Nászút a Föld körül

Mastone és Mehran családjánál

Miután legurultunk az Alborz-hegységből a Kaszpi-tenger partjára, két nap pihenőt írtunk elő magunknak a tengerparton, elvégre azért tekertünk át a hegyeken, hogy a tengernél legyünk. Ránk is fért a pihenő, mert elég stresszesek voltunk az átkelés miatt, mindketten éreztük, hogy le kell nyugodnunk és újra rendbe kell tenni magunkat, mert még mindig bennünk volt az a sok felgyülemlett ideg és stressz, amit a hágóból való leereszkedéskor szereztünk. Nem terveztünk ezekre a napokra semmit, csak hagytuk, hogy történjenek velünk a dolgok, és történtek is.

Amikor megálltunk egy helyen, hogy Zita le tudjon sétálni egy szűk kis utcán a tengerpartra (mert csak ilyeneken lehetett lejutni, amúgy be volt építve az egész part), akkor a biciklijével elállta egy parkoló autó útját. Egy étterem mellett voltunk, ahová éppen ebédelni tért be Mastone és férje Mehran. A barátaikkal voltak és a két tizenéves fiúkkal, ekkor érkeztek meg Teheránból, hogy a tengerparti nyaralójukban töltsék az utolsó hétvégét a fiúk nyári vakációjából. Mastone elég jól beszél angolul, és persze rögtön kérdezni kezdte, hogy miféle bringák ezek és egyáltalán mi járatban vagyunk errefelé. A társalgás vége az lett, hogy meghívtak minket az asztalukhoz ebédelni. Az ebéd végére természetesen már a nyaralójukba is meginvitáltak, ami pár kilométerre volt ettől a helytől. Tökéletes sátorhelyet találtunk a kocsibeállójukban, így mi sem éreztük azt, hogy tolakodnánk, mégis eleget tettünk a kedves meghívásuknak. Itt aztán egy nagyszerű napot töltöttünk együtt, még ezen az estén elvittek minket egy helyre, ami Chalustól valamivel nyugatabbra volt és egy kötélpályán kabinok közlekedtek fel a hegyre, amit sajnos már nem láttunk, mert sötét volt. Ezen a helyen nagyon szép parkos környezetben volt egy csomó szórakozó és vendéglátóhely, itt ültünk le beszélgetni és fagyizni. Itt ettünk egy érdekes utcai kaját, majonézes borsos kukoricát, ami olyan csípős volt, hogy szinte folyt rólam a víz, ahogy ettem, de igazából élveztem az új ízeket. Ugyanitt egyébként volt néhány vízesés is, és egy nagy szökőkút, aminek a vizén nagy gumigömbökben gyerekek vergődtek, és ezért még fizettek is a szüleik. :)

Fürdés a Kaszpi-tengerben – A vizes póló rendben van, de a bikiniben nem szabad!

Másnap délutánig még Mastone-éknál voltunk, reggelre kitisztult az idő, ezért célba vettük a tengert. Meglepően sótlan volt, de a vad hullámok miatt nem sokáig kóstolgattuk. Zita persze csak hosszúnadrágban és pólóban mehetett be a vízbe, és így is csak a nyaralóhoz tartozó sziklás partszakaszon. Délután nagy beszélgetések mentek és közben kebab is készült, elképesztő mennyiségben. Ezek az irániak nagyon tudnak enni, mellettem Omid, a család barátja, egy akkora adag ételt megevett, hogy csak pislogtunk. Mindent rizzsel esznek, amit nagy tálakon magas kupacban tálalnak, tetején más színű, sárgább, sáfránnyal kevert rizzsel díszítve. Délutánra rátört egy kisebb fejfájás a társaságra, és csak mi tudtuk kisegíteni őket egy-egy fejfájás elleni gyógyszerrel. Örültünk, hogy adhatunk valamit mi is nekik, nem csak ők nekünk. Búcsúzáskor a még Danitól kapott vanília rudakkal is nagyon célba találtunk Mastone-nél, akiről megtudtuk, hogy nagyon szereti a vaníliát, és akinek végre rendesen el tudtuk magyarázni, hogy hogyan használja azt. Sokszor adtunk már vanília rudakat ajándékba, de legtöbbször olyan vidéki családoknak, akik nem beszéltek angolul, és csak mutogatni tudtuk, mit-hogyan csináljanak a vaníliával, de sosem voltunk benne biztosak, hogy teljesen megértették-e.

