Nászút a Föld körül

A török-grúz határon – Grúzia 8Mpixelben marad meg nekünk

A török-grúz határ grúz oldalán egy új, szupermodern határátkelő állomás fogadott minket, amin viszonylag gyorsan és gond nélkül átjutottunk. Még fizetnünk sem kellett a vízumért, noha előzőleg úgy tudtuk, lesz valami kis díja a belépésünknek. Örvendtünk, hogy nem kértek tőlünk egy Lárit se, és örömünkben még a legfontosabb három szót is megtudakoltuk a határőrtől, aki szemlátomást közvetlen volt, és örült nekünk. Daramdzsoba, Madloba, Kargatikhavi, vagyis helló, köszi, és viszlát. Ezzel már meg lehet kezdeni a kommunikációt a helyiekkel. :)

Ezt először egy kutyával tettük meg, ugyanis az ebédünkből, a „buffalo wings”-ből megmaradt csontdarabkákat odaadtuk egy, a tenger parton vidáman farkát csóváló ebnek. A Nap éppen eltűnőben volt a Fekete-tenger mögött, szokásos, gyönyörű vörös színre festve az eget nyugat felé. Harmadik napja csodáltuk meg ezt a látványt minden este, de még most sem tudtuk betelni vele. Pár méterre a határállomástól rögtön megálltunk lefényképezni egy vízesést, amikor a fényképezőgépünk ismét közölte velünk szomorú üzenetét: „SYSTEM ERROR (FOCUS)”. Hát ez szép, na ennyit a nagy spórolástól, még két napig működött 5400 Forintért… Szomorkodtunk egyet, majd gyorsan előkaptuk a régi jó öreg, hűséges Canon-t. Igaz, hogy „csak” 8 Mpixel, de ha egy éve még tökéletesen elég volt, talán most is az lesz. A GPS taggelést meg elengedjük, nem fogunk 60-70 ezerért egy fényképezőt venni csak ezért a funkcióért, amikor van másik működő gépünk. Ennyi pénzből több mint két hétig elvagyunk ketten, akkor már inkább plusz egy ország essen be az élményes zsákba, üsse kő, 8Mpixellel fényképezve. Azért nem mondtunk még le a szeretett Panasonic gépről teljesen, amit lehet, megpróbálunk majd vele kezdeni.

A határtól kb. 15km-re lévő Batumiba már sötétben érkeztünk meg. Semmit nem tudtunk a városról, fogalmunk se volt, mekkora, vagy hogy rendezett-e, vagy lapukkant. Szóval mentünk bele az ismeretlenbe és ez igazából tetszett, kíváncsi voltam, mi vár ránk ebben a városban. Először egy nagy, modern, kivilágított ív köszönt ránk egy körforgalomban. Ahogy körbenéztünk, egy gyönyörű pálmafasort is láttunk egy parkban. Sejtettük, hogy ez nem lesz végig ilyen szép, ahogy beljebb értünk a városba, már nem volt minden ilyen meseszép. Széles, felfestés nélküli, kátyús utcán tudtunk haladni a büdösebbnél büdösebb autók között. Nem gondoltam volna, hogy lehet még büdösebb a török forgalomnál, de itt Grúziában bizony elég komoly az a fekete füst, amit az autók, buszok és teherautók kiokádnak magukból. Ez valószínű nagyrészt az olcsó (~300Ft/l) benzinnek és az igen vegyes autóparknak köszönhető. Az utakon megtalálhatóak a nagy, agresszív kinézetű fekete státuszszimbólum járgányok, és az ezer éves orosz csodák is, utóbbiak még laprugós járgányok, igazán durva motorhanggal. Nem tudom, miből vannak ezek az autómatuzsálemek, hogy nem estek szét még a rozsdától, de tény, hogy itt Grúziában százával szelik az utat.

