Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Chilas-tól Dasu-ig egy teherautó platóján

Chilas-tól Dasu-ig egy teherautó platóján

január 2nd, 2012

Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Angolul itt nem beszéltek, de még urduul is alig akartak megszólalni, csak leültek egy közeli kőre, és bámultak minket. Egyre többen, egyre közelebbről. Ez számunkra kicsit zavaró volt, mert nem tudtuk, hogy van-e egyéb indíttatásuk a puszta kíváncsiságon kívül. És valljuk be, hiába utaztunk keresztül eddig egy tucat országon, még mindig van bennünk negatív előítélet – vagy talán egészséges óvatosságnak is nevezhetnénk – akkor, amikor egy kisebb csapat, sötétebb bőrű, és koszos ruhájú kölyök vesz minket körül. Kb. 15 perc várakozás után első teherautó megállt nekünk, és amikor kérdeztük, hogy „Besham?”, akkor erősen bólogattak másodszorra is, ugyanígy legyintettek, amikor rákérdeztünk az árra, természetesen arra is többször, nehogy megint úgy járjunk, mint Iránban. Ezek után nem maradt más hátra, mint felpakolni a bringákat a teherautó üres platójára. Ez nem volt könnyű művelet, mert magasra kellett emelni a őket. Ezért aztán le is málháztunk, így könnyebb volt felrámolni a teherautóra, viszont a stressz az megnövekedett bennünk, mert a cuccunk így 10 felé volt, és a koszos kölykök még mindig a környéken voltak, sőt mi több egyikük felmászott a teherautó platójára is. Ez minket felettébb zavart, mi a francot keres a teherautó platóján, miért érzi ezt ő és a teherautósok is teljesen természetesnek? Aztán amikor végre elindultunk, végül csak leugrott a kölyök, és megnyugodtunk. Bár invitáltak minket a „pilótafülkébe”, mi nemet mondtunk, úgy voltunk vele, hogy bármilyen rázós is lesz az út a platón, jobb, ha minden percben a cuccaink és a kerékpárjaink mellett vagyunk. Hát rázós volt, azt meg kell hagyni. Úgy összerázott minket ez a teherautó platón való utazás, mint még soha semmi. A helyzet valamelyest jobb lett, miután kitaláltuk, hogy ráülünk az bringáink ülésének szivacsára. Nevezhetnénk őket rácsnak is, mivel ez a fekete dolog igazából egy nagyon merev szálakból, ritkán „szőtt” valami. A lényeg, hogy miután a fenekünk alá raktuk őket, már kevésbé volt rázós az út. Később a kamion legénységétől kaptunk még egy nagy ponyvát is, ezután már le is tudtunk dőlni, ha úgy volt kedvünk.

A KKH egy teherautó platójáról

A tájat mindig csak oldalt és magunk mögött láttuk, de ez éppen elég is volt. A teherautó nem mozgott túl gyorsan, így bőven volt időnk csodálni az Indus völgyét. Igazából buli volt így is az utazás. Egy teherautó platóján lassan zötykölődve sem akármilyen élmény utazni, semmiképpen sem nevezhető hétköznapinak. :) A táj legtöbbször kétoldalt sziklás hegyoldalból állt, amire az út sokszor több száz méter magasba is felkapaszkodott a völgy bal oldalában. Ilyenkor gyönyörű kilátásunk nyílt az alattunk világos türkiz színben hömpölygő Indusra, és a ritkán előforduló településekre. Ezeken mindig megcsodáltuk, volt, amelyik a folyó túloldalán terült el, ott ahol azt a terep megengedte. Több falut is csak csónakkal tudtak megközelíteni, mert – feltételezésünk szerint – a közelmúltban történt nagy erejű földrengés tönkretette a folyó feletti függőhidakat. Sok leszakadt függőhidat láttunk, és az út is sok helyen le volt szakadva, vagy rá volt omolva egy nagy rakás szikla. Persze egy autónyi hely mindig volt, így mindig elfért a teherautónk. A táj közben sokkal zöldebb lett, mint amit eddig megszoktunk, a hegyoldalakban, ahol nem voltak sziklák, rengeteg fát és bokrot fedeztünk fel, ezek Chilas felett nem voltak még jellemzőek.

