Nászút a Föld körül

Honnan merítsünk erőt a fölfeléhez?

Ezt a kifejezést, a „szívritmuszavart”, Zita találta ki, az igazán szivatós, emelkedős napokra, az olyanokra, ahol nem egy nagy hágót kell megmásznunk, hanem sok kicsit. Vagy esetleg sok nagyot, mint ahogy azt ezen az ábrán Nam Neum után láthatjátok. 500-ról fel 1300-ra, majd le 900-ra, aztán fel 1400-re, majd vissza 1150-re, hogy aztán újra felmásszunk 1500-ra, majd le 1000-re, hogy még egyszer utoljára felmásszunk 1350-re, ahonnan ha minden jól megy, már csak le kell gurulni Xam Neau-ba, amit egyébként úgy kell ejteni hogy Szám Néáu, vagy valahogy így. Ez ha csak az elnagyolt ábrámat nézzük, kereken 2000m szintemelkedés a négy nagy tüskében, de ebben nincsenek benne a rajzon látható és nem látható apró tüskék, valamint a kerekítési és mérési pontatlanságot se számoltuk bele. Akárhogy is, brutális egy szakasznak néztünk elébe, ezért természetesen mint előző nap, ezen a napon is hajnalban keltünk Nam Neumban.

Ahogy kiértünk a faluból, máris nekiláttunk az első nagy emelkedőnek, egy kis mellékvölgyben kezdte el felvenni a szintet az utunk, aminek a túloldalára érve már vagy 100m-el feljebbről csodálhattunk odalent a falut, amit pár perccel azelőtt elhagytunk. Azért akármilyen lajhár lassúnak tűnik is ez a megpakolt rekuval való hegymenet, valójában ha belegondoltunk, azért elég jól haladunk. Ezt mindig ilyenkor érezni, amikor visszatekint az ember oda ahonnan jött. „Hiszen csak pár perce hogy ott lent voltunk a hídnál!” – Ugyanez fordítva éppilyen demotiváló is tud lenni, amikor felnézünk magunk elé a hegyre és ne adja az ég szemközt a hegyoldalban feltűnik a magasban egy apró vágás, az út, ahová fel kell kapaszkodnunk. Aztán lenézünk magunkra és az alattunk lassan, keservesen vánszorgó útra, és konstatáljuk, hogy szinte alig haladunk. Na ilyet nem szabad! :)

Persze számtalan dolog van, amivel az ember megkönnyítheti magának a kerékpárral való „hegymászást”. Pl. elmerül a gondolataiban, visszaemlékszik az elmúlt szép élményekre és emberekre, akikkel találkozott az úton vagy támad egy remek (vagy csak épp akkor annak hitt) ötlete és abba teljesen belelkesül, vagy zenét hallgat, vagy kifelé figyel, nézi a tájat, észrevesz apróságokat, köszön a helyieknek és integet, visszainteget nekik… Lecsengeti az útról a rajta kószáló csirkecsaládot, hogy el ne üsse őket az autó. És még millió módja van, amit nem találtam még ki se én, se más, a lehetőségek tárháza végtelen, a korlátot csak a saját fantáziánk szabja, egy a lényeg, nem szabad hagyni magunkat szenvedni. Annak nincs sok értelme… Meg lehet próbálni, de úgysem bírjuk sokáig, és mielőtt még kipurcannánk, azon kapjuk magunkat, hogy már valami taktikát alkalmazunk saját magunk és az emelkedő legyőzésére.

Ha olyan édesszájúak és materialisták vagytok, mint mi, pl. nagyszerű lehet ez a sajnos egyenként, külön becsomagolhatva kapható csokoládé tésztás, fehér pudingszerűséggel töltött pufi, főleg ha a tetejére extrának még egy kis nutella utánzatot is kensz. :)

Az is fontos, hogy együtt maradjunk. Hogy ne hagyjuk a másikat se bezuhanni, és ha a másiknak mégis lejjebb van a morálja, akkor türelmesnek kell lenni vele, esetleg meg kell állni többször pihenni vagy be kell előbb fejezni a napot, mint azt mi magunk szeretnénk, mert ha odavész a másikban a jókedv, akkor az hamar kifog hatni ránk is és akkor az egészet megette a fene. Ilyet nem szabad hagyni, mert nem azért indultunk útra, hogy azon rosszul érezzük magunkat. Persze ilyen előfordul azért, hisz azt még magunktól sem várjuk el, hogy évekig, mindenféle viszontagságos helyzeteket átvészelve mindig, minden nap konstant vidám és jókedélyűek legyünk. Persze erre törekedni lehet. Elvégre sok mindent feláldoztunk és sok pénzt beleöltünk abba, hogy itt legyünk, akkor jól kell, hogy érezzük magunkat, nem igaz? :) Hát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne! Talán egy kéthetes nyaraláson kivitelezhető, de évekig nem megy. Vannak rossz napjaink és vannak jobb napjaink, de amíg utóbbiak túlnyomó többségben vannak és megérik az áldozatot és a rossz napokat, addig nincs baj! :)

