Nászút a Föld körül

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.