Nászút a Föld körül

Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán.

Rögtön első nap megbeszéltünk egy találkozót Mary-vel, Brant-el és persze Victorral a kompkikötőnél. Mint később kiderült, ebből kettő van, így sikerült Brant-ékkal elkerülnünk egymást, ezért első nap csak Victorral hármasban császkáltunk. Felfedeztük az esti bazár melletti „food street”-et, egy szűk, szinte már sikátorszerű utcácskát, ami csak és kizárólag ételárusokkal van tele, és mivel olcsó, elképesztően népszerű, minden este televannak az asztalok. Itt aztán kapni mindenfélét, és a mi kedvencünk a 10 ezer kipp-ért kapható tányér volt. Kaptál egy tányért, és arra az előtted lévő tálakból annyi ételt pakolhattál rá, amennyit csak akartál. Ez 290 Forintért jó üzlet volt nekünk, mert egy alkalommal degeszre tudtuk enni magunkat mindenféle finomságból. Voltak ott zöldségek, gyümölcsök, rizsek, tészták, tofuk, és még egy csomó minden, aminek a nevét sem tudom. Ide leginkább csak esténként mentünk, napközben egy másik kedvencünk volt, a szendvicses sor. Itt shake-eket is lehetett kapni, de azok most nem fértek be a büdzsénkbe, ellenben a szintén 10 ezerért kapható nagy bagettszendvics igen. Ebbe most nem rántott húst tettek, de külön a kérésünkre megpirították kicsit a sült csirkehúst, a kenyérbe pedig rengeteg salátát, uborkát, hagymát és annyi majonézt pakoltak a kedves, mindig mosolygó és nevető öreglányok, amennyit csak kértünk. Nem tudjuk, hogyan bírták ezt, de egyiküket láttuk délelőtt is, és este is, ugyanazon a helyen, ugyanolyan őszintén mosolyogva és vidáman kiszolgálva. Mi fűzheti őket, hogy bírják ilyen nagy jókedéllyel? Ha nekem ezt kéne csinálni egy nap több, mint 10 órát, nem hogy nem mosolyognék, hanem délutánra elpusztulnék…

Az ételekről még annyit, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egy gasztro-utazók, se gasztro-bloggerek, de nem is ezért indultunk el. Azért megpróbálunk minél több helyi ízt kipróbálni, de az otthoni utáni vágy elég erős, ezért toltuk pl. ezeket a szendvicseket is. Amikor évekig utazik az ember, az ebből a szempontból is nagyon más tud lenni, mint egy néhány hetes, vagy hónapos utazás. :) Nagyon élvezzük a helyi ételeket és szinte minden országban van egy-két kedvencünk és ezzel az utazással az étkezési szokásaink is megváltoztak és változnak valamelyest, de azért emellett, ha van rá lehetőségünk, a hazaira emlékeztető íz világú étel marad a legnagyobb kedvenc.

Még egy érdekes ételt láttunk, ami ismét valami hazai-szerűt adott, és amit különösen én kedveltem nagyon: ez a sültkrumpli spirál volt. Az egész, meghámozott krumplit felszúrták egy fapálcikára, majd átforgatták egy pengén, aztán beledobták az olajba, és a megvétel előtt megszórták nekünk sóval, vagy chili porral. Ez számomra addiktív volt, ezért külön szerencse, hogy csak az utolsó este találtuk meg ezt az utcai árust. :)

Második este aztán már sikerült találkoznunk Mary-vel és Brant-el, ekkor és az ezt követő este is órákat töltöttünk beszélgetéssel egy folyóparti étterem asztala körül. Ők Kambodzsa és Vietnam felől jöttek és egy Luang Prabang – Chengmai hajókázás után Thaiföldön fogják folytatni a kerékpározást, így pont tudtunk egymásnak mesélni. Persze nem csak erről szólt a beszélgetés, rengeteget meséltek Las Vegasról, Alaszkáról és a „commercial fishing”-ről is. Persze a legjobban mindenkinek Alaszka tetszett, még Brantnek, magának is, aki mesélt róla – úgy beleélte magát, hogy elhittük neki: Alaszka tényleg valami nagyon különleges hely lehet. :) Valószínű mi is elég lelkesen mesélhettünk nekik az eddig megjárt országokról és a megélt kalandjainkról, mert amikor elbúcsúztunk Brant-éktől, Brant félig viccesen külön hálát mondott nekünk, mert amióta találkoztunk velük, Mary már nem a gyerekvállalásra tesz utalásokat Brant-nél, hanem arról álmodoznak, hogy ők is felfedezik Pakisztánt és Közép-Ázsiát. Hát, ezt azért igazán nem akartuk, nem vagyunk családellenesek sem… :)

