Nászút a Föld körül

Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg.

Közlekedés a városban

A jaipuri vasútállomáson ránk támadtak a tuktukosok, és váltig állították, hogy a Hawa Mahalhoz csak velük tudunk eljutni. És persze ezért 100, majd 50 rupit kértek. Hogy a viharba nem sül le a képük 100 rupit kérni, majd pár másodperccel később ugyanazért a fuvarért már csak 50-et, amikor látják, hogy százért nem megyünk el. A válasz egyszerű: ez itt normális! :) Meg az is, hogy mi már ennek nem dőlünk be, sétálunk tovább, és megtaláljuk a buszokat. 6 rupi fejenként a Hawa Mahal-ig a jegy, igaz, hogy jóval lassabban megy és sokkal kényelmetlenebb is a busz, na de mi választottuk ezt, úgyhogy nem panaszkodhatunk. Ezek a buszok amúgy nagyon keményen a profitra mennek, s kevésbé a szolgáltatásra. Két személyzet van rajtuk, a sofőr, és egy fickó, aki neki kiabál/fütyül/sípol/veri a busz oldalát, hogy indulhat, vagy hogy álljon meg. Ezen kívül az utcára is ordibál, szedi az utasokat, azzal, hogy a busz állomásait kiabálja bele az utcába, valahogy így: „Kele-Kele-Keletiii pályaudvaaaaar!”. Le- és felugrál a buszról, mikor az lelassít, hogy felszálljanak rá az utasok, és akkor ügyes és sikeres, ha teletömi a buszt utasokkal, úgy hogy azon aztán mozdulni sem lehet. A mi buszunkon ügyes volt ez az egyén. :) Valahogy elnyomorogtunk a Hawa Mahal-ig, ahonnan aztán buszt váltottunk Amber (Ameer-nek mondják, néha úgy is írják) felé.

Ameer egy kis városka Jaipurtól északra, az erődjéről és az elefántjairól híres – legalábbis számunkra biztos! :) Az erődöt már a buszból megpillanthattuk, és még a lélegzetünk is elállt tőle. Ám mivel fáradtak voltunk, és táskákkal mozogtunk, ekkor eszünkbe se jutott meglátogatni. Egyenest a Couchsurfing-es barátunkhoz mentünk, akihez a buszállomástól még jó egy kilométert sétálni kellett.

Építőanyag szállítás tevével

Egy „Elephant House”-hoz irányított minket telefonon keresztül. Itt aztán láthattunk szép nagy elefántokat, és az egyik kolléga már el is vezetett minket Rahul (a szállásadónk) házához, ami kb. 50m-re volt az elefántháztól. Rahul nem volt otthon, de a huga és az anyukája igen. Hamarosan megmutatták a szobánkat, ahová nem sokkal később be is ájultunk. Nagyot aludtunk, amire szükségünk is volt, mert hajnalban keltünk, és Indiában az utazás nem éppen egy pihentető tevékenység. Rahullal csak este találkoztunk, és megtudtuk, hogy egy hete házas, egy hete volt az esküvőjük a feleségével, akit előtte soha nem látott még. India egy másik államából való a lány, ezért érkezésünk másnapján haza is kellett mennie, hogy folytassa az egyetemet, de amint befejezte a szemesztert, a következőt már itt Jaipurban fogja elkezdni, közel a férjéhez.

Az elefántházban

Rahul egyébként „nagy elefántos”, már a profilján is írta, hogy „I do have elephants”, és ez már nagyon tetszett nekünk. És valóban van neki két nagy csarnokban sok-sok elefántja, akikkel sok időt töltöttünk, különösen Zita. Többször is felkelt hajnali 4:30-kor, hogy lássa az elefántokat ébredni, és fürdeni, majd kivonulni a „munkába”. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonna körüli súlyú, de vannak kisebbek és nagyobbak közöttük, mint ahogy köztünk, emberek között is vannak alacsonyabbak és magasabbak is. Egy elefánt 200 kiló(!) élelmet fogyaszt el egy nap, ez esetünkben bambuszágakból és levelekből jön össze, illetve elefántcsápátiból. Utóbbit Zita is sütött az állatoknak, egy ugyanúgy lisztből és vízből állt, mint a rendes csápáti, csak éppen egy darab volt vagy egy kilós és két-három centi vastag. Ennél a kétszáz kilónál álljunk meg egy kicsit, mert ezen én is elgondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy minden reggel több tonna bambuszt hoznak az elefántfarmhoz a teherautón. Megkérdeztem, hogy ez anyagilag mennyit jelent elefántra lebontva. 3000 rupit eszik meg egy elefánt egy nap. Az erődbe 900 rupiért mennek egy kört, és ha jól emlékszem, egyszerre ketten tudnak az elefánt felépítményében helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egy elefántnak átlagban egy nap több, mint háromszor meg kell fordulnia az amberi erődben, hogy kitermelje aznapi élelmét.