Egy helyen megálltunk, és amikor hátrajöttek hozzánk a teherautó emberei, azt közölték velünk, hogy nem tudunk továbbmenni. Nem volt világos, hogy miért, de amikor sokadjára is megkérdeztem, valami olyasmit mondtak, hogy „az emberek miatt”. Erre föl pár perccel később mégis elindultunk. Egy szűk, emberekkel teli bazársoron haladtunk keresztül. Elnézve az emberek tömegét, örültünk, hogy a teherautó platóján vagyunk és nem a fekvőbringákon. Bár valószínű megint csak előítéletről van szó, de nem tűntek olyan barátságosnak ezek a népek. Egy kölyök még így is „megdobált minket”, illetve csak próbált, mert esélye sem volt, már csak a távolból láttuk, hogy az utca közepéről felvett valamit, és felénk hajította. Furcsa, hogy ez a reflexszerű reakciójuk, ha külföldit látnak. Lehet, hogy az „elődeink”, vagyis az előttünk érkező turisták valahogy, valamiért ellenszenvet keltettek bennük, ezért most rajtunk próbálnak elégtételt venni?

Egy éjszaka Dasu-ban

A lassú menetnek sajnos hátránya is volt, méghozzá, hogy szépen ránk sötétedett. Az eredeti tervünkről, hogy Besham-ig megyünk a teherautón, szépen lassan lemondtunk. Mint később kiderült, ez aztán egyáltalán nem lett volna lehetséges, mivel a teherautónk is csak Dasu-ig közlekedett, ott jobbnak látták, ha itt megállnak éjszakázni, mivel már jó egy órája sötét volt, amikor megérkeztünk. Mi ezen a ponton végre volt újra térerőnk, és fel tudtuk hívni Qadir-t (barátunk Hunzából, Gulmitból), mert tudtuk, hogy valahol Dasu környékén van a szállodája, ahol dolgozik. Sajnos hamar megtudtuk, hogy túljöttünk, a szálloda 8km-re Dasu előtt volt. Viszont javasolt egy hotelt Qadir, ami pontosan azon a helyen találtunk meg, ahol a teherautóról lepakoltunk. Ez a hely tele volt, de a szomszédos helyen sikerült egy szobát kapnunk, kemény alkudozás 400 rupiért. A licit 1000-ről indult, és itt ért véget, igaz, én még ezt is soknak találtam azért a koszos lyukért, amit a pénzünkért kaptunk. A bicikliket egy szemétdombon keresztül tudtuk csak lecipelni, hogy betegyük őket az út alatt egy szinttel lévő szobánkba. Ami pici volt, mocskos, és az áram is csak hébe-hóba járt az egyetlen konnektorban. Nem is időztünk a szobában sokat, kimentünk a vendéglőhöz tartozó étterembe, és dallt, illetve tejes teát rendeltünk. A vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert sejtettük, hogy másnap hosszú napunk lesz.

  1. hvcsaba
    január 2nd, 2012 10:20-nél | #1

    Sziasztok!

    Nagyon boldog új évet kívánok nektek. Már vártam, hogy írjatok, de közben épp az járt a fejemben, hogy jó is, hogy van egy kis szünet. Elvégre nászúton vagytok, néha nektek is szükségetek van elrejtőzni a legújabb sztorikra kíváncsi szemek elől.

    További jó utat!

