Nászút a Föld körül

Dzsu-dzsu tao Bhaktapurban

Hú, milyen napunk volt! Végre elindultuk Katmanduból! Reggel 4:30-kor terveztünk kelni, de éjjel már éjfél után állítottam az ébresztőt a telefonon, és ilyenkor mindig csak másnap ébreszt, és nem pár óra múlva, ahogy én szerettem volna. Szóval elaludtunk és csak 5:17-kor dobott ki az ágy (vagyis a matrac a padlón) magából. Zita főzött egy kávét a kis merülőforralóval, én pedig nekiálltam összerakni az informatikát. Egész éjjel töltődtek fel az Annapurnás képek, ezért szét volt pakolva minden. Mire teljesen összepakoltunk, és megreggeliztünk a tegnap este vásárolt péksüteményekből, már 6:20 volt – ekkor indultunk el Balajuból. A csomagra tovább nem vártunk, mondtak mindent a postán, hogy másnap, hogy pénteken érkezik, hogy 15-20 nap a postára adástól… Szóval elmentünk Ákos vendéglátójához, aki történetesen csomagküldéssel foglalkozik, és megkérdeztük, mennyibe kerül egy 10cm x A4-es 660g-os csomag elküldése innen Katmanduból Bangkokba. Sikerült ugyanis megtudnunk, hogy ekkora az a csomag, amit eddig hiába vártunk. Az ára a leglassabb, de még mindig megbízható csomagküldésnek 1600 rupi, vagyis kb. 4000 forint. Ezt túl tudjuk élni, így eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, hanem elindulunk!

A Thamel előtti emelkedő kemény volt, de megtekertük, közben szemtanúi voltunk, ahogy egy srác előttünk leszállt egy üres, „lenttekerős” montiról. Ha tudná, milyen durva nekünk a 50-60kg-os rekut elöl tekerve fevinni ezen a meredeken! :) Hála az égnek nem volt több ilyen emelkedő Katmanduban, és ahogy átértünk a DK-i oldalába, az út is kiszélesedett. Bhaktapurig 16km-t kellett megtennünk, ez gyorsan elrepült Madhukar társaságában. Ő ugyanis velünk jött idáig, elkísért minket a Giant kerékpárján, amit amúgy is minden nap hajt. Úgy volt, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, de sajnos a „késői” kelés miatt aztán reggel el kellett menniük dolgozni a, és már nem tudtunk találkozni velük.

Bakthapurba először a sarovar, vagyis víztározó mellett álltunk meg második reggelit enni – ez péksütemény volt teával. Tegnap este két pékséget is kiraboltunk Thamelben, 8, illetve 9 óra után fél áron adják a maradék finomságokat, mi pedig beszabadultunk „respectively” ezekben az időpontokban, és elköltöttünk összesen 490 rupit. Ez a fél napi büdzsénk, de megérte, mert ma egész nap szinte csak ezt ettünk, Madhukart is megkínáltuk belőle, és Zitának még így is maradt két süteménye. Itt a sarovar mellett egyébként érdekes volt üldögélni, mert délre tőlünk a város kellős közepén egy kisebb mező volt, földekkel és legelőkkel, sőt, még búza (vagy valami más…) bálák is voltak. Mindezt kisebb emeletes tégla blokkházak vették körbe, és igazából ez adta az egész környék érdekességét.
Amiért Bhaktapurba jöttünk, az csak ezután következett, a Durbar tér és környéke, vagyis az óváros. Már az odavezető utcák nagyon tetszettek, gyönyörű házak között tekertünk Madhukar után a téglarakásos utcán. Minden sarkon láttunk valami érdekeset, és amikor néha kisebb terekre is kilyukadtunk, akkor volt, hogy leszálltunk a bringákról, és úgy néztünk körbe. Madhukar elmondása szerint 1100 éves város Bhaktapur! A házak nyilván nem ilyen idősek, de a légkörből érezni, hogy valóban egy óvárosban vagyunk. És ami a legszebb az egészben, hogy tele van élettel. A szobrok mellett kipakolták a zöldségeiket az árusok, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak. Na és persze jól körbeállnak minket és megbámulnak, ahogy azt szokták errefelé, úgyhogy mi már gurulunk is tovább!