Néhány látnivaló Luang Prabangból

Na, és akkor jöjjenek végre a látnivalók! (A francba, nyithatom ki a Lonely Planet PDF-et, mert már a nevüket sem tudom…) Első állomásunk a Ho Kham volt, vagyis a Royal Palace Museum, a királyi palota múzeum. Mikor megérkeztünk, a múzeum maga éppen zárt, nagy szerencsénkre, mert így tudtunk bejutni belépő nélkül. Rögtön a bejárattól jobbra a hamarosan lemenni készülő nap fényében tündökölt egy csodaszép templom, a Wat Ho Pha Bang, ami már önmagában megérte a sétát, lenyűgöző volt, mind kívülről, mind belülről. Odabent a bordós falakon apró, domború arany szobrocskák díszelegtek, az egész nagyon szép és hangulatos volt.

Én nembírtam betelni a templom látványával és alakjával, ezért amikor Zita már aközeli „Lotus Pond”-nál, vagyis a Lótusz-tónál etette a halakat, én még akkor is ezt a templomot fényképeztem, és vártam, hogy sikerüljön egy olyan pillanatot elkapni, amikor egyetlen turista sem áll a lépcsőjén az épületnek. Nehéz volt, türelmesnek kellett lennem, miközben a nap egyre csak bukott alá. :)

Tovább sétálva a félsziget csücske felé a belső utcán jobb oldalt francia stílusú házacskák sorakoztak, bal oldalt pedig sorra jöttek a szebbnél szebb buddhista templomok. Ezek már elhagyatottabbak és így egyben hangulatosabbak is voltak. Ha ezek és az utcafronton lengő kommunista zászlók nem lettek volna, simán el tudtam volna képzelni az egész helyet valahol Európában is. Ennyire csendes, rendezett, szép helyet nagyon rég nem láttunk. Laosz nagyon rendben van, átvitt értelemben az egész ország, a szó szoros értelmében pedig legalább ezek a városok: Vietniane és Luang Prabang.

Az egyik ilyen templom lépcsőjén egy kiskutyát találtunk. A kis dög még aranyosabb volt, mint az a fekete, fehér tappancsos, akit a Brant-ékkel folytatott beszélgetés alatt nyúztak a lányok. Ez a kutya valami szuper játékos volt, és rettentően élvezte, ha Zita játszott vele, vagy a hasát dörzsölte.
Ezért aztán itt maradtunk is pár percet, csak a kutyát nyúzni, amíg meg nem érkezett egy nagyobb turistacsoport:

A sétát a félsziget csücskében lévő Wat ieng Thong zárta, szintén belépős, de estefelé erről már szintén megfeledkeznek. :) A tágas udvaron az impozáns templom és az azt körülvevő épületek, szinte karnyújtásnyira a folyótól igen hangulatosak. A falakon itt színes üvegszilánkokból kirakott kis életképek díszelegnek, az egész nagyon pofás, és megint valami olyan, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna.

Bocsánat, hogy ezeket nem részletezem, de azzal úgy érzem, untatnék, saját magamnak is unalmas elolvasni az útikönyvet. Tudom, ez valahol hiba, de ha egyszer egy-egy beszélgetés, találkozás, vagy a táj szépsége jobban vonz minket mint egy amúgy valóban gönyörű, de több száz éves épület története, akkor arra fogok koncentrálni, amitől jól érzem magam, és arról fogok írni, ami számunkra érdekes volt, és nem az útikönyvet fogom lefordítani magyarra. Apropó, ezeket a Lonely Planet-eket már nagyon durván másolják, nem csak a torrent boltban lehet „megkapni” őket, hanem itt Délkelet-Ázsiában a nagyobb turistagettókban is árulnak, szemmel láthatóan fénymásolt példányokat. Durva, hogy már a könyveket is így másolják, nem csak online, hanem a fizikai valójukban is.

