Bejárat > Ázsia, Irán > Tabriz-tól Mianeh-ig – Találkozás „bolond”* emberekkel

Tabriz-tól Mianeh-ig – Találkozás „bolond”* emberekkel

szeptember 28th, 2011

Jeget vegyenek!

Tabrizt viszonylag könnyen elhagytuk, noha emelkedett az út, és az autópályaszerű úttesten hatalmas autótömeg közlekedett. Rengeteg volt köztük a nagyon hangos, rettentő büdös teherautó is, olyanok, amilyenekkel eddig még sehol nem találkoztunk. Sok új és érdekes dolgot láttunk az út mentén, hiszen világosban, városon kívül most bicikliztünk először Iránban. Láttunk például jégárusokat, akik úgy reklámozták a portékájukat, hogy kitettek hatalmas jégtömböket az út közepére olvadni a napon. Olcsóért van a víz meg az energia, biztos azt gondolják, mindkettő végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, majd fagyasztunk még le vizet, nem igaz?! :) Aztán a vendéglők is máshogy néznek ki, talán már említettem, hogy itt nem, vagy nem csak asztalok vannak, hanem egy térdmagasságú emelvény, amin szőnyeg van, és oldalt magas, kemény párnák, ezeknek lehet nekidőlni, miközben középre eléd tálalják az ételt, aminek legpuritánabb formáját mindenütt megtalálni: kebab hagymával és lavassal. Itt a lavast non-nak hívják, a kebab pedig úgy néz ki, hogy hosszú vaspálcákra rágyurmázzák a fasírthúst, amit aztán így nagyon gyorsan ki tudnak sütni. Egy ilyet a vékony lepénykenyérrel, hagymával megkapsz már 10000 riálért, vagyis 1000 toman-ért, ami kb. 1 dollár, vagyis 200 forint körül van. Mi sokszor ettünk ilyet, gyors és jó étel, persze önmagában nem elég, ha csak ezt ennénk, egy nap alatt megunnánk.

Camping Tópart

A nagy autótömeg csak az első 30km-en volt így, aztán az igazi autópálya levált rólunk, mi pedig folytattuk az alsóbbrendű, alternatív úton. Csak fölfelé és fölfelé, de legalább nem túl meredeken, egészen 2120m-ig, ez volt a tető. Innentől egy rövid száguldás következett, leadtunk jó sok szintet, legurultunk egy tó partjára, ahonnan lassan újra kaptatókra váltott az út, de ez már nem volt olyan vészes, talán 150m-t ha mehettünk fölfelé. A napot egy tó partján zártuk, Zita szúrta ki a tavacskát 1800m körül a tengerszint felett, az út jobb oldalán, pár száz méterre tőlünk. Legurultunk a földúton, kerestünk egy alkalmas helyet, és felállítottuk a sátrat. Zita kotyvasztott valamit a maradék rizsből (Hopa óta nálunk volt, ~1000km), és a maradék bulgurból (Edirne óta nálunk volt, ~2500km) valami hagymás-szalámis történetet, de a kísérlet nem sikerült valami túl finomra, persze azért elfogyott mind egy szálig. :) Este még egész sok időm és erőm maradt a naplóírásra a sátorban, aminek igazán örültem, egészen jól utolértem magunkat, és ez jó érzés volt.

Reggel sikerült korán ébrednünk és még az igazi kánikula beállta előtt összerámolnunk magunkat. Amikor már csak Zitára vártam, megjelent egy kissrác, 10 éves alig volt, de állatokat terelt, érdekes volt látni, hogy egy ilyen kis gyerek mennyire büszkén és felelősségteljesen végezte ezt a feladatot – amit jól is csinált. Lehetett rajta érezni, hogy büszke rá és élvezi, hogy ő a főnök az állatok felett.

Miután visszamásztunk a földúton a főútra, egy érdekes dolgot láttunk. Először csak a szokásos tájképben a dombtetőn lévő állatokat és a pásztort vettük észre, aztán ahogy közelebb értünk, feltűnt előttük egy árok, telehányva műanyagszeméttel. Ennél már csak egy rosszabbat láttunk, amikor ugyanez még meg is volt gyújtva. Elképesztő, hogy itt mennyire nem gondolnak a fenntarthatóságra. Valószínű annyira gyorsan fejlődött az ország az olaj miatt, hogy ilyesmire egyáltalán, vagy alig figyeltek oda az ország vezetői, amikor az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat elvet követve elindították az országot a „növekedés” útján.

Wim, aki Ausztráliból Hollandiába teker – és a Van macska rejtélye

A táj hamar megváltozott ezen a napon, alighogy átbuktunk egy aprócska dombon, lejtésbe kezdett az út és egy szép völgyben találtuk magunkat. Sziklák és meredek, kopár hegyoldalak vettek minket körbe, előttünk pedig a völgyben egy zöld sávban általában mezőgazdaság folyt az út mentén.

