Nászút a Föld körül

Ahogy ráfordultunk a bazársorra, annak a túl végén a stég mellett megpillantottuk a hajót, és ekkor nagy kő esett le a szívünkről. De ez a kő még nem ért földet mindaddig, amíg oda nem értünk a hajóhoz. Ott már vártak ránk, egy csomó hajós ember, és a rendőrkapitány is ott volt, na meg a bazársori barátaink. Sürgettek minket, de ez nekünk már nem számított, tudtuk, hogy most már nem megy el a hajó nélkülünk. Mialatt pakoltunk fel a hajóra, Sukur is megjelent. Nem értettük, hogy sikerült ilyen gyorsan idejutnia, hisz gyalog volt. Talán végigszaladt a parton? Végül ő volt az, aki a hajókötelet leszedte a stég egy erre a célra épített vastömbjéről – ő oldozta el a hajónkat. Ahogy elkezdtünk távolodni és visszanéztünk, integettünk a stégen álló embereknek, az egész olyan volt, mint egy színdarab vége, amikor a színészek mind kiállnak meghajolni a végén a közönségnek. Csakhogy ez valóságos volt, ez a sziget létezik, itt voltunk és ezeknek az embereknek ez nem színjáték, hanem ez az életük! :)

A hajó a változatosság kedvéért megint esőben tette meg a távot. De most nem volt érkezésem naplót írni, ellenben a kütyüjeinket és a netbookot most is feltettem tölteni, mert azt már tudtuk, hogy a szárazföldön sem olyan gyakori az áramszolgáltatás. Még a hajón megismerkedtünk egy másik rohingya menekülttel, aki Bluetooth-on megosztotta velem ezt a videót, kicsit hosszú, és van benne néhány durva kép, szóval csak óvatosan:

Telefonszámot cseréltünk és ő is meghívott minket a menekülttáborába, ahol él a családjával. Ezek után elhatároztuk, hogy ezt a napot, ha már így alakult, arra szánjuk, hogy rápihenjünk Mianmarra és meglátogassunk egy rohingya menekülttábort.

Bicikliszerelés – Abból és azzal, ami van

Ehhez azonban még vissza kellett jutnunk előbb Teknafba, fel a dombon, majd le a túloldalán. Zitának viszont még mindig nem volt hátsó fékje, és mivel most nem rohantunk sehová és nem is akartunk így fél fékekkel átkelni a dombon, rögvest a kikötő fedett váróépületében nekiálltam beszerelni Zitának az utolsó pár tartalék fékpofáinkat. Miután szépen végeztem, elhatároztam, hogy ha már így nekikezdtem a szerelésnek, az én első fékemet is megszerelem, mivel abban meg a bowden kezdett megint beragadni. Ezt egyszer már cseréltem Kashgarban, Kínában, de most, mióta újra rakoncátlankodni kezdett, észrevettem, hogy akkor nem pont úgy vezettem a bowdent, ahogy Zita bringáján van, és talán ezért törhetett meg megint. Ez leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy ha behúztam a féket, a fékkart utána vissza kellett tolni az ujjaimmal. Ennek most véget vetettem, de ez sajnos hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Már a bowdenház méretre vágásával gondjaim támadtak, de ebben hamar segítséget kaptam: a helyiek autentikus vágóeszközével sikerült nagy nehezen szétvágni azt a nyavalyás bowdenházat. Egy fogó és csípőfogó multiszerszám még elkéne a szerszámos ládánkba azt hiszem, mert már nem először hiányzik.

Az igazi probléma csak ezután jött, mégpedig, hogy a régi bowdenház vége hozzágyógyult a fékkarban található kis bowden tartó és feszítő csavarhoz, és azt sehogy nem bírtuk kiszedni belőle, hiába kaptunk fogókat a helyiektől, a dolgok nagyon összeszorultak, vagy inkább összerohadtak. Végül egy tégla, egy kalapács, és két vékony, rendeltetése szerint eddig sosem használt imbuszkulcs segítségével sikerült kikalapálni a helyéről a bowden végét, és innentől már egyenesben voltunk.

Már csak a 8km, az emelkedő, és a második emeletre való felpakolás maradt hátra. Az előzőhöz hasonló szobát kaptunk, de csak harmadszorra, mert az első két szoba olyan retkes és büdös volt, hogy arra még mi is azt mondtuk, hogy ezt nem.

