Nászút a Föld körül

Egy éjszaka megint kimarad

Már-már tradíció, hogy ha repülünk, akkor én előző éjjel nem alszom. Így történt most is ez, az utolsó pillanatban befutott az e-mailembe egy cikkírási lehetőség a Velo.hu magazinba, és ennek a határideje hétfő este volt, mi pedig következő reggel, szombaton, 7:15-kor felszálltunk az égbe, hogy átrepüljünk Bangkokból Yangonba, Mianmarba. Szóval mire mindent elintéztem a nap elszállt, elmúlt éjfél, és mire felvánszorogtam a hálószobába Zita mellé, nem maradt már idő aludni, hamar csörgött az ébresztő 2:45-kor, mi pedig pakolhattuk össze a maradék pakolnivalót, és mehettünk le reggelizni. Aztán Attilát felvertük legmélyebb álmából, hogy engedjen ki minket, elköszöntünk, és lementünk felkelteni szegény portást is, aki volt oly rendes, és fogott nekünk egy taxit az utcán. A taxisnak csak a reptér nevét (Suvardrabum, vagy valami ilyesmi) kellett mondani, és hogy „no highway”, így mindössze 221 bhatért, vagyis kb. 1500 forintért kivitt minket a reptérre. Ez nem sok, főleg, ha azt nézzük, hogy hajnal volt, reptérre mentünk, és vagy fél órán keresztül, 30km-t. A reptéren self check-in, baggage drop, immigration, és a szokásos többi kör, és mire a repülőhöz értünk, már felkelt a nap, hét óra volt, nekünk pedig volt két francia barátunk, egy idős házaspár, és Victor, egy az 50-es éveiben járó ausztrál férfi, aki hamarosan Bangladesbe is utazik majd, így sok hasznos infót meg tudtunk vele osztani. A 80 perces repülőút végeztével ugyanaz a kör ment végbe, mint felszálláskor, csak visszafelé, egy sokkal kisebb, puritánabb repülőtéren, pénzváltással is fűszerezve. Ja igen, még Bangkokban felvettünk még 150 dollárt hajnalban, amit sikerült átváltanunk egyes, ötös és tízes bankjegyekbe, ezek még jól jöhetnek itt Mianmarban, mert itt a szállásért és a belépőkért dollárban szokás fizetni, és csak az ételért, a közlekedésért fogadnak el tőlünk kyat-ot, a helyi pénzt, ami egyébként valahogy úgy váltódik, hogy 100 forint 27 kyat (ejtsd: dzsátt), tehát mi kb. 10 ezret költhetünk minden nap, ha ragaszkodni szeretnénk a kitűzött 10 eurós napi álombüdzsénkhez. Persze ez ma nem sikerült, mert rögtön a reptéri minibuszért ki kellett fizetnünk 2-2 dollárt fejenként, hiába szálltunk be összesen hatan a barátainkkal egy buszba.

A sofőr amúgy jó arc volt, jól beszélt angolul, mutogatott magáról referenciákat, mennyire meg voltak elégedve vele más utazók, és segített újra megtanulni az alapszavakat, vagyis a helló-köszönöm-viszlát-hogy-vagy-hogy-hívnak, és a mennyibe-kerül-sok-1-2-3-100-10000 számokat bámárul, vagy mianmariul, vagy én nem is tudom hogy kéne ezt helyesen mondani magyarul. Mi itt úgy mondjuk egymást közt utazók angolul, hogy bámár lengvidzs or burméz méjbi, de ez mind nagyon hülyén hangzik magyarul, ráadásul a word is mind aláhuzigálja, ez mind sületlenség, úgyhogy ezt hagyjuk is és szálljunk ki a minibuszból a downtown, vagyis a belváros közepén, a Sule Paya-nál.