Kiarash, az angolul beszélő 5 éves kisfiú

Mastone-ék délután hazaindultak Teheránba, ezért mi is továbbálltunk, és éppen csak elbúcsúztunk tőlük a főúton, fél perc se telt el azután, hogy eltűntek a két fehér autójukkal, máris megállt mellettünk egy másik szürke autó és szállt ki belőle Marzieh, aki kiváló angolsággal érdeklődte meg tőlünk, hogy tetszik-e Irán, és hogy hogyan érezzük magunkat. A társalgásnak egykettőre meghívás lett a vége, és a közeli nyaralójukban kötöttünk ki. Marzieh férjét Hossein-nek hívják, és van egy 5 éves kisfiuk, Kiarash. Ebben a kisfiúban az volt a nagyszerű, hogy perfekt beszélt angolul, már úgy értem olyan szinten, ahogy az egy ötévestől elvárható, hogy bármilyen nyelvet is beszéljen. Ezért aztán nagyszerű játszótársra találtam benne és vagy egy órát elvoltunk a szőnyegen a játékaival, a fekvőkerékpárok ülésében meg aztán végképp élvezte a rosszalkodást a kissrác, az egész család nagy örömére egy perc alatt kifújta mind az 5 bárt a kürtömből, nem kis fülsüketítést okozva ezzel mindenkinek. Persze ő annál inkább élvezte, minél inkább látta, hogy mindenki miatta fogja a fülét… :) Volt a ház körül két szép vörös bundájú macska is, nem féltek az embertől, még Kiarasht is a közelükbe engedték, aki örömmel adott nekik vacsorának valót. A család Angliában élt hónapokig, ahol praktikusan Hossien-t Harry-nek hívták, Marzieh-t pedig Mary-nek. Az apuka üzletelésbe kezdett odakint, az anyuka pedig idegenvezetésbe, a kis Kiarash pedig nagyon szépen megtanulta az angolt, mindössze 5 hónap alatt. Anyukája azóta is angolul beszél hozzá, és habár Kiarash perzsául válaszol neki, de mindent megért. Érdekes volt, hogy nekünk meg angolul válaszolt a kissrác. Ez egyébként nagyon tetszett, hogy Iránban találtunk egy olyan 5 éves kissrácot, akivel el tudtunk diskurálni angolul, ezt nagyon élveztük. El is határoztuk Zitával, hogy ha lesznek majd gyerekeink, egyikünk angolul fog hozzájuk beszélni, így ha majd jön hozzánk a sok Couchsurfer, tudnak majd velük a gyerekek kommunikálni, játszani. A család egyébként terebélyesebb volt 3 főnél, itt voltak a nagymamák és az unokatestvérek is, köztük egy 11 éves kislány, aki szintén perfekt volt angolból.

Egy nagyon kellemes estét töltöttünk Marzieh-éknél, a vacsoránál nagyon jót beszélgettünk, nagyon intelligensek voltak és érdeklődve hallgatták történeteinket, véleményeinket az utunkról és a világról. Nem gondoltam volna, hogy 5 évesen angolul beszélő kisfiúkat és ilyen érdeklődő hallhatóságra és társalgókra találunk Iránban, ennyi alkalommal is, de így történt és ezt nagyon élveztük és örültünk nekik, ők pedig nemkülönben nekünk. Ennek ellenére másnap délelőtt továbbálltunk, mert lassan hívtak minket a kilométerek. Jó lett volna még maradni, Marzieh-k is örültek volna még nekünk, de Mashhad-ban sok az elintézni valónk, és ott is várnak minket, ezért ezen a délutánon egy 70km-t beleraktunk a bringákba.

Irány Mahmudabad!

