Bejárat > Ázsia, Kambodzsa > Phnom Penh – Siem Reap – 2. rész – 126km kilométernyi Khmer élmény

Phnom Penh – Siem Reap – 2. rész – 126km kilométernyi Khmer élmény

április 26th, 2013



Pagoda helyett a rendőrségen éjszakázunk

Az előző bejegyzés végén igazából nem ért véget a napunk, csak már nem akartam még ezt is beleírni, így is annyi sok témát érintettem. Szóval nem sokkal azután, hogy visszamentünk Sothea-éktól a pagodánkba aludni, emberek jelentek meg elemlámpákkal. Egy rendőr volt egy tolmáccsal, de ez most már olyan igazi rendőr volt, szirénás rendőrautóval, nem csak valami szakadt robogóval. Azt mondta, hogy itt nem biztonságos nekünk, ezért menjünk a rendőrőrsre aludni. Ezt először nem akartuk elhinni, mert lélekben szinte már aludtunk a hosszú, fárasztó nap végén, de végül beláttuk, hogy jobb, ha azt tesszük, amit mond. Egyébként maradhattunk volna a templomépületben saját felelősségre, de ezt nem akartuk. Követtük hát a rendőrautót, ami még Sothea-ékon túlra vitt minket, visszafelé az úton ahonnan jöttünk, vagy jó két kilométert.

Az első épület, ahol a rendőrünk először el akart szállásolni minket, kész röhej volt. Egy valamilyen díszes épület volt ez, olyan, amiből még sok ugyanolyat láttunk az országút mentén (talán valami sorozatgyártott mini-rendőrpalota), de egyrészt ez a mi esetünkben kicsit romos és koszos volt, másrészt két oldalról nemhogy falak, de még ajtó-ablak sem volt felszerelve, ergo a rendőrünk azt kérte, aludjunk a szabadban az összes értékünkkel együtt. Ez nekünk nem tetszett, és valahogy elmutogattuk neki, hogy mi a bajunk, amit meg is értett, mert aztán a bringák és mi is helyet kaptunk egy szobában a CB-rádiók mellett. Itt felállítottuk a szúnyoghálót és lefektettük a matracokat, majd végre aludhattunk.

Reggel gondoltunk egyet, és fényképezkedtünk a rendőr barátunkkal. Elvégre nem minden nap alszik rendőrségen az ember. :) Egyébként megkérdeztük azt is tőle, hogy van-e börtöncellája, de ez nem az a vadnyugati vidék, hogy az utolsó kis örsön is legyen cella, így ez az élmény még várat magára. :) A rendőrünk pedig az égnek nem akart mosolyogni, amikor fényképeztük, pedig amúgy egy vidám, mosolygós fickó volt, csak a fotóhoz vágott mindig fapofát. És persze beöltözött a rendes egyenruhájába a fényképezkedéshez, mert ha már rendőrautó és rendőrőrs, akkor az úgy nem adja, hogy csak úgy az asszonyverőben pózol a kamerának. Aztán kitalálta, hogy kihozza bentről a falról azt a két fotót, amelyeken éppen kitüntetéseket kap, és ezekkel is le kellett fényképeznünk, de mosolyogni ezekhez sem tanult meg. Viszont a kép azt hiszem nagyon nagy lett, legalábbis nekünk nagyon tetszik. Rendes fickó volt ez a rendőr, nem erősködtünk vele (régebben talán ráhagytuk volna a dolgát és maradunk a pagodában), és ő sem értetlenkedett velünk. Megköszöntük a szolgálatát, majd kihajtottunk az útra. Zita szólt rám ekkor, hogy valami hiányzik a fejemről. A sisak! Az ottmaradt még az első, díszépületben tegnap este! Még most is ott volt, senki nem nyúlt hozzá. Valószínű ott is biztonságban lettünk volna, csak a lelkünknek kellett, hogy „valahol” legyünk.



Képek az útról

Ismét csodaszép nap kezdődött eztán, már rögtön a legeleje nagyon izgalmas volt. A rendőrséggel szemben egy iskola volt, ide fordultak be mindkét irányból a kerékpárjaikkal a tanításhoz érkező gyerekek. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok, volt aki egyedül, és volt aki a hugát/öccsét a csomagtartón cipelve – és persze mindenki iskolai egyenruhában.

Reggelizni egy olyan kis útszéli étkezdében álltunk meg, ahol nagyobb, középiskolás gyerekek is ettek. Marhahúsos rizst ettünk, a kedvencünket ebben az országban És egyben a legjobbat is ezen a helyen az országban. Olyan jól eltalálták a fokhagymát és fűszerezését az ételnek, hogy Zita remek ötletére még elvitelre is kértünk még egy kört. Ha valami ilyen finom, akkor abból repetázunk. :) Hisz ki tudja, találunk-e majd akárcsak feleilyen finom ételt később az úton.