Grúz töri óra, nyelvlecke és medvével alvás Batumiban

Batumiban nem sikerült előre szállást találnunk, ezért a legnagyobb nyitott kérdésünk ezen az estén azt volt, hogy hol fogjuk álomra hajtani a fejünket. Grúzia túlnyomó részt keresztény lakosságú ország, ezért a „kérjeket és kaptok – zörgessetek, és ajtót nyitnak” bibliai elvet követve egy templom felé orientálódtunk. Találtunk is egy szép nagyot, kereszt volt a tetején és két nagy tornya is volt. Először senkit nem találtunk a környéken, de aztán előkerült néhány srác a templomból, és még angolul is beszéltek, aminek nagyon örvendtünk. A pap után kérdeztünk, mire telefonálásba kezdtek. Végül a papig nem jutottunk el, ellenben egy-két barátot felhívhattak, hogy nincs-e valahol egy kert vagy tető számunkra. Mi türelmesen vártunk, ők pedig mindig csak annyit mondtak, várjunk még egy percet, lesz valami. Jó harminc percet vártunk így, már gondolkodtunk, hogy kimegyünk a tengerpart közelébe, és feldobjuk egy parkban a sátrat – amit egyébként szintén ők tanácsoltak – , de mikor már majdnem indultunk volna, leintettek, hogy várjunk még egy percet, lesz ebből tető is. Kicsit fáradtak voltunk már ehhez, de látszott rajtuk, hogy tényleg segíteni akarnak, és hülyén jött volna ki, ha így lelépünk, ezért vártunk még. És persze érdemes volt, mert pár perc múlva elindultunk Khivcha-ék otthonához. Az út csak pár száz méter volt, de az igazán nem rekunak való volt. Magas padkákon át, szűk járdákon és széles forgalmas utakat kereszteztünk, miközben már eléggé fáradtak és elgyötörtek voltunk így a nap végén. Persze mindez csak azért volt, hogy a végén a jutalom annál édesebb legyen.

Khivcha-éknál aztán leoldozhattuk a táskákat a bringákról, és befejezhettük a napot. Szabadkoztak, hogy csak hidegvíz van fürdésre, de mondtuk, hogy semmi baj, úgyis ehhez vagyunk szokva, tökéletes lesz. Amíg Zita fürdött, Vazhaa, Khivcha országos cimborája az egész család nagy mulatságára grúzul próbált tanítani engem. Leírta nekem mind a 33 grúz betűt, majd sorra vettük a kiejtésüket. Én persze öt betűnként megjegyeztem, hogy de hát az előbb volt már egy ilyen hang, de aztán Vazha mindig kijavított, hogy az nem „kha” volt, hanem „khdza”, én pedig próbáltam utána kiejteni helyesen a betűt, de nem hogy kiejteni, meghallani nem sikerült a betűk között a különbséget. Olyan furcsán képezik a hangokat, amihez én nem vagyok szokva, és nem is tudom megtanulni pár perc alatt. Viszont mókának nem volt utolsó ez a kis nyelvlecke, mert ahogy elnéztem, az egész család igen jó mulatott az ügyetlenkedésemen. Közben persze egy csomó érdekes dolgot is sikerült megtudni, például hasznos szavakat, illetve azt, hogy itt született Sztálin, vagy hogy a mai Grúzia – grúz nyelven Sakartvelo –  két részre osztható, Nyugat-, és Kelet-Grúziára, a kettő között pedig a határvonal azon a hágón át húzódik, amin mi is át fogunk majd kelni Tbilisi, a főváros felé. A lakosság kb. 4 millió, ebből 1,5 a fővárosban él. A történelme az országnak több ezer éves, és viharverte. A grúzoknak 1801-től számítva 3 év kihagyással összesen közel 200 év jutott ki az oroszokból az 1992-ben eljött függetlenségig, és a magyar trianonhoz hasonlóan Tőlük is rengeteg területet „elcsatoltak”, tehát megtudtuk, hogy nem Magyarország az egyetlen ország, ami önmagával határos. Persze ezzel biztosan vitatkoznának a grúzok szomszédai, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele, maradjunk csak annyiban, hogy Grúzia volt nagyobb is, mint ma, és a határvonalai elég sokat költöztek a történelem során.

Miután így kiokosítottak minket Khvicha-ék Grúziából, még jól meg is tömtek minket nagyon finom tükörtojással, majd felvezettek minket egy emeleti szobába. Ez a szoba megér pár szót: egy nagy, kb. 30nm-es hallt képzeljetek rózsaszín falakkal, körben ablakokkal, nagyjából teljesen üres, de a jobb oldalában található egy ágy, bal oldalt a parkettán pedig egy nagy medve fekszik. Vagyis egy medvebőr szőnyeg. Mivel mindketten most láttunk ilyet először, kicsit vad és rémisztő látvány volt számunkra, ezért szegény állatot, – vagyis csak a bőrét és a szőrét – végül kicsit el kellett forgatnom, mert Zita nem bírta a látványt. Ahogy felült az ágyból, az egész szobából csak annyit látott, hogy egy nagy, kilapított medve szemez vele. :)

Séta Batumiban Khivcha-val és Vazha-val

A medvés szobában való ébredés teljesen valószínűtlennek tetszett, főleg azok után, hogy előző reggel még egy dzsámi mellett, az imám családjának a nappalijában ébredtünk. Reggel azt álmodtam, hogy egy föld körüli kerékpártúráról álmodozom, és mesélem fűnek-fának dicsekedve, hogy mire készülünk. Aztán felébredtem, és szépen lassan összeraktam a képet a medvével: már két hónapja úton vagyunk, túl a 3000km-en, itt Grúziában, Batumiban. Kissé hihetetlen, de igaz.

