Nászút a Föld körül

Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, levetkőztünk, mert elállt az eső. Victor ezen a ponton elhúzott tőlünk, kettesben maradtunk Zitával, de nem aggódtunk emiatt, tudtuk, hogy össze fogunk még futni Victorral, legkésőbb Luang Prabangban.

Az út, ahogy azt vártuk, nem sokáig lejtett, hamar egy újabb emelkedőn találtuk magunkat, ami ugyan nem tartott soká, de utána egy rövid lefelé száguldás után újabb kaptató kezdődött. A Hmong falvak sem értek véget, sok bambuszházat láttunk az út szélén, és ezek hol a földre épített, hol cölöpökön álló épületek voltak, egyvalamiben azonban mind megegyeztek: egyikben se volt tégla vagy beton. :) Ennek ellenére azért nem kell azt képzelni, hogy „ősemberek” lakták ezeket a házakat, ugyanis a tehetősebbeknek mind volt a ház mellé műholdvevő tányérjuk, és ezek kivétel nélkül mind rácsos tányérok voltak, gondolom azért, hogy átfújjon rajtuk a szél és ne kidöntse őket, illette, hogy ne kelljen beléjük annyi anyag és így olcsóbb legyen az előállításuk és a szállításuk. Na és még azért is, hogy kiválóan lehessen rajtuk csilit szárítani. Micsoda találékonyság! Végül is adja magát, szép nagy felület, amit a nap is süt és a levegő is járja.

Ezen a délelőttön aztán még összetalálkoztunk egy motoros csapattal, akik Malajziából hajtottak el idáig, és már hazafelé tartanak, valami elképesztő kevés idejük maradt hazajutni a szabadságuk végéig – ha jól emlékszem, 6 napjuk volt, hogy Kuala Lumpurba jussanak. Végülis meg lehet csinálni, ha napi sok száz kilométert belehúznak a motorba, csak kérdés, hol marad akkor az élvezet, és mi értelme van az egésznek azon túl, hogy elmondhatják, elmotoroztak ide meg oda hazulról? Persze én ezt nem érthetem, jobb, ha nem kritizálok másokat. Elvégre amúgy teljesen jó arcok voltak. :)

A második nagy emelkedő után leértünk egy völgybe, patak mellé. Gyorsan suhantunk, de én egy gyanús vágást véltem felfedezni a szemközti hegyoldal zöldjében, és ahogy közelebb értünk, beigazolódott a gyanúm: az a mi utunk, távol fent a magasban, oda most szépen vissza kell másznunk! Remek! :) Megálltunk egy hajtűkanyarban, ettünk, ittunk és könnyítettünk magunkon, majd nekiálltunk a munkának. Nem is volt olyan durva, egy óra alatt fent is voltunk, és már magunk alatt láttuk azt a tájat, ahonnan az előbb még fölfelé néztünk.

Megálltunk fotózni az alattunk kanyargó utat, amikor egy bácsika jött oda hozzánk. Zita egy nápolyit adott neki, mire mi egy mosolyt kaptunk vissza, amit persze amikor fényképeztük, ahogy azt nagyon sokan szokták Ázsiában, elrejtette. Néhány újabb rövid lefelé majd az őket követő emelkedő következett, de ezeket már nem viseltük olyan jól, holott valójában rövidebbek voltak, de soha nem tudtuk, meddig tartanak és hogy aztán a túloldalukon mennyi szintet fogunk elkezdeni és mennyit kell majd újra visszamásznunk. Csak nagyjából sejtettük, hogy milyen messze van még Kiukacham, ahol tudtuk, hogy lesz majd két vendégház. A befotózott szintmetszett nem bizonyult túl pontosnak, mint később megtudtuk az csak egy „motoros térkép”-en volt, ezért lehetett olyan nagyon elnagyolt, hogy csak a magasság intervallumokat jelölte, de azzal már nem törődött, hogy közben 1000 és 1500 méter között hányszor utazunk fel és le. Mert ez nekünk azért nagyon nem mindegy! :)