Egy szűk kis utcában megálltunk, mert felfedeztük egy boltban a dzsu-dzsu tao-t! Erről már meséltek Madhukar-ék, ez egy helyi, bhaktapuri dahi, ami nagyon híres és állítólag nagyon finom. Nem kellett minket noszogatni, rögtön rendeltünk hármat, és jóízűen elfogyasztottuk a finomságot. A dahi egy joghurt féleség, ami nagyon jellemző errefelé, és a dzsu-dzsu tao ennek egy helyi fajtája. Jelentése „King of Yoghurt” – a Dahik királya. Ez a dahi annyival sűrűbb, mint a többi, hogy az eladók azzal szokták ezt bizonyítani, hogy fejjel lefelé tartják az edényt, amiben a dahit árulják, hogy megmutassák a leendő vásárlónak, mennyire sűrű az anyag: nem esik ki a tálból!

Először a Taumadhi téren lyukadtunk ki, ahol a legfigyelemreméltóbb épület a Nyatapola volt, ami egy meredek lépcsős, többszintes tetős, magas épület. A lépcső két oldalán kőszobor állatok sorakoznak, és odafentről igen szép a kilátás az egész térre. Hogy pontosan ennek az épületnek mi a szerepe, azt nem tudom, de azt láttuk, hogy igen jól néz ki, és az is biztos, hogy ez is vallási dolog, mint ahogy a szomszédai is templomok.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen a Kathmaduban szerzett térkép segítségével (mert a GPS-en el lehetett volna veszni a részletekben) már egyenesen a Durbar Square-re tekertünk. Szerencsénk volt, a kapuban, amin behajtottunk, nem álltak jegyszedők. Ennek két oka lehet: még korán volt, vagy bejött az a taktika, amit követtünk, mégpedig, hogy Madhukar megkérdezte a fél várost azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalt nincsenek jegyszedők a Durbar Square-re menet. Helyieknek persze ingyenes a belépés, de nekünk külföldieknek 1100 rupi lett volna – persze ha elkapnak, akkor lemondtunk volna a tér látványáról, de nem így történt. Bent az előzőhöz hasonló épületek fogadtak és egy híres, nagyon díszes és valóban szép arany kapu. Ja, és majd elfelejtettem: egy fél tucat kínai turista! :) Olyan örömmel fényképeztek, és aztán fényképezkedtek velünk, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Madhukar még el is beszélgetett velük egy pár szót – amit beszélt kínaiul. Eztán fájdalmas búcsút vettünk Katmandui Barátunktól, neki sietnie kellett vissza az éttermükbe felszolgálni, mi pedig gondolatban már az utat róttuk. Annyira nagyon most nem merültünk el ebben a Durbar Square-ben, és nem is töltöttünk ott túl sok időt, ezért nem is nagyon részletezem a teret. Semmi olyat nem tudnék elmondani (azon kívül, hogy szép volt), ami nincs benne az útikönyvekben. Sőt, azt sem, amit az útikönyv ír, mert nem olvastam el. Van, hogy ezek az olvasott történetek is le tudnak kötni, de ez a nap nem olyan volt. Ellenben amit láttunk kifelé menet a főútra, az nagyon tetszett, és meg is említem: ez volt a Potter’s Square, vagyis a fazekasok tere. Körben az egész tér területén ki voltak pakolva a különböző fajtájú és méretű fazekak, edények, és agyagtermékek, középen pedig egy nő valami búzafélét terített szét egy anyagon. Az egész varázslatos volt, megint csak azért, mert élt, még ha részben a turisták miatt, akkor is! Szóval Bhaktapur megérdemelt volna akár egy külön napot is, de mi nem így csináltuk, mert el voltunk foglalva sok mással Katmanduban, most meg csak „beugrottunk” az indulásunk napján, mert útba esett. Ezt nem bánjuk, már megtanultuk, és elfogadtuk, hogy nem lehet mindig mindent megnézni és maximálisan átélni, a világ túl nagy ahhoz, hogy mindig mindent akarjunk és megnézzünk. Ezt el kell felejteni, és csak élvezni, amit kapunk, ami jut, amit átélünk. Jelentem, ez végre nem csak olyan dolog, amit leírok, de még „nem nagyon megy”, hanem ezt már tényleg így érzem! :) Igaz ez Patanra is, ahol abszolút nem jártunk, pedig az is Katmandu egyik fő látnivalója, ott is van egy Durbar Square. Apropó, mit jelent az, hogy Durbar? „Fő”, „Központi”? :)