Aztán lássuk, mit tudunk még az elefántokról: egy elefánt, ha jól emlékszem 23 hónapig vemhes, aminek a végén egy 5-600 kilós elefántborjat szül meg. Ez az elefántbébi már születéskor hatalmas, és mivel gyerekként még rakoncátlanok, egy kis elefánt veszélyes lehet. Zitát például egy fiatal elefánt egyszer meglökte, persze egyáltalán nem volt komoly az eset, de ez volt az egyetlen, amikor nem voltak barátságosak velünk az elefántok. Egy másik nagyon fontos tulajdonságuk az elefántoknak, hogy sohasem felejtenek. Ez valószínű azért alakult ki, mert a vadon élő elefántoknak évről vére emlékezniük kell, hogy merre találtak vizet és élelmet az előzőekben, hogy túléljenek. Persze attól még hogy ezek az elefántok már nem vadon élnek, ez az tulajdonságuk nem tűnt el, és ezt kihasználva tudják az emberek láncon tartani az elefántot. Merthogy egy barátunk elmondása szerint a nagy, felnőtt elefántok már lennének olyan erősek, hogy elszakítsák azokat a láncokat, amelyekkel gazdáik megkötötték őket a lábaikon, de mivel gyermekelefánt korukban, amikor még próbálkoztak vele, nem tudtak kiszabadulni a láncok közül, felnőtt korukra ezt már megtanulták, és nem is próbálkoznak többé, holott ha megpróbálnák, ki tudnának szabadulni. Hogy ennek mi az igazságtartalma, azt nem tudjuk, de az tény, hogy valóban nem voltak túl vastag lánccal kikötve azok az elefántok, amelyeket mi láttunk.

Ők amúgy – természetesen – ázsiai elefántok, merthogy két nagy fajtája van az elefántoknak, az afrikainak nagyobb füle és hatalmas agyara van, míg ázsiai testvéreik kisebb legyezőkkel és agyarokkal dicsekedhetnek.

Rahullal a náluk eltöltött négy nap alatt sikerült jóbarátságot kötni, aminek keretében örömmel segítettem neki egy kicsit az „elefánt üzletében”. Készülőben egy honlapjuk, az elefantastic.in, amihez egy FB szájt is tartozik. Utóbbin pofoztunk egy kicsit, illetve egy delhi-i utazási irodának készítettünk egy PowerPoint prezentációt. Hazai szemmel nézve ez egy igen egyszerű kis slideshow volt, ám itt Indiában ezzel azt hiszem sikerült érdemben segítséget nyújtanom Rahulnak, mert nagyon odáig volt a végeredménytől. Ennek én igazán örültem, mert ő magától még nem tudta volna megcsinálni a prezit, nekem pedig nem esett nehezemre, sőt, igazán örültem, hogy segíthettem egy kicsit, az amúgy nem olyan ördöngös PowerPoint tudásommal.

Lácsmi, a féltékeny elefánt

Zita különösen a szívébe zárt egy „Laxmi” (ejtsd: Lácsmi) nevű óriást, aki a legnagyobb mind közül Rahulék elefántházában. Rajta keresztül sikerült kicsit megismernünk az elefántok természetét. Zita sok időt töltött ezzel az elefánttal, etette őt, simogatta, persze mindezt úgy, hogy az „elefántlovas” is végig a közelben volt. Ő egy olyan egyén, aki egy és csak egy elefánthoz tartozik, akivel törődik, eteti, figyel rá, és persze amikor eljön az idő, az elefánt segítségével az ormányán felmászva beleül a nyakába, és „meglovagolja” az elefántot. Ettől az embertől aztán sok érdekeset hallottunk az elefántokról. Pl. hogy féltékenyek tudnak lenni, és sokan nem kedvelik egymást. Pl. Zita elkövetett ott egy hibát, hogy más elefántokat is simogatott, nem csak Laxmi-t, és ezt aztán Laxmi érezte rajta, így nehezebben indult el nála a barátság. Állítólag egy elefánt képes barátságtalan lenni veled azért, mert más elefántok szagát érzi rajtad, olyanokét, akiket ő nem kedvel. Ráadásul minden elefántnak megvan a saját egyénisége. Valamelyik a világért se bántana embert, viszont ha nem lenne láncon, elefánttársait megtámadná.

