Bejárat > Ázsia, India > Egy hosszú, élményekkel teli nap Varanasiban

Egy hosszú, élményekkel teli nap Varanasiban

május 8th, 2012


Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)


A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.


A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.


Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.


Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

  1. Reku Papa
    május 8th, 2012 08:37-nél | #1

    Az igazságszolgáltatásról

    India szegény. Nincs pénz tárgyalásra, főleg nincs börtönre. (Itthon egy fegyenc annyiba kerül az államnak mint egy orvosegyetemista…) Gyorsan, olcsón lerendezték.

  2. május 8th, 2012 09:18-nél | #2

    A Herz-féle szalámiban
    Sokkal sűrűbb a só,
    Mint más hasonló terményekben
    Hidd el, ó nyájas olvasó!

    Rájön valaki, miért ezt írtam? :)

  3. Z atya
    május 8th, 2012 09:45-nél | #3

    A szomorúbb ez: Keleti pályaudvar, indiai hölgy, magyar rendőr – elképzelni se jó. Inkább az öregúrra emlékezzetek, aki Zitát kincsnek mondta…

  4. F.Peter
    május 8th, 2012 11:14-nél | #4

    Azért Indiában szerintem erkölcsösebb gondolkodás a jellemző.
    Ott sokkal durvább bűnnek számít egy idegen nő bárminemű fogdosása, mint mondjuk itt Magyarországon.
    Nálunk megkérdezte volna a rendőr, hogy kíván e feljelentést tenni.
    A turista nem akar belebonyolódni a papírmunkába és a bürokráciába a városlátogatás kellős közepén, úgyhogy azt mondja, hogy nem…..és evvel le is van zárva az ügy.

  5. Z atya
    május 8th, 2012 12:15-nél | #5

    F.Peter: Te mondtad ki: zaj, kosz, mocsok, szegénység ellenére ők előbbre vannak.

  6. Gupta
    május 8th, 2012 15:20-nél | #6

    @Z atya
    Ha nálunk is lepofoznák a rendőrségen a tettenért tolvajt akkor a turisták elégedettebbek lennének a papírmunkával is spórolhatnak a rendőrök és a tettesnek is gyorsan lejön, hogy amit tesz annak fájdalmas következményei vannak.

  7. R0fike
    május 8th, 2012 16:44-nél | #7

    Ne jöjjön vissza az az idő, de a múlt rendszerben ( 80-as évek kezdetéig kb. ) a körzeti megbízott tudta, kik a bajkeverők. Eltűnt egy bicikli, egy-két óra múlva tudta, ki vitte el. Behívatta vagy bevitte a kapitányságra, kapott az ürge egy két igazi pofont és el volt intézve a dolog. Súlyosabb esetben pár nap fogda, “többszöri lépcsőn” leesés után hónapokig rendesen viselkedett minden falusi csirkefogó.

Hozzászólások lezárva