Egy Rohingya Menekülttáborban

Lementünk Harunhoz köszönni és ebédelni, majd meg is beszéltünk egy délután 3 órás találkozót. Harunnak délután háromkor véget ér az ebéd-műszak, és csak este hatkor indul a kb. 10 óráig tartó vacsora-műszak, így a kettő között ráér minket körbevezetni a „Refugee Camp”-en. Amíg a három órára vártunk, megpróbáltunk mianmari kyat-ot szerezni, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ilyenkor igazán nagyszerű a helyiek leplezetlen és vissza nem tartott kíváncsisága. Egy köteg pénzt próbálsz átváltani, ők meg közben közel jönnek, nézik mi van a kezedben, hallgatják, mit beszélsz az embereddel akinél váltani próbálsz. Szóval az egész szituáció extra gáz, még akkor is, ha közben tudjuk, „csak kíváncsiak”, és azt is, hogy eddig soha senki nem akart nekünk rosszat Bangladesben. Mi van, ha épp most, a végén találkozunk csak egy rossz emberrel? Persze nem történt semmi baj, csak a helyiek kisebb hordája megint, talán utoljára felborzolta kicsit a kedélyeinket.

Háromkor lementünk Harunhoz, kisétáltunk együtt a körforgalomhoz, ahol felpattantunk egy koszos kis buszra. Harun elmondta, hogy nem az ő menekülttáborába megyünk mert azt szigorúan őrzik és megbüntethetik őt, ha bevisz egy külföldit. Viszont van egy másik tábor, kicsit távolabb, ami számunkra jó lehet, mert ott nincs rendőri ellenőrzés. Kb. negyed óra zötykölődés után leszálltunk a buszról egy helyen a Naf folyó partjánál, ahonnan elindultunk befelé, a félsziget belseje felé.

A téglákkal kirakott kis útról meg nem mondtuk volna, hogy egy több ezer fős menekülttáborba vezet. A tábor hasonlóan nézett ki, mint a delhi-i nyomornegyed, annyi különbséggel, hogy ez tervezettebb, rendezettebb volt. Egyenes utcák, villanypóznák lámpával, szolár töltővel. Ide minden bizonnyal elért az NGO-k (Non-Government Organisation) keze, ez látszik a kórháznál is, EU-s táblákat, színeket fedezünk fel az udvarán. A kórház valóban EU-s támogatásból épült fel, de sajnos pár hete a bangladesi kormány visszahívta innen az orvosokat. Azon kevesek, akikkel találkozunk, nagyon elfoglaltak, de azért egy percet szántak ránk (többet nem is akartuk őket feltartani), elmondták hogy régebben többen voltak itt, de aztán a kormány elparancsolta őket innen, most mint csak önkéntesek vannak itt, de sokkal több orvosra lenne itt szükség. Azt hogy mennyien vannak ebben a táborban, nem tudtuk meg, de annyit tudunk, hogy a másikban, a nagyobban, ahol Harun is lakik, harmincezren élnek, mind Mianmar Rakhaing államából átmenekült Rohingya muszlimok.

Az ő sorsuk tényleg nagyon szomorú: Mianmarban üldözik őket, a jóég tudja, miért. „Politikai okok miatt” – ilyeneket is hallottunk. Hivatalosan nem elismert állampolgárai Mianmarnak, az állam ott nem ismeri el a létezésüket. Ki hallott már ilyet? Kinek ártanak ők, miért kell már évtizedek óta így üldözni őket? Egyáltalán milyen alapon pont őket? Kérdezem ezt azért, mert ahogy tudom, Rakhaing államban élnek más muszlim csoportok is… Itt biztos van valami a részletekben megbújva, amit mi most nem látunk. Túl nagy szavazóbázis lennének, vagy valamilyen módon veszélyforrás az aktuális hatalomra nézve. Ezért aztán üldözni kell százezreket… Micsoda mocskos világ ez!

Azért is szomorú a sorsuk, mert gyakorlatilag hontalanok. Mianmarba utoljára mennének vissza, de sajnos Banglades sem látja őket szívesen, mert „ők már vannak elegen”, megvan a saját maga bajuk a 155 millió bengáli testvér között, nem szeretnének még 3 millió rohingyát. Szóval hiába vannak itt valahogy, Bangladesnek nem teljes állampolgárai, nem mozoghatnak szabadon az egész országban, és nincs is személyi igazolványuk, csak egy UNHCR-es ID kártyájuk, hogy ők menekültek. Tehát legalább nyilván vannak tartva, igaz, nem Banglades, hanem a menekültügyi szervezet által. Szóval itt csak menekültek, haza meg nem mehetnek. Nincs meg a helyük a világban. Pedig biztos, hogy van bennük spiritusz, és jobbá is tehetnék ezt a világot, mert akikkel mi eddig találkoztunk, azok voltak a legügyesebb, angolul legjobban beszélő, nekünk legokosabbnak, legtájékozottabbnak tűnő egyének a szigeten és a környéken. Ők megtanultak angolul, kapcsolatba léptek velünk, míg bengáli társaik, ha kérdeztük is őket, százfelé küldtek minket rossz irányba, ők csak ufónak néztek minket, miközben tengetik a rohingyáékhoz képest gondtalan életüket.