Kiukacham – A kerékpártúrázók találkozóhelye

Még világosban, valamikor a délután közepén érkeztünk meg végül Kiukacham-ba, ahol egyből megtaláltuk Victort, az egyik sárga, Beerlao-s Guesthouse („geháu”, ahogy a helyiek mondják) tábla mögötti étteremben. Mi végül nem itt, hanem a szomszédos szállóban maradtunk, kb. 20 méterrel odébb, mert ott valamivel kedvesebben fogadtak minket és az árat is ott tudtuk lejjebb alkudni. 40 ezer kipp-ért, vagyis 1160 forintért kaptunk egy kis szobát egy ággyal, elég szerény volt, de mi nem is nagyon vágytunk többre, örültünk, hogy ennyiért kaptunk valamit. Egyébként Victor szobája sem volt különb, itt Kiukachamban csak ez van. Meg mellé a folyosó végén a hideg víztartály amiből egy vödörrel merhetjük magunkra a vizet. Lévén csak egy napos izzadtság volt rajtunk, ezt kihagytuk. Apropó, izzadtság, szegény travellingtwo-sok nagyon szenvedhettek ezen a szakaszon, mert ők a leírásuk alapján valamikor nyáron lehettek itt, amikor napközben forróság van és tűző napsütés. Na ebben mi tuti elpusztultunk volna… Ők megcsinálták a Kashi – Kiukacham szakaszt egy nap alatt… Persze ők is írták, hogy látástól vakulásig tekertek, de ez akkor is durva, legalább 3000m szintet megmásztak egy nap alatt. Mi ezen a napon 53,8km-t mentünk, persze ezzel még közel sem volt vége a napnak, mert ahogy esteledett, úgy befutott sok más bringás is. Úgy látszik, ez a Kiukacham egy fontos állomás Luang Prabang és tőle délre lévő országrész között, mert pont egy napnyira van tőle jövet és menet is. Így itt ezekben a vendégházakban összefutottunk több bringással is., akik vagy jöttek onnan, vagy épp mentek Luang Prabangba. Itt volt ugye Victor, de őt már ismeritek. Luang Prabang felől hárman érkeztek, egy svájci páros és egy amerikai fickó, aki Chengmai-ban él. Katona volt az amerikai hadseregben, onnan ment nyugdíjba és most nyugdíjas vízummal él Észak-Thaiföldön. Erről a nyugdíjas vízumról aztán kikérdeztük, idézem: „Hát, nem dolgozhatsz, de azt hagyják, hogy ott élj, és költsed a pénzed ameddig csak akarod…” Aztán ő még azt is mesélte, hogy régebben motorozott, bejárta úgy a fél világot, de most már csak biciklizik. Kérdeztük, miért, mi a különbség, mire elmondta, hogy így többet lát, mert lassabban halad, így sokkal többet kap egy ilyen utazástól, mint ha ugyanazt az útvonalat bejárná motorral.

A velünk azonos irányba biciklizők között volt egy fiatal amerikai páros, Mary Las Vegasból és Bjorn Alaskából. Mindketten írók, Mary éppen egy érdekes regényen dolgozik, Bjorn pedig egy magazinba készül publikálni egy cikket a elsődleges megélhetését szolgáló munkájáról, a „commercial fishing”-ről. Megkérdeztem, mennyit kap átlagosan egy cikkért egy újságnál, és a választ forintba átváltva kijött, hogy húszszor jobban keres a cikkírással, mint én! :) Ennek ellenére nem fogott el különösebb irigység, mert tudom, hogy a legeslegjobb helyre pottyantott le a gólya, és azt is, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és én vagyok olyan jó kovács már, hogy megtaláljam azt a szerencsét akár a világ túlsó végén is. Persze nem ott keresem, és közben örülök neki, hogy nem amerikainak születtem. Lehet, hogy az egyik oldalról a korlátlan lehetőségek országa, de a másikról nekem úgy tűnik, hogy a korlátlan elbutulás országa is. Persze bizonyosan ez is csak egy sztereotípia ahogy talán abban is tévedek, hogy ott ezzel az utazással nem tudnék ilyen és ennyi cikket publikálni, mert Amerikából rengetegen utaznak ezekbe az országokba, amelyekben mi jártunk, és a nagyvilágot biciklivel bejárók is szép számmal lehetnek. Akárhogy is, nem tudom magamat elképzelni abból a környezetből felnőve. Persze ők is itt vannak és ők is Kambodzsán és Vietnamon át kerekezve jöttek el idáig, és nagyszerű volt velük találkozni, tehát mégis van remény.