Egy mélypont, két hágó meg egy gödörnyi buta tyúk

Valahol félúton az első tüskére menet volt egy elágazás, itt mi jobbra kanyarodtunk, mert balra az út visszavitt volna minket Észak-Laosz belseje és Luang Prabang felé. Előtte azonban még megálltunk egy kis vendéglőnél, ahol megettük a tegnap este félretett finom marhahúsos „ragadós rizs” egy részét, és ehhez még finom teát is kaptunk. Távozás előtt megtudtuk, hogy itt is kapni sticky rice, ami ráadásul éppen friss is, ezért ebből még rátankoltunk egy zacskóval a nálunk lévő adagra, biztos ami biztos alapon. Ilyen terepen inkább cipelek pár kilóval többet, csak legyen meg a tudat, hogy biztosan van nálunk elegendő élelem, még ha aztán ki is derül, hogy felesleges volt, mert majd szembejön egy újabb vendéglő… De mi van, ha mégsem? :)

Innen az elágtól még igen komoly mászás várt ránk 1300-ig, helyenként brutál meredek szakaszokkal. Itt kicsit kiborultunk, nincs mit ezen szépíteni, volt egy mélypontunk, amikor nem éreztük úgy, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Én toltam, de így sem haladtam sokkal lassabban, mint Zita, aki pedálozott. A végén csak felértünk valahogy és jött az őrült suhanás. Lefelé talán még meredekebb volt, talán szerencsénk volt, hogy ebből az irányból jöttünk, el se tudom képzelni, hogyan másztuk volna meg ezt a kaptatót szemből. Percek alatt leadtunk annak a szintnek a nagy részét, amit reggel felvettünk.

Lent egy kanyarban ért véget a lejtő, itt kis útszéli boltok voltak, szusszantunk egyet, vettünk két üveges üdítőt frissítő és lélekemelő gyanánt. A boltosok egy aranyos család volt, hoztak ki nekünk apró székeket, hogy le tudjunk mire ülni. Ez is amolyan lakás bolt volt, az utcafrontra nyíló pult mögött ott volt a család szúnyoghálós ágya, egy szekrény, és egy apró poronty is izgett-mozgott odabent.

A rövid pihenő után nekiláttunk a következő mászásnak, ez is meredeken kezdte, csak pár métert tekertem, aztán leszálltam tolni. Meglepően hamar fent találtuk magunkat a szemközti gerinc oldalában, ahol egy éles jobbkanyart véve bebuktunk a hegy mögé. Azt hittük, ez az apró tüske a második tüske oldalában, de nem, ez még sehol nem volt ahhoz, itt csak pár métert gurultunk vissza, ennyit nem tudott ábrázolni a 470km széles és 1200m magas szintmetszeti ábrám. Viszont ekkor végre kisütött ránk a nap és egy igen érdekes kis faluban találtuk magunkat, ahol úgy döntöttem, indítok egy videófelvételt, mert közben a kedvünk is visszatért és nem akármilyen helyen találtuk magunkat:

Amolyan „B&sszus, azért is megcsináljuk!” érzés tört ránk és már inkább nevettünk mindenen, mint sírtunk. Ez a kis hely a sok kukorékoló kakassal és a napsütéssel kicsit felvidított minket és ezen a videón később árnyékban visszanézve még sokat mulattunk. Sajnos nem lett tökéletes, mert napszemüvegben, szembefényben nem láttam mindig jól, mit is veszek fel, na de sebaj, nem tervünk filmet kiadni, ezek csak azért vannak, hogy megmaradjanak az élmények és az érzések mozgóképen is és hogy színesítsék a beszámolókat.

Fogy a rizsünk és bombákat találunk az út szélén

A kis tüske a második tüskében aztán tényleg eljött, és a mögötte lévő gödörben egy takaros kis falut találtunk. Itt megálltunk egy útszéli bolt kiülőjénél, és az árnyékban felfaltuk a rizs és a marhahús második harmadát is. Még egy adagra valónk maradt belőle, meg egy nagy rakás pufi és nutella, na meg az én nagy kedvencem, a csokiskekszek, amelyek az otthoni Pilóta Kekszre emlékeztetnek. Már-már szertartásszerűen bontom ki, töröm ketté és eszem meg őket. Zita kb. ugyanígy van a csokis-nutellás pufinnal. Hiába, kell nekünk is a dopping! :)

A falu persze körénk gyűlt, főleg a gyerekek voltak kíváncsiak (a csokikat persze sohasem előttük ettük, csak a szövegben kerültek ide). Az ő egy csoportjuk valamiért egy teherautó platóján volt, és amikor feléjük fordítottam a kamerát, óriási kuncogások közepette átmenekültek a plató túlsó végébe.

