Nászút a Föld körül

Reggel azonnal kipróbáltam a tanulást a biciklin, és úgy tűnt, működni fog.

Sőt, ahogy komolyabban nekiálltam, kiderült, hogy nem csak, hogy működik, hanem közben még repül is az idő és vele a kilométerek. Gyorsan a végére jutottam az egyik vizsga anyagának, majd nekiláttam a másodiknak. Kiderült, hogy az két olyan vas konfigurálásáról szól, amellyekkel én két éve nyáron játszadoztam egy hónapot. A vizsgát is le akartam anno tenni, de végül az ősz kezdetével jöttek a projectek és ez elmaradt. Most meg itt vagyok, Zita előtt tekerve magolom újra az anyagot. Egy óra alatt ennek is a végére értem, és ekkor jött egy nagy megkönnyebbülés: már túl vagyunk ma 30km-en, és én a végére értem mind a két anyagnak. Igaz, hogy még csak egyszer, de így legalább már látom, hogy nem olyan rémes történet ez, mint ahogy az elsőre tűnt. Ekkor jött meg igazán az önbizalmam a vizsgákkal kapcsolatban, és innentől már igazából csak ismételnem kellett – ezt meg is tettem egy-egy órát rászánva még a nap folyamán, amikor meguntam a tájat.

Ez a táj lapos volt, de szép, mert a mezők körülöttünk már nem voltak olyan üresek, mint délebbre az elmúlt napokon, mindig volt valami, ami lenyűgözött minket, hol a földeken dolgozó emberek, hol a mezőkben meghagyott fák látványa. Így már inkább tűnt egy ligetesnek az út menti táj mintsem „üres” mezőgazdasági területnek. Nem sokszor álltunk meg ezen a napon. Egyszer vettünk pomelo-t, egy mandarinszerű, de annál nagyobb gyümölcsöt, Zita kedvencét, egyszer ebédeltünk, egyszer megpihentünk egy épülő cölöpös ház alatt, és egyszer fagyiztunk a délután, igaz, ezt a fagyit már a bringákot, tekerés közben nyaltuk el. Ezután jött este a szálláskeresés, de előtte még vacsit is vettünk, ismét csirkét rizzsel.

Egy nagy, tágas udvarral büszkélkedő buddhista kolostorhoz fordultunk vissza, hogy megnézzük, kaphatunk-e valami fedelet az éjszakára. Kaptunk, bár most mosolyogtak hozzá a legkevesebbet, de egy fás terület alatt megengedték, hogy egy kicsempézett emelvényen, egy tető alatt aludhassunk. Itt konnektor is volt, így tudtunk szendvicseket készíteni, és nem messze fürdőszoba is volt (víztartály, merőedény, villanykörte). Este még odajött hozzánk a szerzetes, kérdezte hogy nem kérünk-e takarót, mire végre a mosolyt is megkaptuk tőle, méghozzá egész széleset. Zita előkapta a hálózsákot és kihúzta az apró tokjából, majd kiterítette. A szerzetes erre nagyon nézet, mert ilyet még nem látott, ekkora ágyneműt ilyen kis helyről előhúzni! :) Ezen az estén eljött az ideje, hogy a másfél éve nálunk lévő, nászajándékba kapott szúnyogriasztó karkötőt kibontsuk és elkezdjük használni. Légmentes volt a csomagolása, így nem vesztett az erejéből, nem csíptek a szúnyogok az éjjel, köszi Ádám! Ezen a napon 116km-t tekertünk.

Buddhista kolostor – Udon Thani: 128km – Potyautast kapunk

Hajnalban nagykoncertet tartottak a kakasok, nem telt el 5 másodperc csendben, folyamatosan kukorékoltak. Nem csak a kakasok, hanem a tyúkok is szinte egytől egyig fent ültek valamelyik fa magasabb ágán, ez egy fura látvány volt, mert bárhol máshol eddig mindig csak a földön láttuk őket rohangálni.

Ahogy kiértünk az útra, egy nagyon furcsa dolog előzött le minket:

Most visszanézve látszik számunkra is, hogy valószínűleg valami politikáról van szó, avagy egy „Szavazz a Józsira!” autó lehetett ez. Most igazán hajnalban indultunk el, így volt alkalmunk megfigyelni az ébredő Thaiföldet. Ez főleg az iskolába bicikliző vagy sétáló gyerekek jelentették, de később a földeken is láttunk embereket, és a király is feltűnt néhány kapun a fejünk felett, azt hiszem a feleségével a jobb sáv felett. :) Aztán még egy John Deere traktorszalon is elhúzott mellettünk balra.

