokszor átdereng a nyomoron is, szóval az a mentalitás, ami ott körülveszi Árpit és Zitát, az nagyon összefügg szerintem az emberek nyitottságával, a képességgel, hogy őszintén (nekünk néha gyerekesnek tűnő módon) rácsodálkozzanak az újra, az érdekesre. És nem unottan vagy gyanakvással, ellenségesen fogadva az idegent. Hát nem jobb ez, nem ezt a fajta boldogságot keressük sokan? Nem jobb ez, mint érdektelenül, éppcsak tudomásul véve konstatálni, hogy egy külföldi turista van a közelünkben, eszünkbe sem jutva, hogy szóba elegyedhetnénk vele. Max. magunkban némán megjegyezzük, hogy né már, egy néger (mo-i szóhasználattal élve, én amúgy feketét mondok)/sárga/biztos jenki/ még egy román stb.
Abba már bele se gondoljunk, hogy mennyire érdeklődünk egymás iránt, ami pedig nem is idegen.

Melyik a jobb?

És a még fontos:
TESSENEK SZAVAZNI!!! És mondani másoknak, hogy szavazhatnak! Megérdemelnék Árpiék, hogy nyerjenek.

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=3561

Vagy a 360 fok főoldaláról kattintva…

én már szavaztam :)

Én is szavaztam, ismeretlenül is szimpatikus Árpi és Zita, a fenti írásom észrevétel volt, nem kritika, jó lenne, ha nyernének. :)

Szevasz Társ !

Hét éve érkeztünk meg Rómába! Az volt az első OSH-s utad. Azóta kinőtted Európát.

Roland társ

XYZ
Jómagam 3 hónapig utazgattam Indiában, pontosan értem miről beszélnek Árpiék. Az ilyen utazások egyébként nem csak földrajzi jellegűek, hanem belül is zajlanak. Az ember megismeri saját jellemének, kultúrájának olyan vonásait, amelyek előtte csak homályosan körvonalazódtak számára. Én például Indiában értettem meg, mit jelent európainak lenni. Ezeket a különbségeket nem megváltoztatni kell, valószínűleg nem is lehet, hanem elfogadni és megérteni.

@Árpi írod, hogy: “Pl. itt van rögtön ez a piros szakállas fickó! Ő is, hogy néz ki :-) Miatta még egyszer előkaptuk a fényképezőgépet indulás előtt. Ez a vöröses, vagy néha bordó szín egyébként onnan jön, hogy ez a henna, vagyis az 1-2 hét alatt lekopó természetes bőr- és ezek szerint szőrfesték alapszíne. ”
Én úgy hiszem, hogy tévedsz. Indiai utazásaim alkalmával én is találkoztam ilyen mókás égővörös hajú- és szakállú idős indiai emberekkel. Mi európaiak ha megöregszünk, kifehéredik a hajunk, bajszunk és szakállunk; eltűnik a szőrszálakból a belső festékanyag. (Én is így jártam; fehér már a hajam; de bánja a fene… :-) Az Indiai szubkontinens szinte 100 %-ban feketehajú népességének egy része ha megöregszik, a szőrszálaiban, hajszálaiban a korábbi belsőtéri fekete festékállomány ilyen égővörösre vált.
Mindannyiszor nagyon élvezem a blogjaitokat! További jó utat és minden jót nektek!

A kerékpártúrázás önmagában is nagyon eltér a köztudatban lévő utazástól. Aki ezt még nem csinálta, az jobban tenné, ha nem alkotna véleményt Zita és Árpi “kiakadásairól”. Ehhez nem kell kilépni Európából, nem kell idegen kultúrákkal találkozni, országon belül is könnyen elveszíted a türelmet, mert nem a megszokott környezetedben vagy, hanem a bizonytalanságban, idegenek közt. Az hogy kinél hol van ez a határ, amikor elege lesz, az már egyéni dolog, mégis én azt gondolom, hogy náluk ez az ingerküszöb eléggé magas. Borzasztóan könnyű egy nap elején elhatározni, hogy ma nyugodt, higgadt maradok, és nem akaszt ki semmi, csak tekerek és mosolygok a világra. Számít ez az elhatározás sokat, mert így kell hozzáállni, aztán jön valami, bármi, és azonnal kizökkensz ebből a magadra húzott nyugalomból. Az emberek többsége, nem Epiktetos, és nem egy magányos mediterrán szigeten elmélkedik a világról. A kerékpározás fárasztó műfaj, bizonyára mindenki megtapasztalta már, amikor valamilyen okból fáradt, és kimerült, teljesen másként reagál az őt ért impulzusokra, mint amikor kisimult. Zitáék naponta improvizálnak, és minden reggel úgy indulnak el, hogy fogalmuk sincs este hol fognak aludni. Szerintem már ez is elég lenne ahhoz, hogy feszültté váljon bármelyikünk, akik itt nagy okosan kommentelünk a bejegyzéseikre, a lakásunk összkomfortjából. Mindehhez jön a fáradtság, és ezek a “harmadik típusú találkozások”. Persze hogy néha kiborulnak, hiszen emberek, de ezzel együtt nagyon toleráns, és szerethető emberek, és szerintem a helyükben egyikőnk sem csinálná ezt jobban. Szerintem nem kell változnotok semmit, mert ezek vagytok Ti, ha kiakasztanak benneteket, akkor dühöngjetek, mert ilyen az ember. Baráti üdvözlettel: Z