Szállodakergetés

Ez a Sule Paya valójában egy nagy pagoda, egy körforgalom közepén. De ezzel még ne törődjünk, hisz nincs még hol laknunk, és én nem aludtam egész éjjel, úgyhogy gyorsan, de gyorsan találjuk meg a város legolcsóbb szállását, mielőtt annyira fáradtak leszünk, hogy rossz döntéseket hozzunk. Megnéztünk pár szállót, de mindegyik 10-15 dollárért vesztegette a lepukkantabbnál lepukkantabb duplaágyas szobákat, vagy épp 7 dollárét egy duplaágyat (fejenként, tehát 14 dollárért kettőnkre) egy közös helyiség folyosóján, ahol az összes többi vendég jár-kel az ágyunk körül. Ezt kicsit soknak találtuk, még akkor is, ha közben ezek a vendégek mind hozzánk hasonló, velünk egy cipőben járó és a miénkkel hasonló kultúrájú országból való emberek lettek volna. Végül úgy döntöttünk, hogy ezen a helyen ideiglenesen letábozunk, és amíg Zita vigyázott a hátizsákokra, mi Victorral ketten felkerekedtünk, és körbejártuk az útkönyv által említett 3-4 legolcsóbb szállást. Végül egy Golden Smiles Inn nevű helyen kötöttünk ki hárman egy három ágyas szobában, fejenként 4-4 dollárért.

Az étel és az élet az utcán

Ha ezek után csak az utcán eszünk, talán még büdzsén belül is tudunk maradni. Odalent 27 forint a főtt kukorica (ha lealkudjuk kétszáz kyatról százra), és van minden finomság az utcán, mindenféle érdekes levesek 2-300-ért, és a Sula Paya mellett találtunk egy nagyon érdekes süteményt, ami valami kókuszos-mogyorós, olajos gofrira hasonlít leginkább, a neve béjmod, és 500 kyat, vagyis 135 forint belőle 2 darab. Ebből több kőrt is ettünk, és közben leültünk egy helyre teázni, a tea darabja 250 kyat volt, és ezért kaptunk egy csésze fűszeres tejes teát, plusz végtelen zöldteát complementary, vagyis ingyen. :) Ez már tetszett, ezek nekünk való árak, és igazából élveztük, hogy bárhová is megyünk, új dolgokat látunk, szagolunk, ízlelünk, és az utcán az emberek kedvesek, barátságosak, és leszólítgatnak minket. Nem olyan sűrűn és sokan mint Bangladesben, és nem is olyan módon, itt nem kiáltoznak, ha meglátnak egy külföldit, mert itt sokkal több a turista, nem megy a „bideshi”-zés, és aki leszólít minket, az általában egész tűrhetően beszél angolul. Szóval az egész nagyon kellemes, és nagyon élvezzük, az utcák ugyan zsúfoltak, és van egy kis India szaguk, de aszfaltozottak, és szinte csak autót látni. Mióta a minisztert elütötték egy motorral, a motorosok ki vannak tiltva a városból! :) Ez milyen már? Ahogy sétálgattunk tovább az óraárusok utcáján, lenyűgöztek minket a különböző étkeket és portékákat kínáló árusok, és ezt az élményt még a nagy forgalom és a nagy embertömeg sem tudta csillapítani, mert élveztük az egészet. Victorral hármasban sétálgattunk, így közben nem csak Yangon utcát ismertük meg, hanem az ő történetét is. Az utcák egyébként valahol a bangladesi utcakép és Bangkok között félúton vannak itt Yangonban, sok helyen van járda, de a csatorna még a szabadban van, igaz nem olyan büdös. Az autóknak van aszfalt, sok helyen sok sávos utak, a sávokat használják és mindenki a magának megfelelő irányban halad.

Ja igen, a jobb oldalt!!! Ismét jobb oldali közlekedés van, és ez azért vicces, mert ennek ellenére sok járgánynak jobb oldalt van a kormánya… Szóval vannak itt érdekes dolgok, és akkor még nem is említettem az itteni riksákat, amelyek valójában oldalkocsis kerékpárok, az oldalkocsin két kis üléssel. Az egyik előre, a másik hátra néz! Ezt majd ki kell próbálnunk, és az tuti, hogy a hajtója egy kicsit le fog ülni az oldalkocsira Zita mellé, amíg én megtapasztalom, milyen is egy ilyen bringát tekerni.

