Nászút a Föld körül

2012.05.15. – kedd

Rupus válaszlevele

Reggeli gyanánt kértünk két zöldséges tésztalevest Rupuséktól, így csak Zita főzött egy kis banános porridge-ot, amit aztán el is tett, mert a „Veg. Noodle Soup” olyan laktató volt, hogy azután már nem is kívánta a kását. Átpumpáltunk újabb 5 liter vizet a vízszűrőn, és közben meg se nyikkant a masina, szépen átfolyt rajta minden, egy csepp eresztés vagy nyikorgás nélkül. Ennek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy sikerült Besisaharban megjavítani. A netbookot miután félig elpakoltam, még újra elő kellett rámolnom és össze kellett kapcsolnom a telefonommal, mert Rupusnak este megígértem, hogy reggel még megnézzük az e-mailjét, hogy válaszolt-e az esti levelére a bostoni barátja, Erik. Még szerencse, hogy elfelejtkeztem erről, és így csak később néztük meg, mert így olvashattuk még Erik levelét, amit csak 40 perccel azelőtt küldött el, hogy ránéztünk Rupus postafiókjára. Persze ismét válaszoltunk, és ezzel elment egy kis idő a délelőtti túrázásból, de nem bántuk, mert Rupus ismét nagyon boldog volt, és ahogy mutatta Erik levelét, bizony a távoli barátja is nagyon örült, hogy Rupus végre válaszolt. Tényleg nagyon jóban lehetnek és nem csak Rupus oldaláról, mert Erik egy sikertelen kézbesítés után már a második kézzel írt, postai levelet küldte neki az e-mailes válasz reményében.

Rupusnak van egyébként egy négy éves forma tündérke kislánya, és egy 7 hónapos kisfia. A kisfiú születése után a felesége szülei is elismerték végre a házasságukat, és befogadták Rupust, és vele együtt az újdonsült fiú unokát is a családjukba. Rupus ezen kiakadhatott, és megsértődhetett volna, hogy mi az, hogy most hirtelen a fiú unoka miatt már rábólintottak a „love marriage”-ükre, aminek eddig nem örültek. De nem tette ezt, csak örült, hogy végre elfogadják és örömmel látják, legalábbis én ezt szűrtem le abból, hogy boldogan mesélte ezt a hírt.

Olyan szép, hogy szinte már giccses – és van szolár vízforralójuk!

Az indulásunk végül háromnegyed tízre esett, a hosszú búcsúzkodás után rögtön szép élmények értek minket. Zubogó patakokon keltünk át, kukorica teraszok között sétáltunk. Talán egy kilométert sem haladtunk, amikor ismét szép kis kertes szállók tűntek fel az út mellett. Már-már giccsesnek tűntek, olyan szép kis füves kertjük volt kiülőkkel. Az egyiknek az udvarán egy szolár vízforralót találtunk. Eddig ilyet csak Makra Péter által láttunk az interneten, de most élőben is volt szerencsénk az elmés kis eszközzel találkozni. Az egész egy majdnem félgömb alakú tükör, amit mindig a nap felé fordítanak és a közepén ott egy lábos tele vízzel. A tükör összegyűjti a nap sugarait és a lábosra koncentrálja őket. Összegyűjt annyit, hogy erős napsütés esetén elegendő legyen a néhány liter víz felforralásához. Gondolom nem olyan gyors, mint a gáztűzhely vagy egy fatüzelésű tűzhely, de ha egyszer megépítetted ezt az eszközt, utána ingyenes, mivel közvetlenül a nap energiáját használja fel, nem kell hozzá azt megkeresni (olaj, szén), vagy megtermelni (fa), se szállítani. Szerintem zseniális!

Hamar Ngadi Bazarban találtuk magunkat, ahol egy nagy, ezúttal domború függőhídon keltünk át egy folyó felett. Ezután egy nagy, kúp alakú domb tűnt fel a völgyünk közepén. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk a következő pár kilométeren. Sokat kellett meredeken fölfelé kaptatnunk. Alattunk zubogott a folyó, mellettünk pedig vagy meredek, köves, erdős terep volt, vagy „friss” földcsuszamlást kereszteztünk, vagy kukoricaföld teraszok mellett haladtunk. Ha ősszel tervezel itt túrázni, akkor a kukoricát mindig a rizzsel helyettesítsd be! :) Minden térképen és minden útikönyvben rizsföldekről olvasunk, holott még egyet sem láttunk. Úgy látszik minden útikönyvíró és térkép készítő a főszezonban járt itt, október, november környékén, amikor a földeken rizst termesztettek. :)