Csak most áll bennem össze teljesen a kép, amikor ezt írom. Hát miért is erőltetné meg magát errefelé egy bengáli. Van hazája, van mit ennie, minden rendben van, hát mit kapálózzon? Ehhez képest egy rohingya sorsa nehezebb, őneki nincs hazája, ő csak menekült, csak a menekülttáborban lakhat, nem állampolgár, de valahogy mégis meg kell élnie. És lám, kik azok, akik itt beszélnek angolul? A rohingyák! Talán már szeretnék belekiáltani a világba, hogy „Hééé, hahó, mi is itt vagyunk, vegyen már észre valaki!”, vagy „Segítsetek rajtunk!”.

Konkrétan ilyesmit nagyon éreztem Harun viselkedésén, amit meg is értek, mert elmondása szerint őt és családját már egyszer kiválasztották, és úgy volt, hogy mennek Amerikába, de aztán a bangladesi kormány megvétózta a dolgot. Ezt persze nem teljesen értem, hisz miért tett volna ilyet, de Harun így tudja, vagy legalábbis így mesélte. Szóval egyszer ő már ott állt egy jobb világ(nak hitt másik világ) kapujában, de nem engedték be rajta. Ezt nagyon lehetett rajta érezni, valahogy azt éreztem, mintha lenne benne egy olyan érzés felénk, hogy „Ti egy jobb világból valók vagytok, ahová én is nagyon vágyom, és bárcsak veletek mehetnék, bárcsak magatokkal vihetnétek!” – ez egy kicsit terhes volt nekünk, de ezért nem tudtunk Harunra haragudni. Egy ugyanilyen, csak kollektív érzés, vagyis inkább egy kollektív „segítsetek rajtunk!” érzés átjött az összes ott élő menekülttől is, de mivel őközülük sem mindenki beszél angolul, ezt elmondani nem tudták. Mi pedig érdemben segíteni nem tudtunk, ha szét is osztjuk a nálunk lévő összes készpénzt, azzal a sorsukon sokat nem változtatunk, pláne nem az egész menekülttáborén.

Maradt hát az, amit tudtunk adni: egy kis játék, Zita a gyerekekkel játszott, ők még talán ártatlanok, tudatlanok, és nem „hazátlan menekültek”, csak kis mosolygó, nevető, boldog lények:

Zitát aztán kisebb gyermektömeg követte egészen vissza a főútig, mindkét karjába belecsimpaszkodtak és húzták-vonták, ez volt a nagy játék. A tábor mögött egyébként egy nagyobb ültetett erdős rész volt, ami becsületükre legyen mondva, nem volt kivágva tűzifának, és ez azt hiszem nagyon nagy szó egy ilyen menekülttábor esetében.

Első ostrom: Shahporir Dwip

Este úgy döntöttünk, hogy még elsétálunk a „tánzsit gát”-hoz, vagyis a teknafi kikötőhöz, ahonnan a csónakok indulnak reggel a mianmari Maungdaw-ba. Egy a helyiek által sűrűn lakott részen sétáltunk át (mert gyalog voltunk, hogy ne keltsünk nagy feltűnést), itt javították a földön a halászhálójukat és a csónakjaikat a halászok.

Az út egy kis töltésen vezetett, amin a téglákból kirakott útnak már csak a nyomai látszódtak. Magyarán egy fekvőbringákkal elég nehezen járható terep vezetett a kikötőbe, amiről aztán kiderült, hogy nem más, mint egyetlen vékony, gyalogos fastég. Ráadásul épp alacsony vízállás volt ott jártunkkor, ami megint csak elég lesújtó látványt nyújtott, mivel a kevés ott parkírozó csónak mind a sárban állt. Nagy nehezen kerítettünk egy öregembert, aki megértette, mit akarunk, és válaszolni is tudott rá: reggel 10-kor indul egy csónak Maungdaw-ba! Ezt mások is megerősítették, de közben egy másik szálon megtudtuk, hogy a sziget legdélebbi csücskéből, Shahporir-ból is van csónak, ami 9:30-kor indul. Mivel ez a hely itt Teknafban nagyon úgy tűnt nekünk, hogy csak a helyieknek van alapvető kiskereskedelemre a két városka között, ezért úgy döntöttünk, hogy lent próbálkozunk először Shahporir-nál. Az biztosabb pontnak tűnt, a műholdkép is jelöl oda egy nagy stéget, talán ott még hivatalosan ki is tudunk lépni az országból. Holnap korán reggel odatekerünk, ott kezdünk, megnézzük, hogy ott át tudunk-e jutni, ha igen, bingó, ha nem, akkor még idejében visszajövünk, hogy 10 órakor elérjük ezt a csónakot. Ez volt a terv, és amikor ezt a terv megszületett, akkor kezdett bennem igazán realizálódni, hogy holnap reggel bizony elhagyjuk Bangladest, és még se mianmari pénzünk, és odaát már netünk sem lesz, új országban leszünk, ahol új nyelvet beszélnek és újak a szokások – pl. Kína óta először újra jobb oldalt kell majd közlekedni az utakon. Ez az érzés inkább ijesztő volt, mint megnyugtató.