Úgy tűnt, nagyon élvezik, de mivel az egyikük ezzel nem így volt, hamar leállítottam a felvételt, mert a kicsinél kiborult a bili, és egyedül ő bömbölt, míg a többiek majd szét szakadtak a rötyögéstől körülötte.

Az ebéd után sűrű dzsungelben találtuk magunkat, az út veszettül kanyargott, apró vízesések ömlöttek alá a sziklákról az egyik oldalt, míg középen a völgy aljában parányi teraszokon rizst termesztettek. Később vissza tudtunk nézni arra a lapos kis részre, ahol a falu terült el, meseszép volt a körülötte lévő hegyekkel és rizsföldekkel.

Egy nyerget keresztezve átértünk egy hosszabb gerinccsoport északi oldalára, ezzel felértünk a második nagy tüskére is. A négy hágóból tehát kettőt már ki is pipálhattunk, és még nem jártunk olyan későn a délutánban! :) A táj a túloldalt kicsit megváltozott, kopárabb lett, messze kiláttunk a szemközti hegyekre és odalent a talajt is láttuk, nem csak a végeláthatatlan dzsungelt.

Szépen harántoltunk a hegyoldalban, miközben lefelé haladtunk, csak néha kellett egy-egy kisebb, nagyon rövid emelkedőt megmászni. Közben falvakat kereszteztünk amelyekben újra felfedeztük az amerikai bombák maradványait. Csak úgy be voltak építve a földbe, mintha csak díszek lennének, vagy mintha valami olyasmi célt szolgálnának, mint a „Demszky-karók” Budapest járdáinak szélén. Volt, amelyik mellett gyerekek álltak, ez olyan látvány volt, amely megérdemelt egy fotót. Később egy bolt oldalában az egyik ilyen bombatestre még az egyik mobiltársaság logóját is ráfújták. Ez már végképp furcsa volt számomra és persze ezt is meg kellett örökítenem. Azt hiszem az itteni embereknek ez teljesen hétköznapi dolog, hogy ezek a hatalmas vasdarabok veszik őket körül, és nem azon gondolkodnak, hogy ezek egykor micsoda borzalmat hoztak magukkal. Ugyannakkor elég szörnyű, hogy az útikönyv figyelmeztet, hogy még a szállókban és vendéglőkben kiállított bombákhoz se nyúlkáljunk nagyon, mert elképzelhető, hogy olyat pakolnak ki az ilyen helyekre mutatóba, ami még éles vagyis van benne robbanóanyag és nincs hatástalanítva. Óriási! Még jó, hogy mi soha nem laktunk se nem ettünk olyan helyen, ahol ilyen bombák ki voltak pakolva. De akkor is szörnyű belegondolni hogy az, amit én lefényképeztem a kisgyerek mellett, lehet, hogy egyszer még fel fog robbanni? Persze jó, látom azon már fej sincs, de akkor is, ez durva!

Még egy hágót megeszünk a vacsora előtt

A második hágóból való leereszkedés nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt vártuk. Ugyanis sok volt benne a fölfelé! :) Egy falu után, ahol úgy tűnt, leértünk valaminek az aljára, egy szűk völgyben találtuk magunkat, meredeken fölfelé mászva. Persze a GPS által mutatott magasságból tudtuk, hogy még nem értünk le és ez így is volt, a völgyünk valójában ereszkedett, csak sok helyen olyan szűk volt, hogy az út csak magasan az oldalában fért el. Így sokszor felmásztunk 50-60 métert, mire végül kiértünk egy szélesebb placcra, ahol egy nagyon szép falut kereszteztünk. Egyszerűen meseszép volt, patak csörgedezett, szemközt a házak előtt fociztak, tűzött ránk a nap… :)

És közben tudtuk, mi vár még ránk, szemközt már láttunk fent kanyarogni az utunkat. Ez most már nem rémisztett meg minket annyira, ennél nagyobb sárkányokat is legyőztünk már a mai napon, és igazából jó volt látni magunk előtt a következő nagy emelkedőt, mert ez egyben azt is jelentette, hogy véget ért a hullámvasút, és újra tiszta fölfelé vár ránk, nagyjából egyenletes terhelés amíg fel nem érünk innen 1150-ről 1500 méterre. Mi az nekünk, 350 méter, semmi, nem igaz? :)

Jól haladtunk fölfelé, odafent megettük a maradék rizst a hússal a naplemente alatt, majd megkezdtük az ereszkedést.