Alkudozás kíváncsiságból és heccből

A fölfelé vége a kúp alakú hegy melletti nyeregben volt, és ez az utolsó szakasz volt a legkeményebb. Meredek, csúszós murvás ösvény vezetett fel, ami egyszer csak egy vízszintes utcában ért véget. Itt megálltunk kicsit, ledobtuk a táskáinkat, és rögtön beköszöntünk egy étterembe. Előzőleg kicsit megijedtünk, mert egy pár házzal lejjebb szerettünk volna venni valamit, de nem tudtak visszaadni. Nekünk meg már szinte csak ötszázasunk és ezresünk volt. Kicsit megijedtünk, hogy nem lesz ez így jó, hiába lett végre elegendő pénzünk, ha mind nagy címlet és sehol se tudnak visszaadni, mert így hamarosan ezresével kell költekeznünk, ami a napi büdzsénk ugye, és ez azt jelentené, hogy egy nap egyszer veszünk egy helyen szállást és minden élelmet… Az meg ugye kicsit kényelmetlen lenne, na meg nem is biztos, hogy mindenütt lehetséges. Szóval most itt rögtön vásároltunk egy kekszet egy éttermesnél, és ezzel meg is könnyebbültünk, mert a fickó tudott visszaadni egy ezresből. Aztán a szomszéd kisboltban is fel tudtak nekem robbantani egy ötszázast, amikor csak 60-ért vásároltam két tésztalevest. Ezek után végleg megnyugodtunk, és elkezdtük egy dálbátra alkudozni, de hamar nevetésbe fulladt a dolog mind a két fél részéről. 300-tól 200-ig gyorsan eljutottunk, de utána elakadt a történet. Viszont megtudtam, hogy feljebb még drágább lesz (ezt sejtettük), és hogy nagyon bonyolult elkészíteni a dálbátot, ezért nekem nem fog sikerülni, ha megpróbálom. Pedig már majdnem kezdtem volna alkudozni a rizs és a lencse kilójáért is. :) Kifelé menet a faluból egy nő leszólított minket, és mikor megkérdeztük a dálbátot, 150-ért kínálta. :) Előzőleg az éttermes fickótól megtudtuk, hogy ennyi a rendes nepáli (nem turista!) ár, tehát tényleg rendes volt a nő, ám ekkor már annyira elidőztünk és annyi kekszet, illetve tésztalevest vettünk az előző helyen, hogy úgy döntöttünk, inkább tovább megyünk, mert éhesek sem voltunk már igazán. Na meg aztán milyen dolog az, hogy nem kell alkudozni, így nincs benne kihívás! :)

Ja, egy dolog kimaradt a délelőttből, amit nem meséltem el. Megálltunk egy helyen szusszanni, és kiteregetni a pólóm száradni, ugyanis csurom izzadság lett. Kérdeztük itt is a dálbátot, de háromszázat mondtak, mi meg mondtuk, hogy köszönjük, nem kérünk. Ekkor még nem is voltunk egyáltalán éhesek, csak az árra voltunk kíváncsiak. Aztán az üdítőt is megkérdeztem, és a 30-ra (thirty, vagy magyarul írva-mondva: szörti) bólogattak. Megkérdeztem még egyszer, de akkor is igen volt a válasz, ezért rendeltünk kettőt. Gondoltuk, hogy ez jó ár, hiszen már lejjebb is 40 volt. Aztán, amikor fizetni szerettünk volna, először kiderült, hogy nem tudnak visszaadni, aztán kiderült, hogy a „szörti”-t a nő „száti”-nak értette, ami hatvanat jelent nepáliul. Áááá, nem akartunk volna 150 forintért 3 deci üdítőt inni, az még otthon is sok lenne érte! Szóval ezt megszívtuk, de Ti még vigyázhattok a harminccal meg a hatvannal Nepálban! :) Kellett nekünk Namasztéval ödvözölni őket és Dennebáddal megköszönni amit kaptunk… Azt hitték, hogy a számokat is vágjuk nepáliul.

