Nászút a Föld körül

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki heteket lógott a suliból, és most visszatér. Lemaradtam az anyaggal rendesen, innen nehéz lesz behozni magamat. De most már ez van, nézzük hát az élményeinket onnan, ahonnan néhány héttel ezelőtt abbahagytuk. Rég volt, de azért a fényképek kiválogatásával (ami számottevő része a bejegyzés készítésnek) rengeteg szép élmény és emlék a felszínre tört, amelyeket még mindig bőven érdemes most is leírnom.

A Bromo és a Penanjakan csúcs meghódítása után másnap reggel gyorsan el tudtunk indulni, hiszen már előző este kényszerből át kellett pakolnunk magunkat egy másik szálloda másik szobájába, így a cuccaink már nagyjából egyben voltak. Induláskor még fényképezkedtünk egy utolsót egy Bromo-s kresztáblával, majd elindultunk a több mint 2000 méteres ereszkedést ígérő downhillre.

Esti horgászműszak az erőműben

Lefelé a tegnapi gyalogos ereszkedésünkből már ismert gyönyörű zöld, felhős, meredek táj vett körül minket. Néhány falun is átsuhantunk és az egyik végén egy nagyon érdekes, patinás faépület állt. Itt mi is megálltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a díszes, oszlopos házat és a környékét. Ekkor fényderült az épület funkciójára is, mert egy mikrobusz állt meg előtte, amire nyugati turisták pakolták fel a hátizsákjaikat, majd beszálltak és elviharzottak. Ők az épületben üzemelő szálloda vendégei voltak.

Egy-két hajtűkanyaros, saját magunk alá fordulunk kanyargás után még néhány falu következett, majd egy elágazás, ahol mi jobbra húztunk a főúttal együtt. Innen már csak lankásabb volt a terep és ezzel együtt az út is egyenesebb, de ekkor történt valami, ami az ilyen nagy ereszkedésekkor benne van a pakliban. Elszállt az egyik fékpofám, vagyis ahogy azt már számtalanszor tette, addig kopott a felülete, amíg a kis rugót be nem kapta a féktárcsa és én meg nem álltam a kerék felől jövő éles kattogás hallatára. A szerelést egy kedves család udvarának a kapujában hajtottuk végre – az egész nem vett 15 percnél több időt igénybe.

Probolinggo-ban, ahogy leértünk a Jáva szigetének északi partján húzódó 1-es főútra, rögvest megálltunk ebédelni. Elvégre 2000 méter szintet leadni nem kevés munka, nem igaz? Végig szorítani azokat a fékkarokat… :)

Egy útszéli csarnokétteremben ettünk sült baksót, és aztán még egy a szomszéd boltban vett jégkrémmel is megünnepeltük, hogy átkeltünk a Bromo vulkánon. Innen már nem volt más hátra, mint folytatni tovább kelet felé, amíg meg nem érkezünk a sziget keleti csücskébe, ahonnan majd átkelünk a komppal Balira! :) Persze addig még hátra volt kb. 200 kilométer.

Amikor kiálltunk az étterem elől a főútra a biciklikkel, egy a parkoló autók és motorosok körül sürgő forgó emberke nekünk is megállította a forgalmat. Az ilyen „önkéntes parkoló segédeket” egész Indonézia-szerte látni az éttermek és boltok előtt, az ő munkába állásuk teljesen spontán és nem hivatalosan történik, csak a hellyel egyeznek meg, de a fizetést nem tőlük kapják, hanem az oda be- és kiparkoló járművezetőktől, néhány ezer rúpia formájában.

A délután nagyjából eseménytelenül telt, hajtottunk a viszonylag forgalmas úton, ami legtöbbször lakott területeken haladt át.

Estére egy családhoz kerültünk, akik nagyon aranyosak voltak velünk, rettentő nagy érdeklődéssel hallgatták szerény indonéz tudásunkat és nagyon élvezték az így kézzel-lábbal-indonézül előadott mondandóinkat, egész komoly kis társaság jött össze a verandájuk előtt, amikor persze már mi elővettük az ilyenkor szokásos térképeket és fényképeket. A családfő a közeli erőműben biztonsági őr, az éjjel még a lefekvésünk előtt eltűnt a motorján, és mikor reggel indultunk, még pont hazaérkezett előtte. Mindezt egy horgászbottal a háta mögött és egy nagy szatyor hallal a kormányra akasztva tette – egy jó műszak volt a mai, sok halat fogott! :) Persze minket is megkínált belőlük, de mivel nem vagyunk valami gyakorlott halpucolók és készítők, ezt a kedves ajánlatát visszautasítottuk.