Tízóraira benyomtunk egy tésztalevest sok csírával és egy üdítővel. Egy család étterem-boltjában álltunk meg, és velük egészen összebarátkoztunk ezalatt a fél óra alatt. Mikor indulni készülődtünk bele akarták ültetni az 5 éves forma gyereküket a fekvőbringába, de a srác hangosan bömbölni kezdett. Majdnem készült egy olyan kép, hogy a srác az ülésben bömböl, míg mi felnőttek körülötte mosolygunk, de aztán végül nem erőltette tovább a család a dolgot, hanem inkább kipróbálta az anyuka, hogy milyen egy fekvőbringában ülni.

Az egyik rövid pihenőnknél Zita észrevette, hogy van egy potyautas a bringámon. A bal hátsó táska pántjába kapaszkodott bele egy nagy zöld, hosszú csáppal büszkélkedő tücsök, és aztán el sem akarta engedni azt. Mi hagytuk, hagy maradjon, nem kellett semmi abból a táskából, így nem zavart minket. Ő pedig maradt ott ahol volt, talált magának egy kis szélárnyékot, és kapaszkodott tovább.

Egy nagy, aludobozokkal is megpakotl motoron egy talpig motorosruhába öltözött páros lassított le előttünk, hogy lefényképezzen minket. Erre mi megálltunk, és tartottunk egy rövid bemutatkozást és összebarátkoztunk velük. Hála az égnek, az az idő már elmúlt, hogy felhúzzuk magunkat azon, hogy fényképeznek minket. Mondjuk ehhez valószínű az is hozzájárult, hogy ezt már nem több százan teszik velünk egy nap, csak néhányan. A thai páros csak néhány napra indult csavarogni Laos felé, és megtudtuk róluk, hogy egy outdoor boltjuk van Bangkokban, így aztán kaptunk is tőlük egy névjegyet, és azóta már meg is írtam nekik az elhagyott sátor rúd darabunk paramétereit. Ha minden jól megy, márciusig beszerzik nekünk a hiányzó elemet és még néhány tartalékot is, így ha visszaértünk Bangkokba, utána újra meglesz minden a sátorhoz. Micsoda véletlenek, lám érdemes volt megállnunk! :)

Ebédelni egy már untig ismerős 7Eleven-benzinkút pihenőhelyen álltunk meg, ahol ismét a saját magunk által dugigtömött hamburgert ettünk az alatt az apró fa alatt, ami egyedül az árnyékot nyújtotta az egész terepen.

Az ebédre egy kisebb emelkedőt kaptunk, amit gyorsan túltettük magunkat. Valahol itt egy dinoszaurusz park bejáratánál lekanyarodtunk egy fénykép erejére. Ezt a parkot már tegnap is láttuk kitáblázva, és most végre ide is értünk. Nagyon odalehetnek ezek a thai-ok a dinókért, hogy külön őslényparkuk van, és még néha a kolostoroknál is ott figyel egy-egy dinó.

Az utolsó 20km ismét sík volt, itt nagyon meglódultunk, és Ödön végre megkapta a várva várt gyorsabb tempót:

Kapaszkodni is bírt, így a nap végéig velünk volt. Udon Thani-ban Couchsurfing-el laktunk egy Best nevű lánynál, illetve a családjánál. Durván ránk sötétedett, mire megtaláltuk a város északi részén, a körgyűrűn kívül az otthonukat. Náluk aztán a kapujuk melletti medencés, növényes zöld sarokban Ödönt Zita áttelepítette az új otthonába, a táskámról a növények közé. Ödön aztán eltűnt a zöldben, és többet már nem láttuk.