Reggel nem sikerült olyan gyorsan összekészülnünk és lepakolnunk, mint azt szerettük volna, de azért még idejében elindultunk. Fura érzés volt úgy tekerni, hogy közben tudtuk, ha minden jól megy, ezek az utolsó kilométereink Bangladesben. És közben megint előjött az érzés, hogy ha nem is a világ végére, de egy ország szárazföldjének a legtávolabbi csücskébe, egy hosszúkás félsziget legvégébe bringázunk, ami nekünk egyben az ország végét is fogja jelenteni. Ha tényleg van hajó azon a stégen, ami átvisz minket Mianmarba!

A 15km jól indult, ügyesen kielőztünk egy előttünk döcögő, bűzölgő teherautó csordát, majd megiramodtunk. Az út kanyargott, és lassan haladtunk, de úgy számoltuk, hogy ha legfeljebb 20 perc alatt kiderítjük, hogy lesz-e hajó Shahporirnál vagy sem, még akkor is visszaérünk 10 órára Teknafba, ha az kell. Egyvalamivel azonban nem számoltunk: hogy már rég nem Európában vagyunk, hanem Ázsiában! Itt az út bármikor, bárhol eltűnhet alólad, pláne itt Bangladesben. És ez sajnos most, a legrosszabbkor is megtörtént velünk: az utat a víz jó 150 méteren úgy elmosta, hogy lehetetlen volt rajta az átkelés. A helyiek építettek ugyan egy kis bambuszhidat, de az olyan keskeny volt, hogy bele sem akartam gondolni, mi vár ránk. Azért a híd előtt a fickó motorkerékpár mintás lungiját még észrevettük és lefényképeztük, mert ez valami egészen egyedülálló! Motoros lungi!!! Őrület!

A bambuszhíd iszonyú volt, keskeny, mozgó híd, tele emberekkel mindkét irányból, és itt vidd át a két 18kg-os fekvőkerékpárt meg a 8 táskát… Őrjítő volt, és nagyon kemény, de végül áthordtunk mindent, igaz beletelt legalább fél órába – ami egyébként egy örökkévalóságnak tűnt. Ezzel szépen lassan elúszott az esélyünk a teknafi csónakra, ezért már csak Shahporirban reménykedtünk igazán, legalábbis erre a napra.

Innen már csak 2km volt hátra, azt hamar megtettük, ám a stég lábánál rossz hírekkel fogadtak. Katonák (vagy rendőrök, a franc se tudja itt) állítottak meg, és kérték, hogy várjunk. 10 percet üldögéltünk a stég melletti koszos vendéglőben üdítőt iszogatva, mire közölték, hogy innen nincs hajó már jó ideje Maungdow-ba, vissza kell mennünk Teknafba, és ott próbálkozni. Remek! Tudtok egy másik utat, mert ahol jöttünk, ott visszamenni nem akarunk. Van innen csónak Teknafba? Gondoltam ezzel még talán el is tudjuk csípni a 10 órát Teknafban! …és bejött, mert mutatták, hogy 2km-el feljebb, ha továbbmegyünk itt egyenesen a parton, akkor ott lesz csónak Teknafba!

Ez a két kilométer is hosszabbnak tűnt, mert közben egy soha véget nem érő falun hajtottunk keresztül, ahol az agyagtól kezdve a különböző magokon át mindent szárítottak az út közepén, így közlekedni azt csak nagyon nehezen tudtunk, mert ez az útnak csúfolt téglatörmelékekkel gödrökkel és ki tudja még mivel teli borzalmat mifelénk legfeljebb romhalmaznak hívnák csak, de semmiképpen nem útnak. …és egy ilyenen kellett tekernünk, azt se tudtuk, meddig és hová. Próbáltunk helyieket kérdezgetni, hogy „ghat”, meg hogy „Teknaf”, de úgy tűnt, ez teljességgel reménytelen, nem jutott el a tudatukig, hogy valami információt szeretnénk tőlük, mert teljesen leblokkoltak a látványunktól. Engem meg közben evett a fene, hogy ezzel is csak az idő megy. Hol van már az a csónak! Végül megint a gépfegyveresek mutatták meg nekünk az utat, talán ideszólhattak nekik rádión. Ha ők nem jelennek meg, és nem mutatják meg az egyik útkanyarban a kijáratot a partra erről a töltésről, soha az életben ki nem találjuk, hogy arra kellett volna mennünk a csónakokhoz.

Vagyis inkább úgy mondanám, hogy arra tovább, a csónakok felé, mert innen még mindig menni kellett, még mindig nem voltunk a kikötőben. Kikötőben? Nincs is errefelé ilyesmi, csak csónakok állnak a vízben, végig a hosszú, végeláthatatlan homokos parton. Ennek cifra folytatása lesz, mert itt mólót vagy stéget tuti nem fogunk találni, ez pedig azt jelenti, hogy egy ilyen csónakra a vízen át kell felpakolnunk mindenünket! Pont ilyesmire vágytam még ezen a napon!