”Homestay” egy Hmong családnál

Egy hosszú, véget nem érő faluban találtuk magunkat, egyre nagyobb sötétségben. Bennünk volt, hogy megcsináljuk Xam Neau-ig akár még sötétben is, de aztán be kellett látnunk, hogy az bolondság lenne. Hiába már csak egy 350m-es tüske, de odáig még el is kell jutnunk, és az egész Xam Neau-ig van még 40km, ki tudja mennyi rejtett kis emelkedővel, amiről mi most még nem tudunk. Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is vonzó a cél, az erőnk végét járjuk és sötétben nem sokat élveznénk a tájból, nem lenne miből feltöltődni.

Utólag úgy érezzük, nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy megálltunk. Noha eleinte bajban voltunk a szállással, próbáltunk magyarázni, mutogatni a helyieknek, de nem nagyon értették, mit akarunk, csak nevetgéltek, beszélgettek egymással és a bringáinkat méregették. Aztán egyszercsak elhangzott egy varázsszó: „homestay”! :) Hoppá, hát ez az, mondhatok itt „Hotel”-t, meg „Sleep”-et, vagy „Geháu”-t (A Guesthouse, vagyis a vendégház angolul, laoszi akcentussal kiejtve), az ilyesmit itt nem ismerik, itt csak a homestay dívik! És milyen jó, hogy ismerik ezt a kifejezést, mert ahogy elkezdtük ismételni ezt a tőlük tanult szót, hamar azon kaptunk magunkat, hogy követjük az egyik bácsit, aki egyre csak int, hogy menjünk vele.

Egy egyetlen helyiséges, nagy házba vezetett minket, ahol volt sok üres padló, egy matrac nélküli ágy, meg egy kis szekrényen egy tévé. Megállapodtunk egy 20 ezer kipp-es árban kettőnkre, majd bepakoltuk a házba mindenünket, felfújtuk a matracainkat, aztán körülnéztünk a környéken. Melegvíz itt sem volt, csak egy kis budi meg egy kerti csap. Nem voltunk készen egy hideg vizes fürdésre így ismét koszosak maradtunk, csak arc és kézmosás történt. A családot a ház melletti pajtaszerű fa épületben találtuk meg, ahogy egy kutyával és egy elképesztően csibész, játékos kiscica társaságában körülülnek egy „beltéri tábortüzet”. Csatlakoztunk hozzájuk, előkerültek az ilyenkor szokásos dolgok, a családi és esküvői fotók, a világtérkép, a Magyarország térkép és a prospektus. Persze megint csak a lovakért voltak oda, hiába mutogattuk, hogy onnan a Hősök teréről indultunk 18 hónappal és 12 ezer kilométerrel ezelőtt… :) Mert ezeket a számokat el tudtam mondani, de hiába, a lovak, azok szebbek voltak! :) Valószínű nem is figyeltek vagy fel sem fogták, mit beszélek, de ez minket nem sokat zavart.

A tűz mellé aztán odakerült egy tárolóban egy nagy adag rizs is (sticky persze, mi más?), amiből nem csak minket, de még a kiscica anyját is megkínálták néha, amikor az odanyúlva kért tőlük. Láttatok már macskát így kérni? És rizst enni? :) Én persze közben továbbra is majd meg őrjítettem egy spárgadarabbal a kismacskát, aki majd meg bolondult, úgy szaladgált utána, és amikor a másik kezemmel oldalba böktem, miközben minden idegszálával a spárgára készült lecsapni, nagyokat ugrott a levegőbe.

Később aztán rendesen is megterített a család egy apró, alacsony kerek asztalnál, amit körbeülve még valami furcsa sötétzöld zöldséget is kaptunk a rizs mellé. Ezt ők még összekeverték a tűzön pirított piros csilipaprikával, és ez persze nálam kiverte a biztosítékot, alig bírtam belőle enni és még így is tiszta vörös lett az arcom és csurgott rólam a víz. Este a család még tévét nézett, mikor mi elájultunk a matracokon. Máskor talán zavart volna a ricsaj, de most egyből elaludtam, örültem, hogy vízszintesben vagyok.

Ezen a napon, 2012. december 11-én 59,6km-t haladtunk, 8,8km/h-s átlagsebességgel. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon is, akárcsak előző nap, több mint 7 órát a bringákban tekerve töltöttünk. :)