Nászút a Föld körül

„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk.

Miután átsétáltunk a magyar zászlós utcán, már közel jártunk a templomhoz, ami egy gyönyörű zárt kertben foglalt helyet. Miután bejutottunk a hősugárzókkal fűtött St. Luke templomba, megtudtuk, hogy ez nem a mi templomunk. Már Zita sem emlékszik, pontosan milyen tempom volt, de a lényeg, hogy nem katolikus (talán anglikán, vagy protestáns…), szóval sétálhattunk át egy nagyon szép, csendes parkon, vissza a Mall mellé, ahol megtaláltuk a katolikus templomot.

Vajas pirítós – Mennyei élvezet…

Amikor először beléptünk a templomba – ami kívülről nem mutatta különösebb jelét, hogy templom lenne -, furcsa látvány fogadott minket. Egy lélek sem volt odabent, és mindenfelé szanaszét karácsonyi díszek voltak. Holott, tudtunk szerint, a misének pár perc múlva kellett volna kezdődnie. Egy perc múlva előkerült a pap, és minden tisztázódott: a Mise délután lesz, most még csak a készülődés folyik, és nem csak a misére, hanem az utána következő, Carol Singing Competition-re, vagyis Karácsonyi Énekek Versenyére is díszítik a templomot. Mindezt már a paplaknak a nappalijában tudtuk meg, méghozzá nem akármilyen vendégszeretetben. Papunk mintha gondolatolvasó lett volna, vajas pirítóssal tett minket többszörösen boldoggá. A pirítósnak azért örültünk duplán, mert egyrészt már régen ettük ezt az egyszerű, de nagyszerű eledelt, ami amellett, hogy egyszerű volt, otthoni ízekre emlékeztett minket, másodszor pedig, de nem utolsó sorban azért örültünk neki, mert ezt én is ehettem a rossz gyomrommal. Hiába, sok mindenen keresztül kell menni, hogy a vajas pirítós igazi gasztronómiai orgazmust tudjon okozni az embernek! :)

Mivel sok dolgunk, sőt semmilyen dolgunk nem volt a városban, kapva kaptunk az alkalmon, és beálltunk segíteni a nagy készülődésben. Pontosabban csak Zita állt be egyből segíteni, én kihasználtam a lehetőséget, és a helyben lakó családnál lévő interneten keresztül feltöltöttem az aznapi bejegyzést. Erre azért volt lehetőségem, mert még bőven a délelőttben jártunk ekkor. Ugyanis amikor itt Pakisztánban déli 12 óra van, otthon még csak akkor ütik el a reggel nyolcat, ekkor válnak publikussá a napi bejegyzések. Miután a feltöltéssel végeztem, csatlakoztam Zitához, aki ekkor már teljesen feldíszítette a paplakot, és a templomban tevékenykedett. Felsepertünk a padok között és letörölgettük őket, majd az énekverseny győzteseinek járó serlegre ragasztottuk fel a kategóriák és a helyezések nevét. Nekem ezután vissza kellett rohannom a szállodánkba, mert a tegnap esti barátainkkal megbeszéltünk egy találkozót délután háromra. Vártam negyedig, de nem jöttek el, ekkor írtam egy-egy üzenetet a telefonszámunkkal, egyet a kilincsünkön hagytam, egyet pedig a szállodás csókánál. Ha később keresnének minket, megtaláljanak. Sajnos nem kerestek, de ez annyira nem is baj, mert nem nagyon maradt volna már rájuk időnk és energiánk. Azért csak negyedik vártam, mert félre vissza kellett érnem a templomba, a mise kezdetére.

Urdu mise és énekverseny

Giccseskedünk a tükörben :)