    Csaba

  2. Arpi
    január 2nd, 2012 10:34-nél | #2

    @hvcsaba
    Bizony, többek között ezért sem volt bejegyzés az ünnepek között! :) Mi is el voltunk foglalva a készülődéssel, az ünnepekkel, saját magunkkal, egymással – meg sok egyéb más dologgal, TV, vízum, helyiek túláradó szeretete -, ezért nem volt bejegyzés. Talán így az olvasók is pár perccel többet töltöttek a családjukkal, barátaikkal! ;) :P

  3. január 2nd, 2012 11:07-nél | #3

    Kedves Zita és Árpi unokám !
    Egyre izgalmasabbak a beszámolók, főleg nekünk ilyen 80 év felettieknek. Ezek a kődobáló kölykök miatt valahogy mi már nem tudnánk úgy élvezni a tájat se mint ahogy azt a táj maga megérdemelné. Jó idáig szerencsétek volt és kívánjuk, hogy továbbra is legyen. Nekem az ilyen helyen az se tetszene, hogy ti jóformán tejes teán éltek, Én viszont a tejnek még az illatától is rosszul lennék, a teát meg végkép nem rontanám el, nekem a teába csak a citrom meg a cukor elfogadható, még a rumot is csak nagy ritkán tudnám tea kísérőnek meginni. A tejes teától meg hányingerem lenne állandóan. De hát az a fontos, hogy Ti szeretitek és italnak elfogadjátok. Örülök, hogy az esküvői képeket sikerült eljuttatnom. Az újévi jókívánságokat, pedig élőszóval is a Skype adta lehetőségek is sikeresek voltak a sok áramhiány ellenére, de azért most írásban is rögzítem BOLDOG ÚJÉVET és hazaérkezés után a MAGYAR HAZA szerencsésebb építését, mint ahogy az eddig
    nekünk sikerült, beleértve természetesen a tervezett CSALÁD SZAPORULATOT. HAJRÁ MAGYAROK
    Lali papa és Éva mama

  4. Arpi
    január 2nd, 2012 11:33-nél | #4

    @Harkányi Lajos
    Lali papa kommentjeit mindig élmény olvasni! :) Az igazat megvallva azóta már én sem vagyok úgy oda a tejes teáért, de ennek részleteiről majd a következő utáni bejegyzésben (megírás alatt…).

    Most, hogy van íróasztalunk, és épp áram, sőt még internet is van, a szerdára esedékes tartalmat szerkesztem épp, ami számokról fog szólni, és talán csak egy színes kép lesz benne, az is egy grafikon! :P

  5. Petya
    január 2nd, 2012 13:52-nél | #5

    Szuper a bejegyzés ismét!
    Alig találtam meg a googlés térképen, hogy merre jártatok. De kb itt lehettetek:
    http://www.google.hu/maps?q=Dassu+Pakiszt%C3%A1n&hl=hu&ie=UTF8&ll=35.28038,73.295288&spn=0.330153,0.775909&sll=33.906896,74.926758&sspn=10.731279,24.829102&vpsrc=6&hq=Dassu+Pakiszt%C3%A1n&t=m&z=11

    Jó lenne, ha az útitervetekről is szó esnék valamelyik bejegyzésben. Ha csak nagyvonalakban is.
    Boldog új évet itthonról!

  6. zenjebil
    január 2nd, 2012 16:15-nél | #6

    szia Arpi! Mit gondoltok, ha egy csapat koszos ruhaju, feher boru gyerek dobalna meg titeket nem utalnatok oket ugyanugy? sok szerencset a fantasztikus utazashoz!

  7. F.Peter
    január 2nd, 2012 16:40-nél | #7

    Még szerencse hogy a dobáló gyerkőcöknek senki nem mutatta meg, hogy milyen játék a csúzli. Avval azt hiszem hatásosabban bosszanthatták volna a biciklizőket.

    Azon csodálkozom, hogy többször is írtátok már, hogy hidegben aludtatok, tekertetek…nem volt fűtés …stb, de még egyikőtök se fázott meg. Én a megszokottnál 5 fokkal hidegebb lakásban is képes vagyok megfázni. Mi a titok nyitja? A mindennapi testmozgás? Rendszeresen szedett vitaminok? Vagy egyszerűen csak adottság?
    Üdv.