Mahmudabadig kb. 150-en köszöntek ránk az autójukból, de ez most kevésbé volt kellemetlen, mert nem egy hegyi szerpentinen haladtunk, hanem egy széles, nyílegyenes úton. A mahmudabadi piacon megálltunk tojást, hagymát és répát vásárolni. Utóbbitól Zita jó másfél kilót is beszerzett, és pont visszatért vele a bringákhoz, egy beesett hasú kéregető lépett oda hozzánk, és mutatta a lapos gyomrát, hogy ő éhes. Nagyon furcsa embernek látszott, de amikor a kezébe nyomtam egy szép nagy répát, mintha csak egy vígjátékból tört volna elő, hirtelen széles mosolyra fakadt, már-már kicsit idiótának is tűnt, annyira megörült a répának, aztán ezzel a lendülettel el is tűnt. Hogy bolond volt-e, vagy tényleg megörült a zöldségnek, nem tudom… Aztán amíg Zita a hagyma után ment, én meg a bringákat őriztem, szemtanúja voltam annak, ahogy egy nő ráhajtott egy kisfiú lábára. Szegény kölyök azonnal elkezdett üvölteni, mint a sakál, a nő nagy nehezen kapcsolt és letolatott a lábáról, aztán az apja felkapta a gyereket, és elrohant vele, gondolom egy kórházba. A nő aztán telefonált egyet, valamit magyarázott perzsául, és pár perccel később visszaült az autójába és egyszerűen elhajtott a helyszínről.

Gorman végtelen vendégszeretetében

Mahmudabad végén úgy döntöttünk, hogy erre a napra elég lesz a bringázásból, és ideje táborhelyet találnunk. Megkérdeztünk helyieket a sátrazásról, de csak egy nyaraló negyed utcáját tudták nyújtani, és ez nem tűnt túl jó ötletnek, egyrészt mert nem akartuk, hogy egy autó keresztülhajtson rajtunk az éjjel, másrészt pedig a kíváncsi járókelők is biztosan egész éjjel zargattak volna, persze pusztán kedvességből tudom, de akkor se lett volna nyugtunk tőlük. Egyikük, amikor kérdezte, hogy miért nem megyünk hotelbe, mondtam neki, hogy azért, mert nincs rá pénzünk, mert ami kevés van, azt csak ételre szeretnénk költeni, hogy sokáig tudjunk így utazni. Nem igazán érthette a srác a logikánkat, valószínű csak annyi jött le neki, hogy nincs pénzünk, mert félrehívott és mindenáron egy 500 ezer riálos bankjegyet akart a kezembe nyomni. Persze nekem eszem ágában se volt tőle elfogadni, és ebből már kisebb vita kerekedett, aminek az angolul jól beszélő Gorman vetett véget. A pénz maradt a gazdájánál, mi pedig mentünk Gorman udvarába sátrazni. :)

Pontosabban a teraszára az ég alatt aludni, bár aztán ebből se lett semmi, mert behívtak maguk mellé vacsorázni, aztán pedig amikor már másodjára is hosszasan kérlelt minket Gorman, hogy menjünk be az egyik üres szobába ágyon aludni, végül beadtuk a derekunkat, mert láttuk rajta, hogy ő érezné magát nagyon kellemetlenül egész éjjel, ha mi kint maradnánk a teraszon. Pedig nagyon kellemes volt éjszaka a levegő… :) Szóval így próbálj meg irániak között sátrazni! Vagy mész mindenkitől távol vadkempingezni, vagy számíts rá, hogy ez lesz a vége! :) Persze annyira nem bántuk a szobát, de aminek még inkább örvendtünk, az Gorman és családja nagyszerű társasága volt.