Egyébként félelmetes volt látni, ahogyan Laxmi mestere „etette” Laxmit. Az elefánt ugyanis nem akart enni rendesen, többször rá kellett kiabálni, hogy egyen, illetve a bambuszágakat az ormányához, vagy a szájába adni. Ez utóbbit mi is sokat csináltuk, és nem akármilyen élmény volt – etetni egy ilyen gyönyörű óriást. Kell is nekik enni, hogy be tudják burkolni a napi 200 kilót a bambuszból. Gyakorlatilag az egész napjuk evéssel telik, amikor nem alszanak, fürdenek, vagy cipelnek fel embereket a hátukon az erődbe.

Rahul elmesélte, hogy fiatalabb korában elővigyázatlan volt egy elefánttal, túl sokszor ütött rá, és még akkor sem volt óvatos, amikor érezte, hogy az elefánt furcsán néz rá és méregeti. Amikor megkötötte a lábán a láncot, az elefánt elkapta az ormányával a lábát, és megszorongatta azt. Rahul kiszabadult, és ezzel valószínű megmenekült a haláltól, de még így is heteket töltött kórházban, mire teljesen felépült. Ma már sokkal okosabb az elefántokkal, szinte soha nem üti meg őket, és sokkal jobban ismeri a természetüket. Ezt akkor mesélte el nekünk, amikor Zita egyszer egyedül ment át az elefántokhoz, és nekem egy perc után utána kellett mennem Rahul kérésére, mert aggódott Zitáért. Persze Zitát nem kellett félteni, igazából azért ment át, hogy megnézze, van-e ott elefántmester, nélkülük nem ment az elefántok közelébe, mert ekkor már tudtuk róluk a „féltékenységi” történeteket. Szóval az elefánt nem játék, viszont egy csodálatos állat.

Indiai esküvői menet: elefántokkal, tevékkel, lámpásokkal – és generátorral! :)

Volt szerencsénk festeni is őket, pontosabban csak Zita festette néhányukat többedmagával, méghozzá egy esküvőre való felkészülés keretében. Mivel az elefánt a jólétet és a gazdagságot is jelképezi az indiai emberek között, ezért kiváló kellék egy eskövőhöz. Mi az esküvőn magán nem láttuk az elefántokat, mert napközben lementünk Jaipurba, de este amikor visszatértünk Amberba, és leszálltunk a buszról, pontosan az esküvői menet közepébe csöppentünk:

A videón nem vehető ki jól, de valahol az elefántok és a tevék után egy táblát is cipeltek a magasba emelve. Ezen a táblán a rezesbanda – vagyis inkább az esküvői zenekar és lámpacipelő bagázs neve és elérhetősége volt. Egy kis önreklám az esküvői menetben – This is India! :) Aztán más is megragadt még bennünk. A sok lámpát amit a menet végén, a násznép és gondolom a pár körül cipeltek az emberek, valahonnan meg kellett hajtani elektromossággal. No, hát ebből egyenesen következik, hogy ezek a lámpák össze voltak drótozva, és az egész konvojnak a végén – amit sajnos már nem vettem fel, de a zaj hallatszik a videó végén – egy teherautón egy számomra eddig elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor szolgáltatta az elektromos áramot a világításhoz. :) Ilyesmi nekem sose jutott volna eszembe, de hát mindig tanulunk valamit Indiától! :)

Régebben valószínű fáklyák voltak lámpások helyén, de az is lehet, hogy ez a lámpás őrület egy teljesen új keletű dolog, és amikor valamelyik rendezvényszervező cég elkezdte, a többi követte, hogy nehogy lemaradjon. Mindegy, nem számít, szép volt, érdekes volt, és nekünk nem fájt! :) De bocsássátok meg nekem, hogy ha elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy esküvői konvoj terén nálam messze a kerékpáros esküvői menet viszi a pálmát! :)

Annyi szó elment az elefántokra, hogy most itt zárok is, de legközelebb körbenézünk Amberban, bemegyünk az erődbe, és az amberi „Nagy Fal”-ra is felmászunk.