Délelőtt sorra jöttek az élmények, csodás utunk volt. Utólag vettük csak észre, hogy sikerült egy kis kétkerekű lovas szekeret úgy lefényképeznem, hogy a ló mind a négy lába a levegőben van – persze ezt is menet közben, mialatt én a másik irányba hajtottam Zita mögött. :) Ráadásul nappal szemben. Aztán jött még sok minden, kosarakkal telepakolt kerékpáros árus, tradicionális Khmer cölöpös házak díszes redőnnyel, és egy kislány, aki a nála alig kisebb öccsét vitte az apró kerékpárján. Ketten együtt is olyan apróak voltak azon pici kerékpáron, mégis olyan élettel teli volt az egész kép.

Írtam már ugye százszor, hogy nagyon szeretek fényképezni. :) Itt Kambodzsában van is téma dögivel. Utólag hallottuk erről a szakaszról, hogy más bringások unalmasnak élték meg, és ezen nagyon meglepődtünk. Nekünk nagyon színes és nagyon élvezetes volt az egész, és ha még nem írtam volna, a forgalom egyáltalán nem volt vészes, miután elhagytuk Phnom Penh környékét. Az út pedig széles volt, kényelmesen elfértünk a szélén az összes többi közlekedő mellett. Nem volt soha kellemetlenül nagy a forgalom, így a vele járó por vagy zaj sem.

Ebédelni egy útszéli vendéglőben álltunk meg, kértünk tőlük cukornád szörpöt, és megettük a reggel vásárolt ételt is. Ezalatt végignéztük, hogy a vendéglőhöz tartozó anyuka lefürdeti és beöltözteti alváshoz a gyermekét. Az apróság meg se nyikkant, pedig az egyik pillanatban még a porban szaladgált, a másikban a csap alatt fürdették, a harmadikban pedig már egy függőágyban ringatta az édesanyja. Egy ideig még nézett minket a kis gombóc, aztán elszenderedett, ezután az anyja majdnem úgy tudott tenni venni a vendéglőben, mintha a gyermek ott se lenne, csak néha lökte-húzta meg újra a függőágyat, hogy ne álljon meg a lengésben. Gyorsan és hatékonyan lerendezte a gyermeket, meg kell hagyni!

Mielőtt innen továbbmentünk volna, beállított két fiatal francia srác, akik helyben vásárolt kerékpárokon érkeztek. A hátizsákjaikat a csomagtartóra pókozva vitték, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve indultak útnak kerékpárokon. A biciklikkel Phnom Penh-ből Siem Reap-be tartanak, ők is tegnap reggel indultak el, de ők ott éjszakáztak egy szállodában, ahol mi tegnap sziesztáztunk. Mára már megpurcantak, azt mondták, innen már nem valószínű, hogy tovább tekernek. Biztattuk őket, hogy jó dolog amit csinálnak, és bátran maradjanak akár kisebb falvakban is, az lesz csak az igazi élmény. De keressék először a rendőrséget, mert ha nem szállodában maradnak, akkor úgyis az lesz a vége, hogy megtalálja őket a rendőrség. Megbeszéltük, hogy Siem Reap-ben majd megkeresnek, és megiszunk együtt egy sört, de végül ebből aztán nem lett semmi. Még nem sikerült elbúcsúzni tőlük, amikor egy másik bringás húzott el az úton, hogy japán srác, aki után utánaszaladtam, és visszahoztam az így már öt fős társaságunkba. Ő félig üres táskákkal tekert, nagyon profi gépen, és rettentően oda volt a fekvőkerékpárjainktól, még bele is ült az enyémbe.

Jó lett volna még elidőzni a bringásokkal, de vészesen kezdett meleg lenni és a délutáni szieszta előtt még szerettünk volna egy menetet tekerni.

Ezt a sziesztát végül Kampong Thom előtt egy ismét nagyon kellemes vendéglőben töltöttük el, ventilátor alatt, konnektor mellett, úgy, hogy egy frissítő fürdéssel, majd egy kiadós ebéddel kezdtünk, amit indulás előtt megismételtünk, nehogy az legyen, hogy idő előtt lemerüljenek a tartalékaink és még egyszer hosszabb időre meg kelljen állni, mielőtt lemegy a nap.



A fenntartható készételszállítás és egy Misi-bácsi kitérő

Délután is sok izgalmasat láttunk, először is megálltunk egy helyen egy-egy kókuszdiót kiszürcsölni. Itt a helyiek éppolyan jól mulattak rajtunk, mint mi őrajtuk. Ekkor láttuk először a Khmer motorpakolási technika csodáit, és ekkor még nem is sejtettük, hogy ez igazából semmi! :) Embereink három robogót pakoltak fel egy pick-up hátuljára, de úgy, hogy mindhárom motorkerékpár hátsókereke messze lelógott a kocsi mögé. Míg ezt szemléltük, a körülöttünk lévő fákon tanyázó tücsökszerű lények olyan koncertbe kezdtek, hogy majd meg süketültünk. Elképesztő ricsajt tudnak vágni ezek az állatok, egy elkezdi és a többi rágerjed és abba sem hagyják vagy negyed óráig. Ilyet először Nepálban hallottunk és azóta elég sok helyen, de a lényeket még csak egyetlen egyszer sikerült megpillantani.