Gorman rizstermesztő farmerként kezdte, de aztán kisebb „villa”-kat, vagyis nyaralókat épített a saját háza köré ide a tengerpartra, és azokat kezdte kiadni családoknak. Mára ez annyira befutott, hogy összesen 8 nyaralója van a telkén, és főként ebből él, a farmot már otthagyta és inkább azt is bérbe adta. Pár éve Thaiföldön volt nyaralni, és nagyon kellemetlenül érezte magát, hogy nem tudott semmilyen nyelven kommunikálni, ezért aztán megtanult angolul, méghozzá elég jó szinten, mert nagyon jól el tudtunk vele dumálni. Gorman 44 éves, és elmondása szerint azért látszik csak 35-nek, mert a saját maga halászta kaviárt eszi nap mint nap. Megtanított nekünk 8 féle köszönöm-et perzsául, és megmutatta az iráni naptárat, ami a miénktől különböző, a hónapok az évszakokhoz igazodnak, de persze magán a naptáron rajta vannak a mi általunk használt hónapok és napok is, és így együtt a sok arab és latin szám egy táblázatban jobbról balra bizony már eléggé keszekuszának tűnik, de azért a végére csak ki tudtuk bogozni.

Még egy délelőtt Gormanéknál – Motorcsónakkal a Kaszpi-tengeren

Másnap reggel Gorman alattomos módon elcsalt minket a tengerre motorcsónakozni, ahol Zita végre fürödhetett rendes fürdőruhában is, mert senki allah fia nem látta rajtunk kívül. Persze az egész csónakázás csak arra ment ki, hogy mi még tovább maradjunk és végül ott tartsanak minket ebédre is, amit mi örömmel elfogadtunk, és így újabb nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt. Ekkor kaptunk egy doboz sáfrányos teacukorkát, aminek nagyon örültünk, mert amióta először megkóstoltuk Neda-éknál Teheránban, nagyon megkedveltük ezt a cukorfajtát. Ez a sárgás színű cukor kis pálcikákon van kristályos formában, és egy csésze teába kell elkeverni és beleolvasztani, hogy ettől a tea íze úgy megbolonduljon, hogy azt elképzelni sem tudja, aki nem kóstolta még. Ebbe az ízbe teljesen beleszerelmesedtünk, és ezt Gormanék valószínű észrevették, mert a kedvünkbe akartak járni egy dobozzal – és sikerült is!

Öt meghívás 50km alatt, és még a helyi TV-be is bekerültünk

Mahmudabadból így persze csak délután 3-kor sikerült továbbindulnunk. Ezen a napon 50km-t haladtunk, ami alatt öt  meghívást kaptunk az autósoktól, hogy maradjunk estére náluk, legyünk a vendégeik. Persze este, amikor már valóban meg akartunk állni, már senki sem jött, de ezt annyira nem is bántunk, egy vidéki ház kertjébe kéredzkedtünk be, ahol igen jó nyugtunk volt, a háziak nagyon vidékiek voltak, és nagyon nem beszéltek semmi angolt,  még az ektivitit se nagyon vágták, viszont kedvesek voltak ők is nagyon, a sátrazást megengedték és így nagyon jól megvoltunk náluk. Másnap már csak 30km-t kellett menni Sari-ig, ahol délután ötkor felszálltunk egy Mashhadba tartó buszra. Reggel 5-re ér Mashhadba, most innen írom a naplóm, hosszú idő óta először utolértem magam a naplóírással, pedig már azt hittem, ez sose fog megtörténni. Barátaink voltak az állomáson és most a buszon is vannak, ez Irán, itt turistaként sosem vagy egyedül. Ráadásul Sari-ban még a helyi TV is elkapott minket, nem tudom, hogyan találtak meg minket, de egyszer csak ott volt az út szélén egy riporternő és egy fickó akkora kamerával, hogy arra már megálltunk. Sajnos a röpinterjút nem állt módunkban megtekinteni, annál gyorsabban forognak a 360fokbringa kerekei, minthogy ilyesmire maradjon időnk… :)

Mashhadba azért megyünk busszal, mert 30-án, amint a kezünkben a türkmén vízum, azonnal indulunk tovább Türkmenisztán felé, ehhez azonban az kell, hogy előtte megérkezzünk a városba, körbejárjuk, és elintézzük, amit kell. Pénzváltás, bringák kipucolása és olajozása, város megnézése, bejegyzések feltöltése a weboldalra, tájokozódás a következő országokról… Szóval lesz dolgunk bőven, úgyhogy inkább alszom is, hogy holnap ne legyek egész nap élőhalott.