A Tat Kuang Si medvéi és vízesései

December 4-én, a házasságunk másfél évét megünnepelendő befizettünk egy „jumbo”-snál, vagyis egy óriás-riksásnál egy utazásra a Tat Kuang Si vízesésekhez. Ehhez azért béreltünk motorizált járgányt, mert a 2x 32km oda-vissza sok lett volna a bringákkal hegy-völgyön át. Egy ukrán párossal utaztunk együtt a platón, mi 50 ezerért, ők pedig 150-ért, legalábbis a sofőrünk, akinél hagytam magam bepalizni ezt mondta, és azt is meghagyta, hogy ne áruljuk el nekik, hogy mi 50-ért utazunk. Ez persze nekem nem tetszett, mert mi van, ha pl. megkérdezik, én kerüljek kellemetlen helyzetbe azért, mert nekik pofátlan az árképzésük? Persze a „pofátlan”, csak nekünk az, náluk tök normális, hogy lehúzzák a gazdag nyugatit akár többszörös árakkal, így el tudom képzelni azt is, hogy az ukrán barátaink utaztak 40-ért, mi meg 50-ért, ezt már sose tudjuk meg, mert nem akartunk kellemetlenséget, így erről nem esett szó az úton, csak sok másról.

A Tat Kuang Si egy kisebb park, a bejárata mellett van egy nagyobb elkerített terület, ahol néhány medve lakik. Ezt érdekes volt látni, egyikük egy piros labdával játszott egy medencében, míg egy másik egy függőágy szerű szerkezetben hűsölt. Miközben ezt tették, kicsit emberszerűen tűntek nekem. A víz, ami a medvék területén átfolyik, kicsit odébb, egy rövid erdei sétával feljebb nagy, türkiz medencéket alkot, amelyekbe gyönyörű zuhatagokon keresztül érkezik meg. Ahogy feljebb sétáltunk ezek mentén, megérkeztünk arra a helyre, amit plakátokon néhányszor már láttunk: egy nagy, türkiz színű medencére besütött a nap a dzsungel lombjai között, és szemben hatalmas, több méter magas vízeséseken zúdult le ide a víz. A hely tele volt turistákkal, megint, legfőképp erős, ügyes, okos bátor fiatalokkal, ezen tulajdonságaikat egymásnak azáltal, hogy kígyózva sorakoztak fel egy a víz fölé benyúló fa mögött, hogy kimásszanak egy ágra ahonnan egy kötéllel belendülhetnek a medence közepe fölé, hogy aztán a kötelet elengedve különböző figurákban a vízbe csobbanhassanak. Ironizáltam rajtuk, pedig ezt egy-két ugrás erejéig mi magunk is kipróbáltuk, igaz, mi nem vártuk meg, hogy olyan profik legyünk ezekben az ugrásokban, mint a többség, mert ha nálunk rosszul sül el valami, és mondjuk megsérülünk, akkor azzal nem csak a két hetes buli-vakációt rontunk el, hanem ezt az utazást, ami nekünk „once-in-a-lifetime”, vagyis egyszeri egy életben. Egy nyugat-európainak, vagy amerikainak átruccanni repülővel Délkeleti-Ázsiába kb. annyi lehet, mint nekünk, magyaroknak lemenni az Adriára. Legalábbis én így látom a viselkedésükből, de ez már megint ítélkezés, ami ugye nem jó! :)