Kiukacham – Luang Prabang

Reggel egy érdekes dolgot figyeltünk meg, méghozzá azt, hogy az összes vizeskancsóban sárga víz van. Mikor megkérdeztük, mi ez, egy dobozt hoztak elő nekünk, amire a következő volt írva: „Police Dog Brand Tea Dust” – nem ám powder, hanem dust, ráadásul rendőrkutya! Azt a kutya mindenit, hát ez van a vízben, ezért olyan sárga és ezért van egy kis fura mellékíze! Valószínű az „üres” víznek van egy rossz íze, amit így el tudnak ütni a rendőrkutyával. Akárhogy is van, mi jól szórakoztunk ezen:

…és később nem lett hasmenésünk a víztől, tehát a rendőrkutya a baciktól is megvédett minket! :) Ez az utolsó, befutó nap volt Luang Prabangba, és erre a napra egy nagy lefelé, egy nagy fölfelé, majd a végén még egy nagy lefelé és a célegyenesben egy utolsó, néhány száz méteres fölfelé volt előirányozva. Erről biztos információnk voltak azoktól, akik előző nap onnan jöttek. Nekik sokat kellett mászni, nekünk pedig ma sokat kell lefelé száguldoznunk. Annyi túrabringát egymás mellett rég láttam, mint ezen a reggelen. Mi megint Victorral együtt indultunk el, de ő gyorsabb volt lefelé is, mert mi eleve nem engedtük úgy a gépeket, mint ő, na meg aztán meg is álltunk néha-néha fék csikorgatva fényképezni, hogy később legyen majd mit mutogatni az unokáknak. Konkrétan most pl. azt, hogy hogyan suhantunk le messze a felhők fölül be a felhők alá ezen a varázslatos reggelen. Legalább ezer métert egyben leadtunk a völgyig, ami talán egy óráig is tartott. Amikor a felhőkön át suhantunk lefelé, le kellett, hogy vegyem a szemüvegemet, mert pillanatok alatt olyan párás lett, hogy alig láttam át rajta. Nem tudom, Zita hogy csinálta, de ő le tudott jönni úgy, hogy közben törölgette a szemüvegét. Lent a völgyben átkeltünk a hídon a folyó felett, majd azon nyomban nekiálltunk vetkőzni, levettük a pulóvert és lecipzáraztuk a nadrágunk szárát. Hosszú-hosszú fölfelé következett, és ezt tudtuk jó előre, ezért már eleve úgy álltunk neki, hogy most egy-két órát csak lassan, megfontoltan fogunk pedálozni, és előbb nem is számítunk a csúcsra jutásra.

Jól haladtunk, nem volt különösebben gyilkos módon meredek az emelkedő és a tudat is jó volt, hogy biztos forrásból tudjuk, mi vár ránk. Épphogy elindultunk, egy nagy csapat veterán autó jött szembe velünk, utasaik szinte egytől-egyig nyugatiak voltak. Értem én, hogy találkozó van, de hogy került ide ennyi öreg autó ennyi idős, nyugati utassal Laoszba? :) Egyesek ennyire ráérnek és ennyire sok pénzük van, hogy képesek az automatuzsálemüket átszállíttatni kontinensek között, csak hogy részt vegyenek egy közös derbin a hozzájuk hasonló más őrültekkel? Merthogy ezek az autók nem gurulva jöttek el idáig, az tuti! Na mindegy, végülis csak néhány percig fulladoztunk a kipufogógázaiktól az amúgy szinte kihalt, makulátlan levegőjű úton… :)