A mise urduul volt, ezért egy árva kukkot nem értettem belőle. Zita még így is tudta, mikor „melyik rész” jön, de én megmondom az őszintét, eléggé untam magam. Olvastam a mise alatt – és most ne akadjatok le, mert az egyetlen olyan dolgot olvastam, ami elfogadott egy mise alatt: a Bibliát. Talán már leesett a kedves olvasónak, hogy én a kedvesemmel ellentétben nem vagyok vallásos, ő vezetett be a katolikus világba, és ezalatt én sorra nagyokat lepődtem. Először Zita pap barátain akadtam fenn, mindegyik nagyon-nagyon jó arc, és ahogy többet megtudtam a papságról – amiről előtte csak nagyon beszűkülten annyit gondoltam, hogy „nő nélkül élni, az teljesen hülyeség…” -, rájöttem, hogy egy szép és izgalmas hivatás lehet. Na, ne izguljatok, sose mennék el papnak, többek között a fent írt indok miatt sem, de már sokkal jobban megértem a papokat és a vallásos embereket. Mondjuk inkább úgy, hogy most már értem őket, Zita előtt viszont nem tudtam semmit az egészről. Szóval a bibliai történeteket olvastam: mialatt a pap urduul nyomta a mondókát, én Józsefről, Máriáról, Jézus születéséről és az ő csodatételeiről, cselekedeteiről olvastam Zita apró, könnyűsúlyú „utazós” Bibliájából.

A mise után azonnal következett az énekverseny. Azt gondoltam, és szerintem Zita is, hogy valami olyat fogunk hallani, ami „ismerős”, de ez nem így volt, a dalok mind egytől egyig urduul voltak, és számunkra teljesen meredek hangszerelésűek és stílusúak voltak, egyáltalán nem hasonlítottak azokra a karácsonyi énekekre, amit mi megszoktunk otthon. Egyfajta élménynek elment a dolog, de egy óra után már nagyon vakaróztunk, mert mivel egy mukkot nem értettünk a szövegből, ezért ennyi idő után már nem sok újat mutattak nekünk a dalok és énekeseik.

Az egésznek végül egy áramszünet vetett véget, épp akkor, amikor már amúgy is elkéredzkedtünk szeretett papunktól.

Hazafelé a templomtól csak a Mall-on kellett végigsétálnunk a szállodánkig. Útközben belebotlottunk egy olyan jól felszerelt „nyugati” stílusú kis élelmiszerboltba, ahová mintha mágnessel húztak volna be minket, úgy tértünk be. Hiába írok mindig itt fenntarthatóságról, meg ilyenekről, kutyából nem lesz egyhamar szalonna, bevásároltunk finom hamburgerszerű szendvicsekből és egy leginkább húsos táskára hasonlító péksüteményből. Én ettem az utóbbit, Zita a szendvicset. Olyan jól esett és olyan olcsó volt, hogy aztán még egy kört kértünk.

Nehézségek – A WC-n és a buszpályaudvaron

Este jól aludtam, de azért éreztem némi nyugtalanságot a gyomromban. Megint ostoba voltam, nem diétáztam elég hosszan, reggel kezdődött a szokásos WC-derbi, mire összepakoltunk, kb. 10x jártam a WC-n, és ami tudott, kijött belőlem.

Nem mentünk messze a biciklikkel, csak a szomszédos buszállomásra gurultunk át. Nagy buszoknak se híre, se hamva nem volt, egy mikrobusz tetején lévő csomagtartóra kellett felpakolnunk a bringákat. Utálom, hogy negatív dolgokat kell írnom (ezért is haladt nehezen a naplóírás, de mindjárt vége a völgymenetnek…), de megint nagyon nehéz volt ez a buszállomáson való pakolás. Nem voltam túl jó passzban se erőben miután a reggeli helyett csak a WC-re jártam, és a kedves kíváncsi pakisztániak jó szokásukhoz híven szépen körbeálltak minket, egészen közel. Egyikük beszélt angolul, neki tudtam panaszkodni, miközben a többieket próbáltam legalább egy fél méter távolságban tartani a cuccainktól. Közben azért azt is sikerült közölni a barátommal, hogy piszok mázlista, hogy ilyen gyönyörű országban él, ilyen kedves, közvetlen népség között, mint a pakisztáni. Persze akármennyire is kedves velünk a többség, ettől még nem lazulhatunk el az ilyen helyzetekben, mert elég, ha egy görény van köztük, aki meg akar lopni minket, ezért mindig résen kell lennünk, és igazából csak ezért nem örülünk annak, ha közel jönnek és nyúlkálnak a dolgainkhoz. Mindeközben sajnos nem figyeltünk eléggé, és Zita biciklije a táskákkal együtt lezuhant egy kb. egy méter magas betontöltésről, egyenesen a feje tetejére, vagyis a fejtámla tartóra. Ez egyébként még viszonylagosan egy sima landolás volt, elgörbült ugyan a gyenge fém, de vissza tudtuk hajlítani, másnak pedig nem esett baja a bringán, ami nagy szerencse volt.

