Nászút a Föld körül

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.