Völgyről völgyre, gerincről gerincre haladtunk és mindig láttuk szemközt a völgy túloldalán az utunkat, ahogy kanyarog, majd eltűnik a gerinc mögött. Mikor odaértünk, átbuktunk egy következő völgybe, aminek a túloldalán ismét ugyanaz a látvány fogadott minket, mígnem a harmadik ilyen völgy túloldalán már egy akkora hegyoldalban folytatódott az út, amiről úgy véltük, a túloldalán már a lefelé fog ránk várni. Mielőtt még felértünk volna, találkoztunk három gyermekkel, akik valami patkányszerű állatot árultak az út szélén. Pár perccel e jelenet után ért utol minket Mary és Bjorn. Ők még csak pakoltak, amikor indultunk, és lám, ennyivel gyorsabbak voltak – a fölfelében biztos, de valószínű lefelé is. Pont jókor értek be minket, mert a fölfelé még nem ért véget, viszont így, hogy beszélgettünk, nem vettük észre, hogy még mindig tart a hegymenet.

Lefelé igazán jó volt gurulni, mert közben még a nap is kisütött és olykor-olykor nagyszerű kilátásaink voltak. Hamarosan azonban kiderült, hogy kár volt előre örülnünk, ez egy „double-peak”, vagyis dupla csúcs: épphogy nekiiramodtunk, jött még egy kis fölfelé, ami a második hágóba vezetett minket. Ebben a fölfelében találkoztunk egy holland fickóval, aki egyedül hajtott egy narancssárga tandemet, rajta hátul több gumikülsővel. Elmesélte, hogy a feleségének megfájdult a térde és busszal előrement Vientiane-ba, ahová ő ettől még tekerve megy, a gumik pedig a régi külsők, csak nem akarta őket még kidobni, mert nehéz ilyesmit jó minőségben Ázsiában beszerezni. A tandem pedig… Hát én azt hiszem most láttam ilyesmit először élőben, testközelből. Szép szerkezet, és azt is megkérdeztük, miért jó, miért más? Azért, mert egy gépet hajtotok ketten, egy szerkezetet tekertek és ez adja a feelingjét a tandemnek. Végül is érthető, és el tudom képzelni, hogy tényleg jó móka! Majd egyszer… :)

A második lefelé még jobb volt, mint az első, pláne, hogy sokkal tovább tartott.

Ebben a lefelében találkoztunk Jane-el, aki Ausztráliába teker haza, hogy pénzt gyűjtsön a bőrrák, vagyis a melanoma gyógyítására fordított kutatásokra. Ausztráliában a világon a legmagasabb a bőrrákosok aránya, már nem emlékszem a pontos számra, amit Jane mondott, de a 60 év feletti ausztrálok körében valami rémisztően magas a bőrrák betegségek száma. Mindez miért? Ózonlyuk… Jane hosszú ujjúban tekert és mutatott nekünk 100+ faktoros naptejet, PVC mentes Ortlieb táskáit kétoldalt lenyíló, dupla kitámasztóra rakta le, valamint azt is elmesélte, hogy a bringáját ő maga rakta össze az indulás előtt, így minden apró alkatrészét és porcikáját jól ismeri. Hát igen, lehet hogy ő csinálta jól, és nem mindig érdemes olyan izgalmakon átesni, mint amiket mi szoktunk, mikor oda kerül a sor, hogy szerelni kell… Persze így mindig van nagy sikerélmény, ó ez az agyváltó mennyi sikerélményt adott már nekem! :D