A mikrobuszra való felpakolás sem ment könnyen, mert nagyon nehéz volt megértetni a mikrobusz legénységével, hogy nem liszteszsákot pakolnak, és nagyon nem jó az, ha valami hozzáér a tárcsafékhez. Ők persze mindig leintettek, hogy Thíke-thíke (oké-oké), de én tudtam, hogy az úgy nem oké, ezért végül fel kellett nekem is mászni a tetőre, hogy megértessem velük, nem jó az úgy, ahogy pakoltak. A táskáinkat is csak sorba rakták a tetőcsomagtartó szélére, és ez se tetszett annyira, ezért még ezeket is jobban rögzítenem kellett. Mindezt tettem úgy, hogy annyi erőm nem volt, hogy egymagam felemeljem az üres bringákat fejmagasságba. Ne tudjátok meg, miket tudunk érezni, amikor pakolják a bringáinkat. Nekik csak egy csomag a sok közül, nem tudják, mennyire sérülékeny és mennyire nehéz beszerezni errefelé bármit is hozzá, nem tudják milyen drága és milyen fontos nekünk, gyakorlatilag a guruló otthonunk. Ők pedig úgy döntik őket egymásnak, hogy… Ááá, mindegy! :) Ami érdekes volt, hogy a pakolásnál segített nekünk egy Géza, aki nagyon durván nézett ki. Nem tudtuk eldönteni, hogy hajléktalan-koldus, „buszpályaudvari alkalmazott”, vagy akár maga az állomás főgóréja volt? Komolyan, annyira komolyan tud kinézni néhány pakisztáni, hogy az félelmetes. Szerintetek ki volt, mi volt ez a fickó?

Őrült száguldás a minibusszal és taxival… De hová?!?

Az út nem volt gyenge, elől ültünk a sofőr mellett, kőkeményen nyomta a srác, sávokat nem ismert, a dudát nyomta minden manőver előtt, mint az őrült, és jobbról-balról előzött. Ha szólt a zene, akkor rendszerint teljes hangerőn ordított, ami a mi füleinknek már szó szerint fájt, mivel az énekesnő olyan magas hangokat adott ki, ami nálunk már bőven átlépte a fájdalomküszöböt, különösen ilyen hangerőnél. Mindeközben a sofőrünk tövig nyomta a gázt, és mellette telefonált! Üvöltő zene mellett! :)

Út közben többször beszélt a leendő szállásadónkkal is a telefonon, így végül az ő utasításaira egy nagy csomópontnál szálltunk ki és pakoltunk le. Ez valahol még Iszlamabad előtt lehetett. Őrült forgalom volt, egy kb. kétszer 5 sávos úton mindenfelé cikáztak az apró taxik és igen nagy szmog volt. Szállásadónk tanácsára egy taxi tetejére pakoltuk át a bringákat. Zita a hátsó ülésen foglalt helyet a táskáinkkal egyetemben, én pedig a sofőr mellett bal oldalt. Zita bringájának a kereke jobb oldalt teljes egészében lelógott a kocsi tetejéről, és erre nagyon sűrűn kellett figyelmeztetnünk a sofőrünket, mert rendre mindig túl közel ment a mellette haladó járműhöz. Nagyon sokat autóztunk, talán fél órát is. Nem értettük, hová a viharba megyünk. Bajban nem éreztük magunkat, mert a szállásadónkról tudtuk, hogy megbízható figura, csak pozitív referenciái voltak a Couchsurfing-en, és az a svájci házaspár is náluk lakott, akikkel Sost-ig együtt utaztunk. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem Iszlamabadban van a ház, ahol lakhatunk, hanem a főváros ikertestvérének tartott szomszédos városban, Rawalpindiben, és Pindinek is a túlsó végén. Ebből aztán érdekes bonyodalmaink és kalandjaink származtak, de erről majd legközelebb…

Bocsi, de holnap (pénteken, január 13-án) nem lesz bejegyzés, nem azért mert babonásak vagyunk, hanem azért, mert nincs megírva, és kicsi az esély rá, hogy addig kész legyen és netet is találjunk, ahol feltöltjük. De ne aggódjatok, hamarosan jönnek a pozitívabb és vidámabb történetek, ezzel együtt remélem nekem is újra megjön régi a kedvem a megírásukhoz. ;)