Nászút a Föld körül

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak…

Egy este Sajjad-éknál

Itt Takestanban a kebabos előtt megjelent egy 14 éves forma srác biciklivel, aki egész jól beszélt angolul, azt kérdezte tőlünk, hogy nem akarunk-e náluk maradni éjszakára: „You stay my house tonight”. Mi mondtuk, hogy miért ne, mire ő eltűnt, valószínű engedélyt kért a szüleitől, majd 5 perc múlva újra megjelent és jelezte, hogy kövessük. Persze hamar egy kisebb motoros banda verődött körénk, de a srácot nem tudták kizökkenteni, csak tekert kitartóan, nem törődött a nála idősebb motorosokkal, mi pedig követtük. Aztán ahogy lekanyarodtunk a kisebb, csendesebb utcákba, úgy érkeztünk meg az eggyel fiatalabb korosztály játszóterére és a motoros suhancokat leváltották a biciklis kiskölykök. Sajjad (ejtsd: Szádzs-dzsád) velük sem törődött, csak azt figyelte, hogy mi követjük-e. Egy lebetonozott udvarra vezetett minket, ez az udvar vaskapuval és kőfallal el volt zárva az utcától, közepén néhány fa foglalt helyet és egy apró baromfiudvar. Sarkában WC és persze az utcával szemközt a ház foglalt helyet.

A családból csak az anyukája volt otthon, aki épp vendégeket fogadott, így közeli barátok és rokonok körébe ülhettünk le teázni. Amikor fényképezni próbáltam hirtelen nagy nevetés tört ki és a nők felpattantak és eltakarták arcukat. Hamar megértettem, hogy nem szeretnék, ha lefényképezném őket, ezért látványosan kikapcsoltam és eltettem a fényképezőgépet egy sarokba. Sajjaddal hamar nagyon jó barátok lettünk, előkerült a földrajz tankönyve, amiben elmutogattuk az eddigi és a tervezett utunkat, ez persze nagyon nagy öröm volt neki, mint ahogy minden szó, és minden mondat is, amit megosztottunk egymást közt. Láthatóan nagyon örült nekünk, és büszke is lehetett magára, hiszen bátor volt és megszólított minket az angoltudásával, amivel egyébként 14 évesen a legjobban áll a családjában. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon a vendéglátóink örülnek nekünk jobban, vagy mi őnekik. Ez a kérdés most egyértelmű volt, mert Sajjad kitörő örömmel viselkedett felénk, nagyon boldog volt, hogy vendégeket szerzett a családjának. Sajjad találni akart nekünk egy magyar TV adót, de erről végül sikerült lebeszélnünk, miután 10 percig hiába kereste, inkább maradtunk a beszélgetésnél. Sajjad minden egyes megértett szó és mondat után nagyon boldog volt, attól függetlenül, hogy ő, vagy mi kapott választ vele a kérdésére.

Talán tőle tanultuk meg a legtöbb farsi szót eddig Iránban – mert ezen a vidéken már a farsit és nem az azeri törököt beszélték.Csodálták, hogy már el tudok számolni tízig farsiul, és megtanították nekünk leírni a számokat. Az arab betűkhöz még nem volt bátorságunk, csupán egy-kettőt ismertünk fel közülük, azokat is általában csak akkor, ha a szó elején vagy végén voltak. Később megérkezett Peyman és Ardem is, Sajjad két bátyja, ők annyira nem beszéltek jól angolul, mint a kisöccsük, de ők is nagyon értelmesek voltak. Ardem, a legidősebb testvér testépítő, jót nevettünk azon, hogy a második kérdése az volt, hogy milyen szereket szedünk. A válaszunk persze az volt, hogy semmit, mert néha egy-egy szem multivitaminon kívül semmilyen mesterséges táplálék kiegészítőt nem eszünk. Már a harmadik estét töltöttük helyi családok társaságában, és igazából élveztük, hogy úgy telik a napunk, hogy 8 órát az úton vagyunk, aztán 4-5 órát ektivitizünk, ismerkedünk egy kedves iráni családdal.

Miért NE mutasd fölfelé a hüvelykujjad Iránban!

Nagyon jó volt Sajjad-éknál lenni, különösen azért, mert itt egyértelműen azt éreztük, hogy nagyon-nagyon örülnek nekünk, különösen a kis Sajjad, aki nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 14 évesként az utcán megszólított két távolról jött idegent – minket, és meghívta őket a családjához. Egyébként igazi életrevaló, nagy csibészgyerek volt ez a Sajjad srác, és nagyon okos is. Magától megtanulta használni a fényképezőgépünket, amit aztán el is kért, és terrorizálta vele a családja női tagjait, próbálta őket lefényképezni, aminek a vége nagy kergetőzés és nevetés lett. :) Nekem az egész találkozás csúcspontja az volt, amikor telerajzoltam és írtam Sajjad füzetébe egy oldalt, aminek ő annyira megőrült, hogy még egy puszit is nyomott az arcomra.