Lehetőségek Yangonban

Ahogy az óraárusok utcája átváltott egy barkácsbolt sorba, megpillantottunk két szemmel láthatóan nem helyi embert egy cukrászüzlet előtt hezitálni. Leszólítottam őket, mire a srác azzal kezdve, hogy nagyon ismerős vagyok neki. Próbáltuk kitalálni, hogy honnan, de nem jártunk egy helyen az elmúlt hetekben, így maradt az internet. Az 5 CS Request-ünkből, amit ide küldtünk Yangonba, az egyiket a barátja kapta, innen láthatott rólunk fotókat a profilunkról. Stuart egyébként amerikai (Hanna, a lány akivel épp együtt lógtak, cseh), és itt tanít Yangonban, sok itt az „international school”, van itt ISM, MIS, ISY, YIS, mindegyiket ki tudjátok rakni a Myanmar, az International, a Yangon, és a School szavakból. Ezek egyikében tanít, pre-elementary schoolban, 2 másik, helyi kollégával van együtt mindig a gyerekekkel, akik 4-6 év között vannak, és akik villámgyorsan magukra kapják az angol nyelvet Stuarttól, már két hónap után megértik, mit beszél, és angolul válaszolnak neki. Stuart a tanításért vízumot, koszt-kvártélyt, közlekedési bérletet, és havi 1500 dollárt kap. Ezt meghallva rögtön elkértük az e-mail címét, mert a feltétel csak az, hogy tanár diplomád legyen, Zitának pedig ilyen van, ráadásul még talán az Oxfordban eltöltött harmadévről is van valami papírja, szóval az angol nyelvvel se lehet gond. Nekem pedig csak akadna valami hálózatos mérnöki meló, Stuart azt mesélte, hogy rengeteg a lehetőség, mert az ország most nyit, tehát most indulnak a nagy dolgok, és tudja azt a helyet, ahol megtalálni azokat az embereket, akik mindezt összefogják és beindítják – ahol a nagy dolgok történnek. Szóval vannak itt lehetőségek ezerrel, ám ezeken még nem gondolkoztunk komolyan. De megvan Stuart e-mail címe, és már azt is tudom, hol találni a városban jól működő internetet (Traders’ Hotel), úgyhogy ha úgy érezzük, akkor belecsapunk. Végülis Mianmarban sem lenne semmi eltölteni azt a fél évet a munkával, és így Zitának is biztosítva lenne egy meló, nem is akármilyen fizetéssel. De most erre még nem nagyon tudunk gondolni, egyelőre fel se fogtuk nagyon, hogy megérkeztünk megint egy új országba – nem szoktunk ehhez a gyors repkedéshez, egy hét alatt rögtön kétszer teleportáltunk országból országba az utazásunk alatt, holott ilyet az elmúlt 15 hónapban egyszer sem csináltunk.

The Backpacker’s Life

Most itt ülünk, mind a hárman ki-ki a maga ágyán a szobánkban, Victor és én gépelünk a számítógépünkbe, Zita olvas a Kindle-n fejlámpával. Meséltünk egymásnak, mutattam Victornak naptárvázlatokat és a legjobb fényképeinkből néhányat. Victor Macbook-ján az almát a felesége tartja. Mikor ez szóba került, Victor elmesélte, hogy a felesége meghalt másfél évvel ezelőtt rákban. Bizonyára ezért is utazik most Victor, a házát otthon Brisbane mellett kipakolta egy bérelt konténerbe és kiadta, a bérleti díjból kifizeti a hiteltörlesztést a házra, a konténert, és még marad is az utazásra. A munkahelyén felmondott, és már hosszú hónapok óta csak úton van. Jól megvagyunk vele, abszolút nem tűnik egy megtört embernek, és hármunk közül egyikünk sem akadt le egy másodpercre se azon, hogy hárman vagyunk egy szobában, amiben mi ketten Zitával „nászutasok” vagyunk. :) Mi most mind backpackerek vagyunk, hasonló cipőben, hasonló céllal – megismerni Mianmart, meglátni, megélni minden kis és nagy csodáját, megismerni egymást, saját magunkat. És valahol nagyon király, hogy pár óra ismeretség után teljes a bizalom, és teljesen jól elvagyunk egymással, holott a Földnek két távoli pontjáról valóak vagyunk. Victornak egyébként van egy blogja, mi még nem láttuk, hisz most nincs internetem, és ennek igazából örülök, még akkor is, ha közben tudom, hogy ezer dolgot kéne intézzek a naptárral és az utazásunkkal kapcsolatban. Ez most nem számít, az így nyert időt kihasználom, és folytatom az elmaradt bangladesi beszámolók megírását, mert azokkal sok-sok hétre el vagyok maradva. Holnap természetesen újra jelentkezünk Mianmarból, hogy a jelennel is haladjak. Durva, hogy közben fejben is utaznom kell, időben és térben, országhatárok között. :)

2012. szeptember 22. Mianmar, Yangon, Golden Smiles Inn

Yangon utószó, utólag megírva

Mivel másnap nem történt sok minden érdekes ezt a bejegyzést így utólag lezárom itt, hogy kerek maradjon a történet és ne vágjuk két bejegyzésre ezt a szépséges Yangont.