Közben nem csak a gépfegyvereseink, hanem egy nagyobb csorda helyi is követett minket:

Hát igen, itt próbáljunk meg titokban, suttyomban átosonni Mianmarba! Fekvőbringákon, fehér emberként! Ez az igazi lehetetlen küldetés! Titkon azért még reméltem, hogy a csónakon, amivel megyünk, csak mi ketten leszünk az utasok, és meg tudjuk beszélni majd a csónakossal, hogy ugyan, tegyen már ki minket a Naf folyó túloldalán. De ez nagyon naív gondolat volt.

Ne kérdezzétek hogyan, de felrámoltuk a két bringát a bárkára, majd magunk is felszálltunk, és megkezdődhetett a közel egy órás csónakázás.

Ez nagyon nem volt leányálom, nem csak azért, mert közben elmúlt 10 óra, és a tudat belénk mart, hogy mára elbuktuk a teknafi hajót, hanem azért is, mert a nap végig tűzött, hőség volt, és a hajó alig haladt, ugyanakkor borzasztóan hangosan zakatolt a motorja, és nagyon füstölt. Szóval nem ez volt a valaha megélt legkellemesebb tömegközlekedésünk, azt meg kell hagyni. Ugyankkor azért éreztük, hogy nem akárhol vagyunk, és érdemes nem csak szenvednünk, hanem jelen is lennünk a pillanatban, bármennyire is nehéznek és lehetetlennek tűnik ez, hiszen ez azért nem semmi, ha körbenézünk! Ez a bárka, ezek az emberek, és ez az egész helyzet! Egyszer még ez mind szép emlék lesz, akkor is, ha most épp egy rohadt valóságos, kegyetlen kalandregénynek tűnik.

Hát még, ha tudtuk volna, hogy a kikötés még egy külön kaland lesz. Pontosan abba a kis mellékágba hajóztunk be, ahol a „tándzsit-gát” is volt, itt már a kikötő előtt lefordultunk egy őrbódéhoz, ahol a határőröknél regisztrálták a csónakunkat. A csónakunk pedig nem a kis stégnél kötött ki, ahol tegnap jártunk, hanem bement egészen Teknaf központjúig a zsúfolt csatornán. Itt először nem talált magának „parkolóhelyet”, ezért a csónakosaink elhatározták, hogy átmennek a felüljáró alatt. Ez egy nagy beton híd volt, amin mi is többször átsétáltunk a piacra, vagy a kikötőhöz menet. Csak hogy ezalatt a híd alatt éppen hogy csak átfért a hajó. Úgy kellett megkérni az utasokat, hogy először menjenek előrébb, aztán hátrébb, hogy a csónak legelején és legvégén a magasba nyúló fagerendák átférjenek a híd betonja alatt. Ezt egy ember próbálta kézzel is elintézni, mi pedig fogtuk a fejünket Zitával, hogy nem hisszük el, hogy itt vagyunk és ezt látjuk, egy koszos csatornán, egy koszos csónakon egy koszos városban… és a túloldalt hová tett ki a hajó? Konkrétan egy szemétdombra! Vagyis egy a híd mellett domboldalba, ahová mindenféle szemét, köztük éles üvegdarabok is le voltak hányva. Nagyon boldogok voltunk, hogy ide kell kiszállnunk a bringáinkkal, és attól aztán még inkább, hogy a város közepébe. A tömeg persze elállta az egész hidat, úgy bámult minket, szóval megint kész kis őrület volt körülöttünk. Mikor tudunk már végre megszökni innen?!?