Eső és fölfelé, de csak vidáman!

Bhaktapur után fölfelé következett, de nem tudtuk, pontosan mennyi, és meddig tart. Most valahogy sokkal könnyebben vettük ezt az akadályt, mint legutóbb, Katmanduba jövet. Nem esett olyan nehezünkre a fölfelé tekerés, valószínű azért, mert most frissek és kipihentek voltunk a villámgyorsan elrepült 8 napos pihenő után. Az is igaz, hogy ezek az emelkedők talán nem is voltak olyan meredekek. Hipp-hopp fent találtuk magunkat 1500m-en, majd néhány kisebb fel-le után 1550m-en. Itt eleredt az eső, épp mielőtt letértünk volna a főútról Dhukilhet-Sindhuli H06-os „highway”-re. Pedig nemrég még a hőségtől akartunk megpurcanni. Beálltunk egy eresz alá, amikor nagyon elkezdett szakadni, és vártunk néhány percet, mire tényleg alábbhagyott. Újra kint voltunk az úton, de az eső szép lassan, alattomosan újra esni kezdett. Immár a H06-on másztunk fölfelé, az egyre csak szakadó esőben. Mire eldöntöttük volna, hogy felvesszük a vízálló szerkót, már bőrig áztunk, így nem lett volna értelme. Az emelkedő szépen, lankásan, de kitartóan 1600m-ig vitt minket fel, ahol aztán egy nagy kanyarban lejtőbe fordult át. Itt szép erdő volt az út mentén, és mivel nem akartunk szétfagyni a lefelében és tüdőgyulladást kapni, itt a fák között mind a ketten felvettünk új, száraz réteg ruhákat. Most tudtuk értékelni azt a sok ruhát, amit a táskákban cipelünk! Meg is jegyeztük, hogy még elázhatunk akár kétszer is, annyi váltásruha van nálunk. Ahogy indultunk volna, újra szemerkélni kezdett, ezért mind a ketten felvettük az esőnadrágot és a vízálló dzsekit. Ezek kellettek is, mert aztán ismét egész szépen rákezdett, de most a cipőt leszámítva szárazak maradtunk. A kamáslit is felvehettük volna, de az túlzás lett volna, akkor belülről áztunk volna el. Az 1600-os forduló után még pár kilométert erdőben haladtunk, és ekkor még nem váltott át tiszta lejtőbe az út, pedig ezt már nagyon vártuk. Tudtuk, hogy a mai napon még le kell adnunk több, mint 1000m szintet, mert a Sunkoshi völgyére emlékeztem, hogy 560m-en van. Onnan kell majd holnap felmásznunk 1420m-re, ami biztos, hogy egy kemény menet lesz, viszont annak a túloldalán már a Terai van, ami a Himalája vége, ott már nem lesznek többé ilyen óriási emelkedők, az már a síkság széle.