Pihenő- és Vizsganap Best-ékkel

Best-ék nagy szeretettel fogadtak minket, sok érdekeset meséltek és azonnal marasztaltak minket még egy napra. Erre végül szükség is volt, mert Best anyukájának az Iphone-ján végre hosszú idő óta először elértem a gmail-emet, és el tudtam olvasni az e-mailjeimet. Ekkor derült ki, hogy fölösleges volt ez a nagy rohanás (ezen a napon 128km-t tekertünk), mert a vizsgámhoz nem kell vizsgaközpontna menni, azt online és csak is online lehet letenni. (persze vannak más előfeltételei, egy csomó másik vizsga és képesítés, ezek nekem mind megvannak régről és ezeket már csak vizsgaközpontban lehetett letenni) Ez azért elég vicces fejlemény volt, mert kb. csak azért tanultam minden éjjel és azért tettünk meg már sokadik napja 100km feletti távot, hogy a határidő előtt Vientiane-ba érjünk, ahol a helyi egyetem vizsgaközpontjában majd én jól leteszem a két vizsgát. Képzelem, hogy mulattak otthon a kollégák, amikor erre a fejleményre fény derült! :) Én is inkább csak megkönnyebbültem a hírtől, mintsem hogy bosszankodjak rajta. Így legalább jól meghúztuk ezt az amúgy nem túl izgalmas, sík szakaszt itt Északkelet-Thaiföldön. Ez egyben azt is jelentette, hogy éltünk Best-ék kedves marasztalásának, és a következő napot szinte teljes egészében egy közeli kávézóban töltöttük, ahol történetesen volt wifi. :) Itt vizsgáztam le, és innen töltöttem fel néhány új bejegyzést. Nem tudtuk, hogy Laoszban mennyire lesz stabil és gyors az internetkapcsolat, ha lesz egyáltalán, ezért nem akartam, hogy ott vizsgázzam, nem akartam kockáztatni és túl akartam lenni rajta minél előbb. Izgalmas volt online vizsgázni így egy ilyen helyen, már csak azért is, mert az egyik vizsga egy csomó meglepetést tartogatott, és így majdnem elvéreztem rajta. De csak majdnem, vagyis nem, tehát átmentem, mind a két vizsgán, és ez a lényeg, sikerültek! :) Ha nincs az az egy hónap ismerkedés a vasakkal anno, bizony esélyes, hogy bebuktam volna a vizsgát. De így nem, szóval volt nagy öröm, ezt is letudtuk, most már újra csak az útra kell koncentrálnom, a figyelmem 100% az utazásé lehet újra! :) Amúgy buli volt felkészülni és letenni ezeket a vizsgákat, de mondjuk egész évben nem vizsgázgatnék így. Persze jövőre is kell majd, legalább egyszer, mert ezeket a vizsgákat 1,5-2 évente meg kell ismételni, és van, ami jövő év elején fog lejárni, tehát még egy kör vizsga lesz majd valahol Ho Chi Minh City-ben, vagy talán már újra Bangkokban. Ezt muszáj, ha valaha még tervezek Cisco-val foglalkozni, mert ezeket az IT vizsgákat jóval könnyebb és olcsóbb meghosszabbítani, mint újra letenni őket.

Este Best-ék elhívtak vacsorázni egy nagyon kellemes étterembe, ahol nem engedték, hogy mi fizessük ki a saját fogyasztásunkat. Majd Budapesten mi fizethetünk… – Mondták. :) Reméljük, tényleg eljönnek egyszer.

Udon Thani – Laosz, Vientiane: 82km

Best még aludt, amikor reggel elindultunk és ezt előre tudta, ezért más este elbúcsúztunk. Udon Thani-tól aztán végképp nem volt semmi érdekes az úton, mert innentől már egy magasabb rendű főúton tekertünk. Ez az út Bangkoktól indult, de mi nem akartunk ezen jönni, ezért egy hosszabb, kacskaringósabb, alsóbb rendű utakon kanyargó útvonalat néztem ki Laosz felé, amin végül végigjöttünk. És nagyon jó, hogy ezt választottuk mert ezen a főúton kb. megölt volna minket az unalom. Még így sem volt annyira eseménydús ez a szakasz, mert ha azt vesszük, talán még soha nem írtam le ilyen sok száz kilométernyi élményt ilyen kevés oldalon. :)

Nong Khai határvárosban ebédeltünk egyet, megnéztük kicsit a várost, majd a Mekong folyót, aztán a határ felé kanyarodtunk. Egy 7Elevenben még vettünk magunknak egy búcsú shake-et, mert tudtuk, hogy ilyesmivel Laosz nem valószínű, hogy kényeztetni fog minket, aztán odagurultunk a határállomáshoz. Ez az utolsó nap csak 82km-es volt.