Buandandaitól Ghermuig

A Buandandai nyeregből éppolyan meredeken vezetett le az utunk, mint a másik oldalt a fölfelé, a különbség csak annyi volt, hogy lefelé inkább voltak sziklalépcsők, és a táj az eddigieknél is elképesztőbb volt. Néhány szirten állt egy-egy fa, de úgy, mintha csak tájépítészek tették volna oda. Ezek igazi kis kilátóhelyek voltak, és ezt a helyiek is tudták, mert a fa tövében időzgettek, dohányoztak. Hiába, tudnak élni ezek a nepáliak. Meg gondolom a sok kétkezi munka után a földön vagy a hosszú, nehéz cipekedések után igencsak jól esik egy ilyen pihenő. Mikor végre újra leértünk egy viszonylag sík részre, az ösvény mellett egyszer csak a közvetlen közelemből egy erős fújtatást hallottam. Ekkor vettem csak észre, hogy egy pajta mellett sétálok. Egy, a földön fekvő vízi bölény (vagy bivaly?) fújtatott rám. Akkora orra volt, hogy kedvem lett volna megsimogatni. Persze ennek ő valószínű nem örült volna, ezért erről letettem, de Zitát bevártam, és lefényképeztem a bölényekkel.

Innentől kilométerben már nem volt sok hátra a nap végére kinézett szállókig, de az a pár kilométer bizony kemény volt. Az elején az erdős rész még hagyján volt, de utána jött néhány fel-le, aminek annyira nem örültünk már. Átkeltünk egy merev vashídon egy gyönyörű vízesés mellett. Itt megint csak megmutatták a nepáliak, hogy tudnak élni. Lent a híd alatt a szikláknál két srác fürdött a patakban. Először azt hittem, valami festve van az egyik nagy sziklára, de aztán láttam, hogy az egy törülköző, és így találtam meg aztán a gazdáját is. Bennem is megfordult, hogy jó lenne csobbanni, de annyi ideig tartott volna lemászni, előtúrni a fürdőruhám, átöltözni és megferedni a gondolom jeges patakban, hogy ebből aztán nem lett semmi. Inkább mentünk tovább, hogy végre befejezzük a menetet, mert már mindkettőnk nagyon fájt a súlyos hátizsák. Persze a távolság nem adta könnyen magát, a végén még néhány meredek, sziklafalba vájt lépcsős rész volt hátra. Itt cserébe a fáradtságért legalább kaptunk egy gyönyörű kilátást visszafelé a völgyünkbe.

Ghermuban, a Manaslu vendégházban

Végül Ghermu határában, egy Manaslu Guest House nevű helyen alkudtunk ki egy kétágyas szobát és egy dálbátot háromszázért. A Manaslu egy 8163m magas csúcs tőlünk keletre, egy látkép szerint látszik a Pokhara melletti World Peace Pagodától, ahová már terveztem felfutni, mikor ott voltunk, de aztán se idő se energia nem maradt rá. Na de majd ha visszaértünk, tele leszek vörösvérsejtekkel a magashegyi levegőtől, és mint egy szupermen, úgy fogok felrohanni a 12km-es körtúrára.

Már megettük a dálbátunkat, itt is kicsit más volt, de itt is nagyon finom. Ma én pumpáltam a vizet, újabb 6 litert, megint gond nélkül, Zita pedig kimosta egy-két cuccunkat. Már bevásároltunk a reggeli rántottához, és Zita kifőzött 3 „csiköncsómin”-t, vagyis csirke ízesítésű instant tésztalevest, a hármat természetesen egyszerre, kb. 1 liter vízben. Közben már besötétedett, és eltűnt a sötétségben a szemközti hatalmas vízesés. Kihajtogattuk a Pokharában vásárolt turistatérképet, és meglepetten láttuk, hogy az eddig megtett 27km egész sok, már majdnem egy arasznyit haladtunk. A hágó még 3-4 arasznyira van, és ebből 2 arasz még hasonló terepen megy, 3000m alatt. Mikor megérkeztünk, még elég elgyötörtek voltunk, de mostanra nagyjából összeszedtük magunkat, és ha pár óra múlva (most 19:47 van) lefekszünk, akkor eleget tudunk pihenni egy holnapi korai induláshoz, és egy jó menethez. Már ki is néztük az 1300m-en fekvő Talt, ami ide 12,1km, de közben mindenféle “steep uphill”-eket, meg “marihuana field”-eket mondd a térkép! :O