Lent a fürdőszobában aztán összeraktam az arcomat is, és nem kellett sok, hogy egy újabb, nagyon kellemes meglepetés érjen minket. Reggelire két nagy tányér bundáskenyeret készített nekünk a Khvicha anyukája. Rólam tudni kell, hogy a bundáskenyér az egyik legkedvencebb eledelem, így nem kicsit örültem, amikor megláttam az asztalon a két pupozott tányér bundáskenyeret. Nem is gondoltuk volna, hogy itt Grúziában is készítenek bundáskenyeret… Nem csak szuper reggeliként, hanem remek ötletként is szolgáltak nekünk a bundáskenyérrel, eldöntöttük Zitával, hogy fogunk ilyet készíteni a jövőben honvágy-étvágy csillapítónak, és vendéglátó örvendeztetőnek. Négyesben reggeliztünk Khvicha-val és Vazha-val. Ekkor sikerült megtudni, hogy Khvichha és Vazha gyerekkkoruk óta országos cimborák, és mind a ketten jogot tanulnak, ám Vazha nem Batumiban, hanem Tbilisi-ben. Itt most csak vakáción van a barátjánál, de holnap már indul is tovább vidékre, besegít a családnak a mogyoró szüretben.

Khvicha apukája egyébként fogász, úgyhogy vettem a bátorságot, és megmutattam neki az otthonról hozott panorámaröntgent az arcomról. Rögtön meg is jegyezte, hogy egy bölcsesség fogam még nem nőtt ki, viszont hely sincsen neki hová kinőni. Hát igen, ezt tudtam, és ki is akartam húzatni indulás előtt, de erre már nem jutott idő a két esküvő, az 5 pár vízum beszerzése, egy tucat oltás és ezer más teendő közben. Reméljük, annyira nem leszek bölcs ezalatt az út alatt, hogy az ily módon fájjon is. Vagy ha igen, legalább olyan helyen, ahol gond nélkül ki tudom húzatni azt a hátsófogat. Khvicha apukája egyébként azt is kérdezte, hogy nem ismerek-e olyan embereket Magyarországon, akik szívesen fektetnének be grúz vállalkozásokba. Sajnos így a kisujjamban nem volt egy befektető ismerősöm se, de ha Te, kedves olvasó az vagy, vagy ismersz valakit, keress meg kommentben, és megadom Khvicha elérhetőségét. Elnézve az országot, érdemes lenne Grúziába befektetni, fejlődő ország, ahol most nagyon meg lehet gazdagodni, ez látszik is az autóparkból, ahogy már írtam, egyeseknek már sikerült is elég szépen. Sajnos látszik egy fajta szakadék a nagy fekete terepjárós újgazdag és a vidéki egyszerű „szegény” ember között. Előbbi pár év alatt dúsgazdagra szedte magát valami ügyességgel, a másik meg próbál valahogy elevickélni évről évre állattartással, növénytermesztéssel, éppúgy, ahogy a régi orosz évtizedek alatt tette. Na de erről majd később. Mi most élményekbe fektettük a pénzünket és időnket, úgyhogy szóljanak arról a sorok.

Batumit négyesben indultunk el felfedezni. Pontosabban csak mi fedeztük fel, Khvicha és Vazha inkább az idegenvezetőink voltak. Segítettek pénzt váltani, cserébe pedig rögtön meghívtuk őket fagyizni a frissen szerzett Lárijainkból. Az itteni fagyi teljesen más állagú, nyúlik, mint a gumi, és csak kétféle ízt találtunk: csoki, banán. Fagyi után megnéztük világosban és belülről is a tegnapi ortodox nagytemplomot – a srácok templomát – , majd egy másik, kisebb templomot is. Ez utóbbi igazán szép volt, kupolája kék ablaküvegekkel volt kirakva, ezért odabent minden gyönyörű kék fényben úszott. A képeken talán úgy tűnik, elállítottam a fehéregyensúlyt a fényképezőgépen, de nem, nem ez történt, valóban ilyen színek voltak ebben a templomban. Az egyik boltívben megtaláltuk Szent Miklóst, amint éppen pénzt adományoz a szegény lányoknak. Ellentétben a közhiedelemmel, eredetileg nem Lappföldről, hanem innen, Szent Miklós legendájából ered a Mikulás fogalma. Zita azt is elmondta nekünk, hogy nem véletlen a Mikulás piros ruhája és piros süvege, illetve botja, ezek mint egy püspök szerkójához tartoznak – hiszen Szent Miklós püspök volt. Egyébként ez az ortodox ikonográfia Zitának és nekem is nagyon tetszik, olyanok a figurák a képeken, mintha valami vicces, érdekesen megrajzolt rajzfilmből szakajtották volna őket. Persze valójában több száz, vagy ezer éves szentképekről van szó, amelyek bibliai történéseket mesélnek el.