Jane-t nem akartuk feltartani soká, hiszen őrá még várt ezen a napon vagy másfél ezer méter mászás legalább. Névjegykártyát cseréltünk (mert neki is volt bringatúrás névjegykártyája!) aztán még kapott tőlünk egyet a kedvenc csokiskekszünkből, hogy ki ne fogyjon a szuflából a nagy mászásokban, aztán mi suhantunk tovább, ő pedig indult tovább fölfelé. Már számolta a napokat, mennyi van még hátra a hegyekből, mert ő Kína felöl jött és ott bizony rengeteg hegy volt, és ezek nem akartak véget érni, de már csak pár nap, aztán megérkezik Vang Viengbe, ahonnan már lapos az egész terep Thaiföldig és még ott is kitudja meddig, talán egész Ausztráliáig, ha vannak ügyes utak a parton. Jane-el jó lesz majd később felvenni a kapcsolatot, hiszen ugyanarra igyekszik, mint mi is, csak mi előbb még teszünk egy kanyart Vietnamban és Kambodzsában.

Érkezés Luang Prabangba

Lent újra modern civilizációban találtuk magunkat, nyüzsgő városok, forgalom, pedig még meg sem érkeztünk Luang Prabangba. Odáig még hátra volt egy talán 200m-es kisebb mászás, ezt már tűző napon tettük meg. Luang Prabangba beérve bolyongtunk egy jó nagy kört mert nem találtunk olcsó szállást. Közben meg is éheztünk, akkor enni álltunk meg, és én éreztem, hogy sajnos kezdek már túl nyűgös lenni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak. Végül egy backpacker’s-ben megtaláltuk Victort, nagyon megörültünk egymásnak, mert egy ekkora városban azért ez mázli volt, hogy újra így összefutottunk. Mégsem maradtunk ugyanazon a helyen ahol ő szállt meg, mert itt csak dorm volt, vagyis közös, sok ágyas helyiségek, ágyanként 30 ezerért, ami kettőnkre ugye már 60, ennyiért pedig már szobát is kell hogy találjunk, ami azért mégis csak kényelmesebb, hisz akkor nem kell állandóan elpakolnunk és elzárnunk minden értékünket, ha elmegyünk, csak egy ajtót bezárni.

Szemben találtunk egy „Inn”-t, elég puccosnak tűnt, de azért megvártuk, amíg előkerül valaki, akitől megkérdezhetjük a legolcsóbb szoba árát. A nő, aki azt mondta magáról, hogy a tulaj, 88-at mondott, ami nem tűnt soknak egy ilyen helyen, de attól nekünk ez még majdnem a napi teljes büdzsénk volt, úgyhogy gyors alkudozásba kezdtem, aminek a vége 45 lett! :) Csak mert nászúton vagyunk és mert látja, hogy biciklizünk. Ekkor még nem tudtuk, mit kaptunk tőle, de amikor megláttuk a szobát… Zita nem akarta elhinni! :) Ezt tudtuk élvezni nagyon, volt terünk, volt ablak, jött be végre valami fény a szobánkba, sőt még erkélyünk is volt, és rendes, meleg vizes zuhany a fürdőben! Hát, összenézve azzal a szobával, ahonnan reggel eljöttünk… :) És annál ez így végül alig drágább! Mennyit számít, ha jó fej emberekkel találkozunk, és ha olyan helyen vagyunk, ahol nagy a konkurencia a szállók között. Azt beszéltük Zitával, hogy ilyen szép szobában nem laktunk Mangalore és az ötcsillagos szálloda óta. Persze nem csak a szobánkat élveztük (ahol aztán a szomszédból Victor is sokat és szívesen látott vendégünk volt), hanem Luang Prabang csodás városkáját is, ahol több napra tábort vertünk. De az már csak egy következő bejegyzés meséje lesz! ;)

Ez a két fantasztikus nap 2012. november 29. és 30. volt, melyek alatt Poukhonból Kiukachamba (53,8km) majd onnan Luang Prabangba (82,6km) bicikliztünk.

Ha szeretnétek még több fotót látni a Vang Vieng – Luang Prabang szakaszról, itt a galéria!