Második Ostrom: Tándzsit Ghát

A tömegből való megszökést egyenesen a kikötő felé kezdtük meg, de nem mentünk el addig, csak az ugyanabban az irányban lévő határőr állomásig. Betoltuk a bringákat az udvarra, egyesen a határőrök közé. Itt végre nyugalmunk volt, le tudtunk ülni csöndben, árnyékban, nyugalomban egy asztalhoz, ahol fújhattunk egyet. Először nem is kérdeztek tőlünk semmit, hogy egyáltalán mit keresünk itt és miért jöttünk be. Ezt kicsit furcsálltuk, na de hát ez itt Banglades, ez itt normális… :) Meg az is, hogy üldözik az embert a helyiek… :) Pusztán kíváncsiságból, mert még nem láttak ilyet. Azért döntöttünk úgy, hogy nem próbálunk meg sunyiban átjutni Mianmarba, mert mostanra bebizonyosodott, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, és valószínű nekünk, fekvőbringás fehér embereknek nem is lehetséges. Maradt tehát a másik út, a hivatalos. De ezt is okosan csináltuk, először a barátaik lettünk a határőröknek. Ez nem nehéz dolog egy bangladesivel, ha nincs körülötte másik kétszáz barátja, és van 10 közös szavatok, és nyitott vagy rá, akkor sikerülni fog. Mi még családi fotókat, világtérképet a berajzolt eddig útvonalunkkal, és ezekhez hasonló extrákat is bevetettünk, így aztán biztos volt a siker. Már ami a barátságot illeti. Kapitányunktól még teát is kaptunk, ám amikor rátértünk a lényegre, és arról kérdeztük, hogy holnap reggel akkor 10 órakor felszállhatunk-e arra a csónakra, amit ma lekéstünk, először tétovázott, majd valami Bondor-t kezdett magyarázni. Bondorról már mi is hallottunk, de akkor azt gondoltuk, hogy ez lehet az a távoli, másik, szárazföldi átkelőhely (ami valójában Gundum), ezért nem vettük bele a számításba. Mint most a kapitánytól megtudtuk, ott van „immigration”, vagyis ott tudunk csak szépen, hivatalosan kilépni az országból, itt a tándzsitgátnál nem, ez csak a helyieknek van, hogy egy-két órára, meghatározott piacterületre átmehessenek kereskedni. Maradt tehát az egyetlen és utolsó, de legalább hivatalos esélyünk az átkelésre ez a Bondor. Viszont ahogy beszélték, Bondorból is csak délelőtt indulnak hajók, és amúgy már elég volt erre a napra a kalandokból, ezért aztán erre a napra visszavonulót fújtunk, de előtte még eltekertünk, úgy ahogy voltunk, cuccokkal Bondorba, csak hogy megnézzük, valóban ott van-e, ahol gondoljuk. Tényleg ott volt, ez az a nagy komplexum Teknaf és a St. Martinba tartó kikötő között, egy óriási, fallal körülvett terület, ahonnan minden bizonnyal teherforgalom is megy. Ez egy bő 10km-es kerülőt jelentett oda-vissza, benne azzal a bizonyos 50m-es emelkedővel, amit már másodjára tettünk meg, vagyis ha oda-vissza nézzük, akkor harmadszor, majd visszafelé negyedszer. Nem lett volna jó ötlet tovább nyomulni a határőröknél Bondorban is, mert nem voltunk olyan kedély- és elmeállapotban, hogy az megfelelő legyen erre, azt viszont nagyon is éreztük, hogy valószínűleg csak egy dobásunk van ott is, mert ha föleszkalálnak a nagyfőnökségig, mielőtt még összebarátkoznánk velük és átengednének, akkor bizony azzal nagyon leromlanak az esélyeink. Nem vagyok büszke rá, de ezen a napon enyhe célzásokat is tettünk egy bizonyos „exit-fee”, vagyis kilépési díj megfizetését illetően, de úgy tűnt, határőreink nem vették, vagy nem akarták venni a lapot. De talán jobb is így.

Szóval ezen a napon már nem ostromoltuk tovább a bangla-burma határt, hanem visszavonultunk, immár harmadszorra a szállodánkba. Most végre ablakos szobát kaptunk, persze megint a másodikon, de ezt most sokkal kellemesebb volt, mint az eddigiek. Eldobtuk magunkat az ágyon, és én elaludtam, úgy ahogy voltam. Túl terhes volt most a valóság, és jó volt belőle kiszállni kicsit. Ez a bizonytalanság iszonyú idegőrlő tud ám lenni. Nem tudjuk, hogyan és mikor jutunk át Mianmarba, ha egyáltalán sikerül. Mert ha nem, akkor bizony nagy bajban leszünk, találhatjuk ki, hogy hogyan jutunk vissza Dhakába, és ott hogyan fűzzük be a mianmari nagykövetséget, vagy ha őket sem sikerül, akkor hajón, vagy repülőn kell elhagyni az országot, mindezt villámgyorsan, mert a vízumunk már rég lejárt, és ha 15 napnál többel lépjük túl a vízum lejártát, akkor már nem napi 200, hanem napi 500 taka büntetést kell fizetnünk. De mindez lehet, hogy mind tárgytalan és soha nem kell majd ezen gondolkodnunk és mindezt megfizetnünk, ha végre egyszer átjutunk Mianmarba!

Délután még egyszer megpróbálkoztunk a pénzváltással, de most sem jártunk sikerrel. Küldözgettek, hurcoltak mindenfelé, egyszer 10 percet várnunk kellett egy csili-vili tükrökkel elképesztően kidíszített ékszerüzletben, de mint a végén kiderült, hiába. A túloldalt majd tudunk váltani, azt mondták. Na sebaj, ha pénzből nem is tudunk, legalább ételből tankoljunk fel. Habár biztos odaát is esznek valamit az emberek, azért jobb félni, mint megijedni: vásároltunk ipari kenyeret, és valami nutellának látszó tárgyat. Este pedig kinyomtattam a szállónk alagsorában lévő kis informatikai boltban néhány térképrészletet egy jpg-ről. Lefekvés előtt pedig még hosszasan elidőztem a GPS előtt, és nézegettem a különböző térképrétegeket, hogy melyik hová jelöl utat odaát. Az első dolgunk lesz eljutni Mrauk U-ba, az egy az útikönyv által is emlegetett hely sok régi buddhista templommal. Ott van több hotel is, ahol jól beszélnek angolul, ott biztosan tudnak majd nekünk segíteni a hogyan tovább-ot illetően. Ha odáig eljutunk, már nyert ügyünk lesz, ha ott meg is ragadunk, onnan már hajókkal, egy Shittwe-i átszállásal ki tudunk jutni a turistáknak hivatalosan nem engedélyezett területekről is.