Palackok, gyerekek, hajók és táblák

Épp hogy csak kifordultunk a családunktól a főútra, rögtön megálltunk egy helyen, már nem is tudom miért, talán vizet vételezni, vagy egy második reggelit elfogyasztani. Ez is egy szép nagy csarnokszerű étteremhelyiség volt, ahol nem csak ételek készítésével, de nagy palackos vizek árulásával is foglalkoztak, ezt elég egyértelműen mutatta az egyik fal mentén a plafonig felpakolt palackok sora. Még egy ablakot is teljesen bepalackoztak amin keresztül így már csak egy kékes árnyalattal érkezett be a fény. A környéken gyerekek is játszottak, kíváncsian figyeltek minket egy-egy ajtófélfa mögül, amíg oda nem néztük, mert ilyenkor mindig nagy nevetések közepette eltűntek, hogy aztán valahol újra előbújjanak. Ezt a tevékenységüket egy kis ijesztgetős-kergetős játékkal toldottuk meg, aminek aztán nagyon-nagy rötyögés lett a vége, csak úgy bugyborékoltak a kölykök a nevetéstől. :)

A reggel egy kis mászással kezdődött a menet, a parttól kicsit eltávolodva megkerültük azt az erőművet, ahol a barátunk az éjjel oly eredményesen dolgozott. A túloldalt egy időre végre eltűntek a városok, zöld rizsföldek mellett hajtottunk, néhol egészen közel, csupán pár méterre a tengerparttól. A vízen nagyon érdekes csónakok voltak, hol katamarán szerű kecses vitorlásokra csodálkoztunk rá, hol színesbe díszített bárkákra. Nem győztük őket eleget fényképezni, többször is megálltunk a part mentén, hogy lencsevégre kapjuk őket.

Ezen a szakaszon lettünk figyelmesek azokra a hirdetőtáblákra, amelyek a környéken mostantól működő vasárnap reggeli autómentes napokra hívták fel a figyelmet, méghozzá mindenféle politikai és a fene tudja még milyen vezetők arcképével együtt. Úgy látszik ez a minden vasárnap reggel 5-től 9-ig tartó össznépi autómentes parádézás annyira bejön a jávaiknak, hogy a politikusok már ezzel is kampányolnak – ez az ő érdemük, hát persze, oly nagy dolog lezárni egy-egy fő utcát néhány amúgy sem forgalmas órában, hogy ezért már szeretni kell őket, rájuk kell szavazni! :)

Ugyanitt láttunk néhány gusztustalanul agresszív cigarettareklámot is, most nem keresem már elő a képek közül, mert akkor sose készülne el ez e bejegyzés, de valami olyasmi volt a lényegük, hogy ha nem cigizel, akkor nem is élsz igazán. Indonéziában brutálisan népszerű a dohányzás, ezt talán már írtam, hogy egy doboz cigi ára 50-100 forint körül mozog és nem nagyon láttunk olyan felnőtt férfit az országban, aki nem dohányzott volna. A dohánypapír nem tudjuk, miből van itt, de méterekről hallani, ahogy sistereg dohányzás közben… Ilyet eddig sehol nem láttunk, vagyis nem hallottunk. :o

Ha már a tábláknál tartunk, ugyanezen a napon pillantottuk meg az első Balit jelző táblát is, aminek mondanom sem kell, nagyon-nagyon megörültünk! :)

Utolsó jávai kilométerek

>Az esti maradáshoz úgy véltük, jó ha lefordulunk a főútról valami csendesebb környékre. Sajnos ezt már túl későn tettük, én már nagyon el voltam csigázva ekkor, túl fáradt voltam hozzá, hogy bármilyen olyan döntést tudjak hozni, amivel aztán rögvest elégedett is leszek. Egy ház előtt megálltunk tanakodni Zitával, hogy mi és merre legyen a tovább, de végül nem lett sehová tovább, mert ebbe a házba hívtak be minket, igaz, udvar itt nem volt, ellenben a ház olyan tágas volt, amilyet eddig Indonéziában még nem is láttunk. Az esti beszélgetésre még az unokatestvérek is előkerültek és nekünk is érdekes volt látni egy tehetősebb család otthonát, nagyon tetszett, hogy bár megtehették volna, hogy csilivili zuhanykabinos, fürdőkádas satöbbis fürdőszobájuk legyen, de mégsem volt. A fürdőhelyiség éppolyan ék egyszerű volt, mint bárhol ahol eddig jártunk, csak épp kicsit tágasabb volt és kicsit szebb volt benne a csempézés (vagyis volt csempe!), de különben csak egy csap, egy mándi, vagyis egy víztartály és egy kis műanyagvödör volt az egész. :) Még hal sem lakott a mándiban.