Szóval vártuk a nagy lejtőt, és az eljött végre, ahogy kiértünk az erdőből és egy nagy völgy jobb oldalában találtuk magunkat. Szépen zúgtunk lefelé és közben az eső is elállt, száradt meg rajtunk a ruha. Ekkor már délután kettő óra is elmúlt, mi pedig nem kicsit éhesek voltunk. Sokat kellett még kérdezősködnünk, és aztán gurulnunk, mire megtaláltunk egy helyet egy városkában, ahol kaptunk két tányér chowmeint. A „dálbát?” kérdésre annyi sokan csak bambán és értetlenül néztek, hogy szinte már majdnem elhittük, hogy errefelé nem ismerik a nepáliak nemzeti eledelét… Persze nem így van, csak annyira más rugóra jár itt is az embereknek az agya, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mi a fenére gondolhattak, miközben mi a szánk felé mutogatni kérdezgettük, hogy „dálbát?”. Meg valahogy a kiejtéssel is furcsaságok vannak: kimondom nekik számomra tökéletesnek hangzóan, de csak tizedjére értik meg, aztán mint akiknek leesett a tantusz, elismétlik számomra pontosan ugyanolyan kiejtéssel, mint ahogy én is tettem addigra már egy tucatszor… És ekkor még csak arra jött rá, hogy mit mondtam, arra nem, hogy éhes vagyok, mint a farkas! :) De mégis, most tényleg, mire másra gondolhatnak akkor? Hogy dálbátot készülök hányni? Vagy hogy csak dicsekszem, hogy mint furcsabringás turista, ismerem az ételüket? Szóval ilyenekre gondolunk, amikor arról beszélünk, hogy teljesen máshogy gondolkodnak. Volt, hogy 3 percünkbe telt megtudni, hogy nincs ételük egy helyen! :)

De végül egy városkában kaptunk tésztát, és a minket körülvevő tömeg is rendes volt, nem piszkálták sokat a bringát, és miután megértették a „Please Don’t Touch!” tábla jelentését, már a régiek is szóltak az újonnan jötteknek, mielőtt azok még reflexből elkezdték volna rángatni a pedálokat! :) Ez milyen aranyos már! Ebből látszik, hogy ők abszolút de nem akarnak semmi rosszat az állandó és természetes nyúlkálásukkal, csupán számukra az a megszokott, hogy megfogom, kipróbálom, beleülök bármibe, függetlenül attól, hogy kié vagy mié az.

Földművelés állatokkal, faekével

Ezen a helyen ebéd közben esett le, hogy ha minden igaz, ma lépjük át, vagyis guruljuk át a 9000. kilométerünket. Nem emlékeztem pontosan, mennyinél álltunk reggel, de arra igen, hogy 8900km felett, és az is jól látszott, hogy szépen közelítünk a mai 100. kilométerhez, ezért kértünk kartonpapírt egy doboz oldalából, és Zita elkezdett írni rá. Na, erre megőrültek körülöttünk a népek, és szorosan körbeálltak minket, hogy lássák, mit csinál a furcsa idegen, amit eddig nem: írt! Mi ezen olyan nagy szám, hogy ennyire bámulni kell? Lehet, hogy nem ismerik a karaktereinket? Az nem lehet, hiszen angolul biztosan tanulnak. Úgy kellett őket percenként félreterelni, mert mindig annyian jöttek, hogy nem láttunk tőlük rá a bringákra. …és most még pillangókat meg napocskát sem rajzolt a táblára Zita! :)

Ebéd után csodaszép tájon tekertünk, leértünk a völgy aljába, ahol a patak mellett kukoricamezők és rizsföldek váltották egymást. A kukoricát épp aratták, a rizst pedig vetettek. Vagyis inkább dugványozták, merthogy ez utóbbi műveletet egészen testközelből szemügyre vehettük.