Harmadik Ostrom: Bondor

Reggel indultunk, ismét teljes lepakolás, málházás és menetfelszerelésben, harmadjára a hotelünkből. Kifelé Teknafból a Naf folyó öblén fölfelé már negyedszer. Át a dombon harmadszor… Még mindig rohadt meredek, de remélem visszafelé már nem kell itt jönnünk! :)

Bondornál hamar beengedtek minket kapun belülre, ahol ügyesen kezdtünk, elmondtuk, kik vagyunk, hány országon át jöttünk, és hogy nincs más választásunk, mint előre, be Mianmarba! Ahogy körbenéztünk, nyilvánvalóvá vált, hogy itt elsősorban teherszállítás megy, de ezzel még nem csökkentek a reményeink, mert azt is tudtuk, hogy itt van hivatalos „immigration point” is. Az ember, akivel beszéltünk, igen hamar telefonálni kezdett, majd azt mondta, hogy az ilyesmihez speciális engedély kell, ami legfőképpen a mianmari oldalon múlik, és aminek intézéséhez menjünk a határőr állomásra! De hát onnan jöttünk, onnan küldtek minket ide! – Mondtuk, de aztán kiderült, hogy ahol tegnap jártunk az csak egy kis „guard post”, és a nagy hivatal a nagy főnökökkel az egy másik helyen van. Na, remek, már megint itt tartunk…, vissza a dombon be Teknafba, és itt most merre? Kérdezgettünk embereket, de ennek a vége csak az lett, hogy jól elküldtek minket mindenfelé, csak arra nem, amerre a határőr parancsnokság volt. Végül egy motoros segített rajtunk, aki külön kérésünkre a parancsnokság kapujáig kísért minket. Ha máshogy csináltuk volna, lehet sose találjuk meg a helyet, mert itt az emberek képesek annyira félreérteni amit kérdezünk, hogy még a sarokról is visszafordítanak minket tökéletesen ellentétes irányba, abban a tudatban, hogy segítenek nekünk vele. Ha csak egy szót érteni vélnek a mondatunkból, már nagy lelkesen és teljes bizonyossággal irányítanak minket egy irányba – ahol semmi olyan nincs, amit mi keresnénk.

A határőr parancsnokságon először a kapu melletti házikóban a kapuőr mellett ültettek le minket, itt jó hűvös volt és jó volt kicsit időzni. Kb. 10 percet lehettünk itt, miután felhívtak minket a fő-fő-fő emberhez (Őrnagy / Hadnagy, nem tudom, de mindenki szalutált neki), akinél sok időt töltöttünk.

Elmondtunk neki mindent, és ő nagyon készséges volt, ő is elmondta a helyzetet, méghozzá, hogy az ő oldalukról semmi akadálya a dolognak „You are welcome to leave the country”, azonban addig nem engedhetnek ki minket, amíg a mianmari oldal nem fogad minket. Erről pedig már tárgyalnak, telefonálnak, most várják a mianmari oldal válaszát. Mianmarban most „riots”-ok vannak, vagyis lázadások Rakhaing államban, és nem jó ott lenni, ráadásul ez a terület hivatalosan amúgy is zárt a turisták számára. Viszont ha nem lenne most ez a válsághelyzet, akkor szerinte egész biztosan könnyedén bejutnánk és átjutnánk a területen, de így kétséges. Egy olyan mondat is kicsusszant a száján, hogy “pár hete” 6 másik ember átjutott itt hivatalosan. Szóval volt miben bizakodnunk… Mindenesetre várjunk, a mianmari oldal 1-2 órán belül válaszol. Én ezt az egy-két órát ismét a valóságból való kilépéssel ünnepeltem, testileg és lelkileg is kivoltam, elnyúltam az őrbódé priccsén az ágyban, miután Zitával felfaltuk a fél nutellát a kenyérrel.

Ébresztett Zita, hogy hír van, mehetünk, de a kedves nagyfőnököt most nem találtuk a helyén. Ebédelni voltak ők is, egy másik épületben leltük meg, de sajnos nem szolgált jó hírekkel, a mianmari oldal így nem fogad minket, hiába van vízumunk, hiába nincs más lehetőségünk, menjünk a mianmari nagykövetségre, és ott kérjünk speciális engedélyt, és ha onnan megüzenték, hogy beléphetünk Maungdaw-nál, akkor beengednek majd. Remek, olyan könnyen ugrálunk Dhakába ezekkel a biciklikkel!