Hogy pontosan hol és hogyan aludtunk ennél a kedves családnál, már ne kérdezzétek, mert nem emlékszem rá, se arra, hogy milyen helyiségbe, se arra, hogy ágyon, vagy földön vagy matracon. De arra igen, hogy reggel, amikor ezt a csoportképet készítettük, még marasztaltak tovább, mondván, hogy ezen a napon érkezik haza valamilyen rokonuk aki biztos örülne, ha találkozhatna velünk. Mi mondtuk, hogy sajnos nem várhatunk tovább, mi vándorok vagyunk, vár minket az út. Ez az út vissza az egyesre ezen a reggelen egy kész kis piactér volt, kofák és bicikliriksások között kacsázva tudtunk csak visszajutni a főútra, ami aztán kivezetett minket a városból, bele egy nemzeti park oldalába. Eltávolodtunk megint a tengerparttól és felmásztunk néhány száz méter szintet. Ez elég végtelennek tűnt, főleg mert nem ettünk rendesen és a fölfelé, bár nem volt meredek, de sosem akart véget érni, ahogy hajtottunk a szép zöld erdőben, úgy tűnt fel minden kanyar után egy újabb és újabb emelkedő.

A túloldalt aztán, ahogy legurultunk az első városba, rögvest meg is álltunk egy kellemesnek tűnő takaros kis étteremben. Rendeltünk majd ettünk, miközben itt is feltűnt körülöttünk egy kisebb gyerekcsorda, ők már kicsit komiszabbak voltak, bátrabban nevettek és közelebb merészkedtek hozzánk, persze egy mozdulatunkat sem állták meg nagy vigyorgások nélkül. Egy tréfát eszeltünk ki Zitával. Megvártam, amíg egész közel nem engedtek magukhoz, majd felkaptam a vállamra az egyik kicsit és a megrémült társaik felé kezdtem el vele rohanni, azt tettetve, hogy most igyekszek elkapni mégvalakit közülük. Ennek meglett az eredménye, hatalmas nevetések és az, hogy eztán már más szemmel néztek ránk, vagyis leginkább rám: nem úgy, mint egy furcsa, izgalmas idegenre, hanem mint egy furcsa, idegen játszótársra.
Persze a játékot nem folytathattuk, nekünk dolgunk volt Zitával, hisz ekkor már nem volt messze a komp és vele Bali, a következő sziget és az utunk következő, nem is akármilyen állomása. :) Ezt már nagyon vártuk és ezért persze nagyon izgatottak is voltunk.

Egy útépítés miatt nagy autósor torlódott fel előttünk, kielőztük őket, majd átslusszantunk a keskeny szakaszon, aminek a túloldalán egy kis földút vezetett le a partra. Itt lekanyarodtunk, mert a mélykék tengersáv túloldalán ott zöldellt egy másik földdarab: ez Bali, hát megérkeztünk! :) Lementünk a partra, leültünk a sötétszürke vulkáni homokba, és csak néztünk előre ki a fejünkből. Hát itt vagyunk, ide is megérkeztünk! :) Rendeltünk egy üditőt a tengerparti vendéglőből és még ünnepeltünk így vagy tíz percig, mialatt a nagyszerű műanyagpalackból újrahasznosított lámpatestet is megcsodáltuk.

Innen már csak néhány kilométer volt a komp, amelynek az állomásán kicsit felidegesített minket a személyzet, akik fel s alá küldözgettek minket, mint Bud Spencert a Banános Joe című filmben a hivatalban. Úgy kellett végül belülről kihajtanunk az egyik sorompó mellett, hogy odajussunk ahhoz a nyavalyás pénztárhoz, ahol végre megvehettük a jegyeinkkel, amivel már ki tudtunk gurulni a mólóra, aminek a végén ott állt a hajónk, ami elvitt minket Balira.

Ez a három nap 2013. június 26-27-28. volt, és e három napon 80, 84 és 87 kilométereket tekertünk, igaz, a harmadik napnak itt még nem ért vége, csak én jobbnak láttam itt meghúzni a fejezetek között a határt. Elvégre Bali az Bali, és nem véletlenül, de ezt majd elmesélem a következő néhány részben. ;)