Valóban felültünk a riksára és csámborogtunk még egy jó nagy kört a belvárosban. Mivel az idő délutánra borús lett, a város fő látványosságát, a Swedagon Paya-t úgy döntöttünk, hogy csak a Yangonba való visszaérkezésünkkor, a „haza”-repülésünk előtti napokon nézzük majd meg. Helyette készítettünk egy csodás fényképet a Sule Paya-ról az egyik gyalogos felüljáró tetejéről, majd felmásztunk a Hitachi Tower-be is, ahol nincs 13. emelet, csak 12 és 12a, és ahol a legfelső emeleti étteremben elvileg nem szabad csak fényképezni és nem fogyasztani, de ezért nem szólt ránk senki. Csodás fotókat csináltunk innen a Swedagon Paya-ról, a közeli stadionról és a vasútállomásról, na és persze most már a harmadik szögből, innen északról is a Sule Paya-ról. Aztán jártunk a piacon, láttuk, hogyan készül a jeges üdítő, és hogy hogyan szól a marketingje:

Az egyik utcasarkon, ahol a sámlin a lábát pihentető, újságot olvasó riksást is fotózuk, volt egy idős bácsika, aki valamiért nagyon megörült nekünk, és mutatta, hogy várjunk, mindjárt jön, csak beszalad valamiért! Ez a valami az “útlevele” volt, vagy legalábbis valami útengedély féle 1933-ból, amikor ők ide érkezetek a családjával Kínából. Ez azért nem semmi!

A harmadik napunk reggelén aztán felkerekedtünk, összepakoltunk a hátizsákjainkba, de még mielőtt buszra szálltunk volna, bementünk egy Donat’s-os helyre (A Sule Paya-tól nyugatra max. 100m-re, a sugárút északi oldalán), ami nagyon modern és csillogó villogó volt, olyannyira, hogy olyat még otthon sem láttunk, Magyarországon. Ide nem a fánk és a kávék miatt mentünk, hanem a velük járó ingyenes wifi miatt. Ami persze elképesztő lassú volt, de legalább működött és el tudtam rajta keresztül küldeni, amit kellett. Ekkor láttuk, hogy írt nekünk egy Betti nevű magyar nevű hölgy, aki itt tanár Yangonban. Vele sajnos aztán nem sikerült találkoznunk, mert amikor visszatértünk, ő már nem volt itt, elutazott valahová. Lám mégis jól jött volna az az internet, ha kéznél van, de sebaj, így legalább frissen írtam le az élményeket.

Az internet és a kávé után buszra szálltunk, hogy eljussunk a távolsági buszállomásra, oda ahonnan a buszok mennek Bago-ba. Mikor odaértünk, kiderült, hogy onnan már nem indulnak buszok, de ha felszállunk egy másik városi buszra, az átvisz minket a megfelelő állomásra. Így is tettünk, vagy egy órát zötykölődtünk a városon át, mire leszálltunk egy helyen, ahol találtunk egy buszt amiről azt mondták, Bago-ba megy.

Yangonban 2012. szeptember 22-én érkeztünk és 24-én már tovább is álltunk.

Yangonról már az origo-ra is írtam egy cikket, és mivel azt még Mianmarból, de már nem Yangonból írtam, kicsit más lett, mint ez, és bár vannak benne átfedések az itt részletezett dolgokkal, ha megnézitek és elolvassátok, még néhány érdekes, izgalmas dolgot megtudhattok benne Yangonról, amiket itt nem írtam le. Igyekszem majd mindig itt a blogon a legteljesebb, legkerekebb képet adni, de tudjátok, hogy ez lehetetlen – ahhoz útra kell kelni, Nektek, személyesen! ;) Amikor írok, hiába ugyanaz a téma, sokszor eszembe jutnak új dolgok, ami a másik írásban kimaradt.