Batumi amúgy csodaszép hely, végig csak ámultam, ahogy fordultunk be a sarkokon a fiúkkal. A színes kis utcácskák után egyszer csak ott találtuk magunkat egy nagy, pálmafák szegélyezte sugárúton. Igen megkapó látvány volt, amire valahogy nem számítottam itt a Fekete-tenger partján Grúziában. A nemzeti színház előtt aztán megtaláltuk Grúzia egyik jelképét, az orratlan arany oroszlánt. Vicces látvány a kis díszes oroszlán a széles töpszli orral, de végülis tény, hogy így egyedibb. Kiváncsi lennék a történetére, de jelenleg nincs a Kindle-hez térerő, így nem érek el Wikipedia-t. Ja, egyébként a Kindle itt Grúziában is csak Wikipedia-t tud sajnos.

Zita nagy örömére a tengerpart felé vettük az irányt, ahol láttunk városi bérbringákat (Igen, már itt is, csak még nálunk nincs Budapesten! Pedig, ha itt életképes, nálunk is az kell, hogy legyen.) aztán meg is feredtünk a vízben, igazi nagy felfrissülés volt a forró déli órákban belevetni magunkat a hűs Fekete-tengerbe. Grúziában egyébként egymást érik a jobbnál-jobb strandok a tengerparton, ellentétben a törökországi partokkal, ahol jó, ha egy-egy kisebb fürdőhelyet találtunk egy napon belül. Valószínű a törököknél inkább az Égei- és a Földközi-tenger a menő, Grúziának pedig csak a Fekete-tenger van, aminek viszont  a partján kb. egész hosszában strand található.

A fürdés után a part menti parkokban folytattuk, itt is nagyon szépen rendben volt minden. Érdekes volt a látvány, ahogy a park közepén egy fa alatt egy ember fekszik az árnyékban, csuklójára kötözve a lova, hogy el ne kószáljon. Persze közelebb érve láttuk, hogy turistákat lovagoltatna az öreg, csak épp pangás van, és inkább ledőlt az árnyékba. Mindez még önmagában nem lett volna izgalmas látvány, ám a háttérben pálmafák és díszes lakóházak sorakoztak, na meg egy nagy, pompázatos, fehér torony, egy szálloda épülete, ami messziről nekem inkább egy régi kommunista pártszékháznak tűnt. Most így belegondolva, simán lehet, hogy régen olyan funkciókat szolgált. Bár Zitának az épület formája inkább Dagobert bácsi pénzes tornyát idézte. :)

A sétát egy kadzhapuri-val zártuk. Ez egy grúz nemzeti eledel, finom lepénybe túrót rejtenek, frissen készítve valami mennyei eledel, kedvencünk is lett hamar, finom, laktató, és 1,2-1,5 Láriért már megkapod. Egy grúz Lárit 118 Forintnak megfelelő euróért váltottunk. A váltópénz a Tetri, 100 Tetri 1 Lári.

Miután visszamentünk a házhoz, Khvicha-ék mutattak pár videót a grúz nemzeti táncegyüttestől az interneten. A Lonely Planet Grúziáról a bor feltalálását, Stálint, a grúz táncot, a nagy vendégszeretet, a hegyeket, és a kadzhapurit említi az első sorban. Ezekből Khvicha családja és Vazha rögtön megmutatta nekünk a vendégszeretet, a kachapurit és a táncot, amiért nagyon-nagyon hálásak vagyunk, és reméljük, hogy egyszer – talán Budapesten – valamilyen módon viszonozni tudjuk. Olyan élményeket adtatok nekünk, amelyekről nem is álmodtuk Grúziába érkezésünkkor. A bort és a hegyeket pedig ezután kaptuk meg Grúziától, de ezek a kalandok maradjanak a következő fejezetekre! ;)