Szóval ügyesek, erősek és okosak voltak ezek a fiatalok, de egyben fázósak is, mert ahogy eltűnt a nap a medencét sütni, úgy ők is eltűntek a környékről, és végre lett egy kis nyugalmunk ezen a gyönyörű helyen. Amíg nem jött a jumbo-sunk, hogy ideje menni. Igaz, hogy mi öt órás indulást beszéltünk meg vele, de az ukrán barátainknak meg ő azt mondta, már előttünk, hogy ők akkor mennek vissza Luang Prabangba vele, amikor akarnak. Ez megint egyértelműen a nekünk oly bosszantó ázsiai eladási mentalitás volt, avagy mindent mindenkinek megígérnek, csak fizess nekik, aztán kapsz, amit kapsz, reklamálhatsz, de azzal csak saját magadat bosszantod fel, mert az ilyen esetek errefelé kb. mindennaposak lehetnek, még akkor is, ha felkészül rájuk az ember. A legjobb dolog nem bosszankodni, mi is ezt tettük, úgyis elment már a nap, inkább szunyáltam egyet a jumbo-ban hazafelé.

Utolsó nap már csak a képeslapokra feküdtünk rá, ezúttal jó sokat fel kellett adnunk, mert innen Luang Prabangban írtuk meg a lapokat azoknak, akik 5 naptárat rendeltek tőlünk. Apropó, a naptárakból még maradt néhány tucat, mert 33-at nem vettek át és félünk tőle, hogy már nem is fognak. A Zöldboltban kaphatóak, ha valaki esetleg még szeretne, de nem jutott neki. Elnézést a beágyazott reklámért! :D

2012-ben pár héttel előbb karácsonyoztunk

Ja, és a legjobb részt majdnem elfelejtettem! Az előző bejegyzés végén írtam, sőt Zita is hozzászólt kommentben, hogy micsoda szuper szállásunk volt. Hát, ezzel durván ráfáztunk. Az angolul gyengén beszélő tulajdonos hölgy az érkezésünkkor egy számológép kijelzőjén mutatta az árakat, és ahogy azt mindenütt szokták, ő sem írta ki a három nullát, csak annyit, hogy 80, 60, aztán 45, ez lett ugyanis a vége, ide sikerült lealkudni a szobát / éjszaka. Igen ám, csakhogy kiderült, hogy az a 45 az nem 45 ezer kipp, hanem 45 dollár akar lenni. Ne tudjátok meg, mit éreztünk, amikor ez kiderült. Még jó, hogy végül gyanút fogtunk, köszönet ezért Tiba Viktornak, mert miközben az e-könyv kiadásáról chateltünk vele, kérdezte, hogy hol lakunk, és amikor mutattam neki, nem akarta elhinni, hogy ez csak annyiba kerül. Ekkor kezdtem én is gondolkodni, és beigazolódott a gyanúnk. Végül az ár egy icipicit még lejjebb ment a kérésünk nélkül, de így is, átszámolva 8.880 Forintot otthagytunk esténként, vagyis összesen 44.400 forintot, ami nekünk nagy érvágás volt, hiszen ennyiből máskor az étkezéssel együtt akár 10 napig is elvagyunk, vagy még tovább, most meg csak 5 éjszakára elköltöttünk ennyit. Hála Viktor kíváncsiságának ezek után legalább az utolsó este átköltöztünk szembe, a Backpacker’s-be, így megspóroltunk hétezer forintot. Ez megint olyan dolog volt, amin bosszankodhattunk volna még, de ahelyett, hogy tovább esszük a kefét, inkább tetéztük még a kiadásokat egy kóla és egy sör megivásával, és közben megbeszéltük Zitával, hogy nem baj, ez már megtörtént, nem lehet rajta változtatni, attól még élveztük a szobát, az erkélyt és a szép fürdőszobát, amíg nem tudtuk az árat, úgyhogy végül is jó volt. Mondjuk, hogy ez volt nekünk a Karácsony! :) Levontuk a tanulságokat is: legközelebb nem keresünk fáradtan szállást, vagy ha mégis úgy alakul, hogy fáradtan, elgyötörten érkezünk meg valahová, akkor alkudozás előtt veszünk egy nagy levegőt, és nem felejtünk el rákérdezni a pénznemre is.

Luang Prabangba 2012. november 30-án este érkeztünk meg, és december 6-án reggel álltunk tovább, de az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :P

Ha még nem volt elég a fotókból, itt a galériánk a Luang Prabangról! :)