Az estének voltak még érdekes momentumai, mint például, amikor megtudtuk Sajjad bátyjától, Peyman-tól, hogy a fölfelé mutatott hüvelykujj itt Iránban ellentétben a világ legtöbb részével valami negatív, rossz, csúnya dolgot jelent. Ezen jót mulattunk, mert a nyelvi nehézségek miatt már számtalanszor használtuk ezt a jelet tetszésünk vagy örömük kifejezésére, és így utólag visszaidézve volt is egy alkalom, amikor egy bácsika Iránról kérdezett, mi pedig mutattuk a kezünkkel, hogy nagyon tetszik, erre ő furcsán nézett, amit mi nem értettünk… Most már tudjuk, hogy valószínű azért, mert a hüvelykujjunkkal jeleztük tetszésünket, amit ő nemtetszésnek vett. Sokszor használtuk ezt a jelet, mert már beépült a kifejezéstárunkba a közös nyelv hiánya miatt, ezért igen nehéz volt leszokni róla, még az este folyamán is sokszor mutattuk Sajjad-éknak, aminek a vége persze mindig nagy nevetés lett. Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy annyira nem kell aggódnunk, látszik rajtunk, hogy turisták vagyunk, és tudják, hogy ez máshol mást jelent, ezért nem fognak ránk haragudni. Még jó, hogy Iránban tiltva van a Facebook, hogy nézne ki a „Like” gomb a weboldalakon?! :)

Learn, Learn, Learn!

Másnap a búcsúnál a lelkére kötöttük a Sajjadnak, hogy tanulja tovább az angolt, végezze a sulit szorgalmasan és kitartóan, és éppúgy, mint a bátyjai, menjen aztán egyetemre, és persze, ha egyszer bármikor az életben Magyarországra tévedne, feltétlen keressen fel minket. Ha egy picit is jobban tanul majd ezek után, és ha egy picit is ráérzett arra, mennyire jó, hogy beszéli az angolt és ezután még szorgalmasabban fogja azt tanulni, már megérte ez a találkozás, és mi is azt érezhetjük, hogy adtunk valamit Sajjadnak, és nem csak ő és a családja nekünk.

Bízom benne, hogy az ilyen találkozásokkal sikerül valamit otthagynunk az emberekben (egy jó hangulatban eltöltött estén túl), és talán mernek majd nagyobbat álmodni, nyitni a világra – pl. a kis Sajjad azzal, hogy ügyesen tanulja tovább az angolt, egyetemre megy, utazik, és nyitott szemmel néz a világra.

Fagyi és kávé Quazvinban – Zita álmai teljesülnek

Reggel Sajjadék egy barátja, Mohammat elkísért minket az első 40km-en, a következő városig, Quazvin-ig. Nagy bringás volt a srác, mert tetőtől talpig bringás cuccba öltözött, amit itt még nem láttunk senkitől. Sokszor egykerekezett és a fekvőrendőröket is ugratva vette, emellett persze egyáltalán nem esett nehezére a 20-25km/h-s tempó, hiszen egy teljesen csupasz bringával tekert.

Quazvinban aztán megálltunk egy fagyizó előtt, mert Zitának már rég be volt ígérve egy finom fagylalt. Engem hívott a természet, ezért nagy nehezen átverekedtem magam az út túloldalán lévő étterem WC-jébe, de ez a kör beletelt vagy 10 percbe, mert az iráni autósok úgy gondolják, hogy az út túloldalára csak születni lehet… Mire visszaértem Zitámhoz, már volt egy barátja, Pafriz, aki mindenre meg akart hívni minket. Egy-egy fagylaltot, és Zita számára egy gyönyörű nagy bögre cappucino-t elfogadtunk, és nagy élvezettel elfogyasztottuk a társaságában. Látnotok kellett volna Zita arcát olyan boldog volt, hogy végre fagyizhat és kávézhat. Még mindig elcsodálkozom rajta, mennyire nagyon boldog tud lenni ilyen egyszerű dolgoktól, mint egy finom fagyi, vagy kávé… Utóbbi egyébként nagy ritkaság Iránban, itt inkább teát isznak az emberek. Pafriz szeretett volna még ebédre is meghívni minket, egy hotel felé mutogatott, ám ezt már igazán túlzásnak éreztük volna, és nem is esett volna irányba, ezért illedelmesen megköszöntük, amit eddig kaptunk, majd továbbálltunk. Néhány sarokkal odébb egy sarki vendéglőben ebédeltünk, csirkés kebabot rizzsel és lavassal. A két adag olyan sok volt, hogy majdnem a felét elcsomagoltuk szendvicsnek.

“Igazi” autópályán Iránban

Kifelé menet a Quazvinból az autópályára értünk ki. Mohammat és mások is, akiket kérdeztünk, azt mondták nem gond az autópálya, mi mégis le akartunk hajtani róla mielőbb. Igaz, hogy két sávban haladtak rajta az autók, de nem volt leállósávja, és teherautók sem közlekedtek rajta, mi pedig stoppolni igyekeztünk ezen a délutánon, ezért valahogy vissza kellett keverednünk a másik útra. Először egy földútra kanyarodtunk le (igen, az „autópályáról”…), de az nem vezetett sehová, ezért kénytelenek voltunk továbbmenni a fizetőkapukig. A kapuknál találtunk egy autópályarendőrséget, tőlük megkérdeztük, merre tudunk visszajutni a főútra. Nagy nehezen megértették, mi a gondunk, és ők is mondták, mutatták, hogy az autópályán nem szabad bringázni.
Ezt ők se vették túl komolyan, mert az egyikőjük intett, hogy kövessük, és egyenesen az autópályára hajtottunk rá, követve az utasítását és az autóját. Még egy fizetőkapu és kisebb csalinkázások után visszavezetett minket a rendőrünk a főútra, ahol rögtön meg akart hívni minket ebédelni magához, de ezt a meghívást is vissza kellett utasítanunk, hiszen tele voltunk kajával, ellenben sötétedésig már csak 5 óránk maradt a hátralévő 100km-re Teheránig.