  8. VDS
    január 3rd, 2012 00:23-nél | #8

    Sziasztok!
    Regota olvasom a postokat de eddig nem szoltam hozza a dolgokhoz, azonban most gondoltam leirom, hogy szerintem miert dobalhatnak meg benneteket a gyerekek (ugy vettem eszre eddig nem nagyon tisztazodott a dolog)
    Ahogy nezegettem a terkepet, egyre kozelebb kerultok ahhoz a kornyekhez ahol pl: Osama Bin Ladent is elfogtak. Azokon a teruleteken az amerikaiak katonai muveleteket hajtottak vegre. A helyiek, igy azok a gyerekek is tudnak errol amellett, hogy szamukra pedig mi nyugatiak egyformak vagyunk. Amerikai, britt, magyar, szamukra egyre megy, csak az szamit, hogy a nyugati emberek most itt lovoldoznek. Nem hiszem mi is orulnenk annak ha mondjuk indiai katonak csak ugy lovoldoznenek nalunk. Azokon a nyugatiakon pedig akik lathatoan nem fegyveresek, lehet revansot venni. Szerintem ez allhat a hatterben.
    Sok sikert es jo utat kivanok! Hajra Arpi es Zita!

  9. Miki
    január 3rd, 2012 08:45-nél | #9

    Sziasztok Ifjú Pár!

    Többekhez hasonlóan én is rég óta követem az utazásotokat, olvasom a blogot, és nagyon élvezem (gondolom, Ti még jobban :D)!
    Egy észrevételem viszont lenne: tök jó lenne, ha a beszámolókban írnátok konkrét dátumokat is! Nekem pl. érdekes lenne, hogy ha lenne viszonyítási alapom, hogy amíg Ti mondjuk egy teherautó platóján zötykölődtök, addig én mit is csináltam. Meg dátumokkal szerintem követhetőbb lenne az egész.

    További sok sikert és jó utat Nektek!!!

  10. január 4th, 2012 20:08-nél | #10

    @zenjebil
    Nem utáljuk a követ dobáló gyerekeket, de bizonyára máshogy álltunk volna hozzájuk, ha “fehérek” lettek volna. Alapvetően nem ezzel volt a baj, hanem hogy nem volt valamilyen közös nyelv, amin érdemben kommunikálhattunk volna velük a mosolygáson, integetésen, kődobáláson túl. Ők pedig valamilyen oknál fogva úgy álltak hozzánk, ahogy…

    Amit VDS írt, abban könnyen lehet igazság, de ez szerintem csak egy része a dolognak. Az egész baj ott kezdődik, hogy nem az iskolában voltak, hanem az út mentén kódorogtak. Valószínű nem volt iskola a környéken, ahová mehettek volna.

    F.Péter! Hogy miért nem fázunk meg, az jó kérdés. Talán a mozgás teszi. Néha szipogunk, de ennél több tényleg régen nem volt. (van más bajunk: fogfájás, gyomorbajok) Random szedünk C és multivitamint, nem ülünk fűtött autókba, fűtött irodákba. Egész nap hűvösben vagyunk, egész nap több réteg ruha van rajtunk, és csak a takaró alatt van olyan meleg, hogy ebből néhányat levehetünk.

    Miki! A beszámolókból eddig kimaradt a dátum, de majd ezentúl próbálom valahogy belecsempészni. Ha utólag is érdekes, a mai, 2011 számokban bejegyzésben visszakövetheted, mi mikor történt. Egyszer talán, ha jut idő ilyesmire is, megcsinálom ugyanezt a táblázatot, linkekkel tarkítva a bejegyzésekhez. ;)

  11. banzi gabesz
    január 8th, 2012 21:47-nél | #11

    Annyira királyok vagytok, puszi NEKTEK!!

Hozzászólások lezárva