Nagyon csalódottak voltunk, ez borzasztóan rossz érzés volt, hogy már ennyi napja, ennyi fáradtságon megyünk keresztül, és egyre csak reménytelenebb az egész. Most mi tévők legyünk! Zita eléggé elcsüggedt, de én még nem adtam fel! Visszatekertünk a buszállomásra, ahol újra találkoztunk, most már valószínű tényleg utoljára Harun-al, és kérdeztük a buszosokat, de egyik olyan busz sem indult Dhakába ezen a napon, amibe, vagy amire ráfértek volna a bringák. Maradt tehát az átszállásos verzió, Chittagongban, vagy Cox’s Bazarban. De ha már úgyis át kell szállni és pakolni kell kétszer a bringákat, akkor próbáljuk meg Cox’s Bazart bringával, ma még nincs olyan késő, és holnap estig úgy is odaérünk, hogy közben még megjátszuk itt lent az utolsó-utolsó esélyünket is, a szárazföldi átkelőt Gudnumnál. Ha az nem jön össze, akkor még mindig elérünk egy buszt Cox’s Bazarban holnap este, amivel holnapután reggel Dhakában tudunk lenni, ahol kezdődhet majd az újabb ostrom a mianmari nagykövetségen, és vele párhuzamosan a bengáli vízumhosszabbításunkért is. Sokkal jobb lesz úgy visszavonulni Dhakába, hogy tudjuk, itt amit lehetett, azt mindent megpróbáltunk.

Irány a negyedik ostrom! – Holnap Gundum!

Gundum kb. félúton helyezkedik el Teknaf és Cox’s Bazar között, de nem azon az úton, ahol idefelé jöttünk, hanem a belső, szárazföldi úton. Most legalább ezt is megjárjuk! :) De előtte még… igen, negyedjére is át kell kelnünk azon a nyomorult dombon! Ha vissza kell még jönnünk ide, akkor tuti busszal fogunk jönni, nem akarom többször ezt a nyavalyás emelkedőt megtekerni!

Csodák csodájára ez az út is majd olyan gyönyörű volt, mint a tengerparti kis testvére, és amin még jobban meglepődtünk, hogy itt sem volt túl nagy a forgalom. Itt ugyan már jártak buszok és teherautók az úton, de olyan ritkán tették azt, hogy nem sokat zavartak minket. Fura, de még élveztük is, pedig igazán minden okunk meglett volna a teljes elkeseredettségre, de azt vettem észre, hogy nem, még nem adom fel, gondolkodom a további esélyeinket, és azt beszélgetjük Zitával, hogy holnap hogyan lesz annál a határőrségnél, mit mondunk és mit teszünk majd.

48km tekergés után este egy család fogadott be minket egy szobába, ahová aztán még rizst és halat is hoztak nekünk. A rizs nagy szemű volt, ízetlen, de mi úgy örültünk neki, mint rizsnek még soha, pedig már nagyon unjuk a sok rizst amúgy itt Ázsiában, de most semmi más jóra nem számítottunk. Éjjel én még nagyon sokáig tervezgettem az útvonalat a túloldalt, mert minden térkép hiányos volt, és ezért a gpsies.com-on a műholdképet követve rajzoltam útvonalakat, kvázi „utakat” a GPS-emre, amiket aztán követhetünk majd holnap, ha átjutunk. Nagyon nem volt triviális, hogy a gundumi határátkelőtől hogy jutunk majd vissza a Maungdaw – Mrauk U főútra, mint ahogy az sem, hogy azon majd hogyan jutunk el Mrauk U-ig, szóval még a Mianmaron belüli jövőnk is bizonytalan volt, ám ez most nem aggasztott, boldog lettem volna, ha akárhogy is, de már a túloldalt vagyunk, tudva, hogy nem kell többet vesződnünk az átjutással, nem kell visszavonulnunk Dhakába, és vízumhosszabbítással, vagy esetleg repülőjegyekkel bíbelődni! A repülésre gondolni sem akartam! Akkor már inkább elveszve Mianmarnak e távoli csücskében. De biztos nem leszünk elveszve! Az utolsó pillanatban, tegnap este Harun végül hozta egy barátját, akinél igaz, hogy rossz árfolyamon, de tudtunk vásárolni mianmari kyat-ot, ami elég lesz legalább 5 napra odaát, és még a legfontosabb mianmari szavakat is felírtuk már magunknak, biztos nem lesz baj, annyi országban jártunk már, miért pont Mianmar fogna ki rajtunk, biztosan csak felnagyítjuk a nagy, sötét, félelmetes ismeretlent, Mianmart a Naf folyó túloldalán! Csak jussunk már át!

ui: egy kis öröm a sok ürömben: az időközben egyre súlyosbodó torok-fej-fül fájásom teljesen elmúlt, ahogy visszaérkeztünk a szigetről. Fokhagymát ettem kétpofára nyersen, plusz néhányszor sós vízzel gargalizáltam, semmi gyógyszertár meg antibiotikum nem volt! :)