Érdekes, hogy ezt mindig nők végezték, soha sehol nem láttunk ma férfit ezt vagy hasonló feladatot végezni, mindig csak nőket kisebb-nagyobb csoportokban. A férfi viszont a bivalyok mögött szorítja az ekét! :) Egy szó mint száz, csodaszép volt végiggurulni a völgynek ezen a szakaszán, sok szép élettel teli mezőgazdasági tevékenységet láttunk, és itt most nem a traktorra, meg az aratógépre gondolok! Egyetlen egy helyen halottunk valami gépet dübörögni, különben még a vizet is egyszerű csöveken keresztül vezetik a patak felsőbb szakaszáról a rizsteraszok elárasztására. Szóval ki van találva minden, és mindenhez emberi erőt, vagy legfeljebb állatokat használnak, amitől az egész olyan mesebeli! Mindezt egy parányi kis földsávon a hegyek között, a völgy alján, végig a patak mentén. Néhányan mondják, hogy már 10 ezer évvel ezelőtt elkezdtek elcsesződni a dolgok, amikor az ember rájött, hogy megművelni is tudja a földet, az állatokat pedig tudja karámban tartani és etetni, egyszóval amikor létrejött a mezőgazdaság. Én ezt csak olyan szempontból írom alá, hogy ez tette lehetővé a hierarchikus társadalmak létrejöttét, ami nem minden aspektusában frankó, viszont a föld ökoszisztémájára nézve az ilyen gyengéd mértékű és méretű, nem gépesített, hanem pusztán emberi és állati erőt használó mezőgazdaság szerintem még nem vág oda nagyon. Az ipari társadalom, na az durva, azzal van igazán a gáz, az csak pár száz éve van, és már majdnem mindenki érzi a fejlett országokban, hogy valami nagyon nem frankó.

De ha csak annyira formálnánk a bolygónkat, amennyire az ipari kor előtt tettük, szerintem még sokáig nem kéne beszélnünk fenntarthatóságról. Csakhogy mi megtaláltuk a szenet meg az olajat, és ezek az azelőtt elképzelhetetlen energiaforrások lehetővé tették, hogy nagyon rövid idő alatt 7 milliárdan legyünk. Hányan férnénk el a kőolajunk nélkül, a bivallyal meg a faekével, ahogy ők nyomják? Ezek baromi érdekes kérdések, és én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt ezen a szép bolygón az elkövetkezendő dekádokban. Lehet, hogy a mi generációnkon múlik, hogy visszatalálunk-e valami természet közelibb, fenntarthatóbb létformához, vagy kipusztulunk és az elméletről bebizonyosodik, hogy igaz, mégpedig, hogy az intelligencia egy evolúciós zsákutca? Én nem hiszem, hogy így lesz, különben nem irkálnék sokszor ilyenekről is. Viszont ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kitaláljam, mi, mitől és hogyan lesz néhány dekád múlva, csak azt érzem, hogy boldog vagyok, amikor kézzel rizspalántákat dugványozó nőket látok, egy olyan földteraszon, ami gravitációs elven, pusztán emberi leleményességet használva (és nem szivattyúval) lett elárasztva vízzel, és állatok húzta egyszerű faekével lett beszántva.

Dumja – Saroj és tanítványai – 9000km! :)

Délután öt körül mind a ketten azt éreztük, hogy elég derekasan megfáradtunk, ezért megálltunk egy Dumja nevű falu végén teázni. Abból, hogy leírtam a falu nevét, a nagyon ügyesek már ki is találhatták, hogy végül itt éjszakázunk. Ugyanis errefelé nincsenek kiírva a falunevek egy táblára a település elején, mi pedig nem kérdeznénk meg egy teához, hogy hol vagyunk, de ha már itt alszunk, akkor valamit írni kell a szupertáblázat mai sorának „Szakasz neve” című cellájába. Szóval a tea közben észrevettük, hogy már 86km-t jöttünk ma, és a Sunkholi völgye már nagyon közel van, ezért elkezdtünk kérdezősködni. Megtudtuk, hogy holnap nehéz dolgunk lesz, az aszfalt 3km múlva véget ér, és a következő település 8km-re van – ezt nem vállaltuk mára be – és 32km-en keresztül földút vár majd ránk. Ebben benne lesz az 1420m-es hágónk is! Ezek után úgy döntöttünk, elég fáradtak vagyunk mára. Holnap 19km a Sunkholi völgyében fel-le a murván, aztán irány 560m-ről fel 1420m-re, szintén murván! Örülhetünk, ha képesek leszünk csak egy nap, holnap megcsinálni!