Ezután a pihenő után újra beindult az élet az úton, egy csomó iskolából és munkából hazafelé látogató embert láttunk, gyerekeket. Két asszony teli lábosokat vitt a biciklijük csomagtartóin. A gondolom étellel teli edények gumipántokkal olyan szorosan oda voltak rögzítve fedelestül a biciklikhez, hogy meg sem mozdultak. Lám ilyet is lehet, készételszállítás abszolút fenntartható módon, helló! :) Erről az jutott eszembe, hogy egyszer a Dúddékkal mennyit össze aggódtunk ezen, amikor lementünk időnk híján egyetlen napra Boglárra bográcsozni. A szomszéd Teri nénitől kaptunk megfelelő méretű fakanalat, mert arról megfeledkeztünk. Aztán induláskor előkerült a délutáni szundikálásból a férje is, Misi bácsi, és lévén ők sváb származásúak, valamiért svábul kezdett el hozzám valamiért beszélni, én meg persze nem értettem belőle egy szót sem, és már azon kezdtem el gondolkodni, hogy én ütődtem meg és már nem ismerem fel a szomszédjainkat? De az igazi pofon csak ezután jött, Misi bácsi néhány értetlenkedő mondatváltás után megfordult, legyintett egyet a pizsamájában, majd egy „Áhhh, nem érti, mit beszélek!” immár magyarul elhangzott mondattal elvonult, én meg ott álltam megzavarodva e jelenet után. Mint utólag megfejtettük, Misi bácsi félálomban volt, és nem vette észre, hogy nem magyarul, hanem svábul szól hozzám. :) Az egész csak onnan jutott eszembe, hogy utána a nem túl meredek falú, viszont kormos aljú, gulyáslevessel még félig tele lévő bográccsal egy jó ideig bűvészkednünk kellett, mire a Fóka (Ford Focus) csomagtartójába biztonságosan kitámasztva el tudtuk tenni a hazaszállításhoz.

Na, de bocsánat a kis családi anekdotázásért, csak eszembe jutott ez a kis történet. Ugorjunk vissza Kambodzsába, mert még volt néhány kilométer hátra ezen a napon. Két srácot előztünk le, illetve én viccből egy darabig versenyeztem is velük. Az érdekességük az volt, hogy a csomagtartójukba mind a kettőjüknek be volt akasztva egy-egy kapa, amely így hátrafelé magasodott a biciklijük mögött. Ez egy olyan látvány volt, amit nem bírtam nem megörökíteni, de előtte még szóba elegyedtem velük és meglepetten tapasztaltam, hogy mind a ketten elég jól beszéltek angolul, megértettük egymást és érdemben tudtunk beszélgetni. Pedig ők biztos, hogy vidékiek voltak és a földről tartottak hazafelé, Well Done Cambodian Education!



Tehenek a tavon

A nap utolsó sztárjai azok a tehenek voltak, amik azon a tavon legeltek, amit kereszteztünk az országúton. Pontosabban nem a tavon legeltek, hanem annak egy szigetén. Hogy kerültek oda? Áthajtották őket a sekély vízen? Vagy csónakkal, esetleg alacsony vízálláskor? Vajon ott éjszakáznak, vagy estére valahogy visszakerülnek valami karámba? Ezeket már nem tudtuk meg, de a látványuk megkapott és a hídon ezért meg is álltam készíteni róluk néhány fotót.

Eztán már csak egy olyan épületnek a fotóját választottam ki ide a bejegyzésbe erről a napról, amit ezúttal nagy magányában sikerült elkapnom. Azért ezúttal, mert ilyen épületből számtalan van az út mentén, nem tudom, mi célt szolgálnak, de „tömeg- gyártották” őket itt Kambodzsában, sokfelé láttunk pont ugyanilyen épületet, és az előző este a rendőrség mellett is először egy ilyennek a közepén próbált elhelyezni minket a rendőrünk.

A napot egy Stoung nevű település egyetlen szállodájában zártuk, nem sokkal az érkezésünk után az áram is visszatért a városkába, így már lámpafénynél tudtuk elfoglalni a szobánkat. Letusoltunk, majd lementünk vacsorázni. A biztonság kedvéért elvitelre kértünk reggelit is, mit lehet tudni, hogy kinyitnak-e reggel, vagy csak a „yes-story” megy, amikor érdeklődünk a reggeli nyitásuk és a reggeli lehetősége felől.

Ez a tartalmas nap kilométerekben is hosszú volt, Shampong Chey és Stoung között 126km-t kerékpároztunk. Este nem kellett senkit altatni. :)

Hozzászólások lezárva