Most már 23:27 van, mikor ezt a sort írom. A teázó előtt megismerkedtünk Saroj-al, aki tanár és meginvitált minket a szerény otthonába. Fel kellett tolnunk a bringákat a hegyoldalba, de ez nem volt nehéz, mert Saroj néhány kollégája, és vagy 20 gyerek segédkezett benne, sokan toltuk együtt a bringákat (ügyesen csak ott fogták, ahol mondtuk nekik), de volt olyan gyerek is, aki a nagyobb köveket hajigálta el a bringák elől. Szóval nagyon rendesek, és segítőkészek voltak nagyon, és ez nagyon jólesett. Persze nagyon kíváncsiak is voltak, mert számunkra kicsit túl sokáig és túl sokan itt maradtak körülöttünk, ami egy idő után már kicsit fárasztó volt, bármennyire is aranyosak voltak – mert mi meg fáradtak és kimerültek voltunk a hosszú nap végén. Hála az égnek végül a tanáruk magától küldte haza őket, és nem kellett nekünk szólni, hogy nem bírjuk már a zsivajt. Amúgy tényleg nagyon jó fejek voltak, és aranyosak.

Később már csak hárman jöttek vissza idősebb diákok, itt gyakoroltak valamit a tanárukkal, és persze beszélgettünk is a dálbát mellett, amit Saroj készített el nagyon finomra. Sokat beszélgettünk az oktatásról, és mivel azt vettem észre, hogy nagyon exkluzív vendégek vagyunk az ő szemükben, és nagyon érdeklődőek felénk, elmondtuk nekik, amit jó lett volna, ha nekünk is (többen, többször) elmondtak volna a gyerek korunkban olyanok, akikre igazán felnéztünk és akikre nagyon hallgattunk (lehet nem voltak elegen ilyenek?), mégpedig, hogy gyerekként két nagyon fontos dolgunk van csak: szorgalmasan és kitartóan tanulni, és okosodni, az idő összes többi részében pedig élvezni a gyermekkorunkat. E másodikat már Zita mondta, de ha nem veszi ki a számból a szót, pontosan én is ugyanezt – “Enjoy your Childhood” – mondtam volna ugyanezekkel a szavakkal. Aztán nem tudom, mennyire sikerült ezt letölteni nekik, de mi elmondtuk, nyomatékosan. Ők persze aztán csak másra voltak kíváncsiak, és oda lyukadtunk ki, hogy „Hungary is a rich country?” – de én erre most nem lettem mérges, csak próbáltam kicsit filozofikusan válaszolni, és azt mondtam, hogy bár Magyarország egy „fejlettebb” ország Nepálnál, de úgy tapasztalom, hogy itt bizony boldogabbak, vagy legalábbis mosolygósabbak, vidámabbak az emberek. Aztán ezt próbáltam részletezni és kifejteni a miérteket, de aztán jött azzal, hogy mi gyártjuk a Nokiákat, ugyan menjek már, biztosan egy csomó kütyünk van. :) Igen, van, és jól elrontjuk velük az értékes időnket. Én sem vagyok kivétel, mert ha lett volna rendes térerő itt a faluban, tuti a netet nyomkodom, és nem ezt az útinaplót verem bele a gépbe öt oldalig.
Egyébként nekik is van mobiljuk, mp3 lejátszós, zseblámpás, már a tizenéves gyerekeknek is, itt a szegény nepáli vidéken – lassan már mindenkinek lesz mobilja!

Klikk a képre, hogy nagyban is láthasd a naplementében a Dumjai házat, ahol aludtunk, és Saroj-t a tanítványaival!

2012.06.27. 23:45 – Nepál, Dumja, fent a hegyoldalban, egy 10cm-es pókokkal teli agyagház agyagpadlójára felvert sátorhálófülkéből