Még pár kilométert se gurultunk ebben a tájban, amikor szembejött velünk egy túrakerékpáros. Persze megálltunk és egy bő félórás örömködés kezdődött a holland Wim van den Stok-al, aki Ausztráliából teker haza. Két évet dolgozott a déli féltekén, majd elhatározta, hogy egy év alatt hazabringázik Hollandiába. Már csak két hónapja van, ezért bele kell húznia. Iránról ő is csupa jókat mesélt, legfrissebb élménye két nappal ez előttről egy útszéli munkagép tetején való éjszakázás volt. Szentségeltünk kicsit Zitával, hogy Jerevánban hagytuk a török-angol kisszótárunkat. Ez kétszeres butaság volt, hiszen egyrészt még errefelé is törökül (azeri törökül, ami majdnem ugyanaz) beszélnek, másrészt pont ezen a szakaszon még jöhetnek szembe olyanok, akik mennek Törökországba. És most jöttek is, ez a holland srác, akinek így viszont nem tudtunk mást adni, csak egy Tabriz városi térképet. Cserébe egy már félig cafatokban lévő, de még megragasztható Közép-Ázsia térképet kaptunk, ami Teherántól Islamabadig átfedi az útvonalunkat, tehát rettentő jó lesz majd nekünk. A szótár továbbra is nagyon bántott, ezért elhatároztam, hogy legalább a megtanult és összegyűjtött török szavak listáját lefordítom magyarról angolra, és elküldöm neki e-mailben. Ezt azóta már meg is tettem, és valószínű azóta Wim is odaért már a Van-tóhoz és kiderítette a Van macska rejtélyét.

Mikor Jerevánban voltunk Lacinál találtunk egy fényképet egy hófehér macskáról, aminek az egyik szeme kék a másik sárga volt. Laci elmondása szerint ez a macska a Van tó környékéről származik. Ez a tó Törökország DNY-i részén található, és annyira lúgos a vize, hogy csak egyféle hal él meg benne, ennek a halnak pedig két fajtája van, egy kék és egy sárga. A van macska másik specialitása a felemás szemein felül, hogy képes úszni a vízben és levadászni ezeket a halakat. Legalábbis Laci története szerint… :) De hogy ebből mi az igazság és mi a humbuk, azt mind a mai napig nem tudjuk, ezért megkértük Wim-et, ha már arra jár majd, feltétlen derítse ki nekünk, és írja meg nekünk, hogy hogyan is van ez azzal a kék-sárga szemű Van macskával!? :)

Abolfazl, a siklóernyős crossmotoros családapa

A nagy találkozás után mi tovább robogtunk lefelé, könnyű és élvezetes volt ez a száguldás, élveztük, hogy végre nem fölfelé kell tekernünk, és végre nem olyan egyhangú a táj, hanem egy gyönyörű völgyben haladunk. Amikor aztán kora délután megálltunk ebédelni, még alig sikerült leszállnunk a bringáról a falu közepén található vendéglő előtt, egy motoros banda vett minket körül. Vidámak voltak és örültek nekünk, egyikük beszélt angolul és mikor meghallotta, hogy Teheránba tartunk, adott egy névjegyet és meghagyta, hogy feltétlen keressük majd fel, mert ő siklóernyőzik és örülne, ha felvihetne minket egy ingyen körre. Ezt nem akartuk elhinni, de persze a  névjegyet jól eltettük. Ugyanez az ember azt mondta, hogy állja a fogyasztásunkat a vendéglőben, aztán elhúzott a többiekkel a motorján… Nem értettük, hogy hogyan akarja így állni, de mindenestre rendeltünk szerényen egy-egy kebabot. Hamarosan visszatért az emberünk egy barátjával, és rendelt még 6 kebabot, ezeket meg se tudtuk enni, ezért elcsomagoltuk a maradékot. Közben beszélgettünk az emberünkkel, akiről kiderült, hogy Abolfazl-nak hívják, és itt van a faluban családi nyaralója, most itt nyaralnak, de amúgy Teheránba valók. A másikról meg kiderült, hogy nem a barátja, hanem a kuzinja, és majd összevesztek, hogy ki fizesse ki a számlánkat… :) Az ebéd után kérték, hogy látogassuk meg őket a nyaralójukban, csak egy teára, egy órára, nem többre. Ebbe belementünk, és nem bántuk meg.

Abolfazl-nak ugyan csak egy lánya van, viszont rengeteg testvére, és azoknak is vannak gyermekeik, és közülük rengetegen ott voltak a házban, így sok vidám gyerekkel és felnőttel találkoztunk, akik szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, hát még amikor levetítettük a kis videónkat meg néhány képet. Finom teát kaptunk, cserébe csak a kis szórólapjainkat tudtuk adni és egy feladatot! Zita kitalálta, hogy a 4000km-es táblára (aminek használata ezen a napon volt esedékes) írassuk rá helyiekkel farsi, vagyis perzsa írással is a 4000km-t. Erre Abolfazl lánya örömmel vállalkozott, sőt egyik testvére még azt is ráírta farsiul, hogy „Welcome to Iran!”. Örültünk hogy ilyen nagyszerű táblánk lett, amiben ők is segédkezhettek, láthatóan nagy-nagy örömükre. Szóval jól megcsodálkozott minket ez a nagy család, és tényleg úgy tűnt, hogy nagyon örülnek a távolról jött vendégeiknek.

Eddigre Abolfazl-t is sikerült elég jól megismerni ahhoz, hogy elhiggyük neki, nem hantázik, és tényleg felvisz minket egy siklóernyőzésre Teheránban. Ennek ellenére nem mertük semmibe beleélni magunkat, mert a siklóernyőzés túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. A siklóernyőzés nekem például valami olyasmi, amiről álmodni sem mertem soha, mert tudom, hogy a felszerelés súlyos százezrekbe, ha nem milliókba kerül, megtanulni biztos nem egyszerű, ha meg csak egy-egy tandemsiklásra mennék el, arra a pár percre vagy órára sajnálnék kifizetni akkora összeget, amibe valószínűleg kerül. Persze emellett azért mindig ábrándozva néztem az irodából azokat a siklóernyősöket, akik a volt munkahelyem melletti mezőn (a Hármashatár-hegy É-i oldalában) szálltak le. Irigy voltam rájuk – persze naná hogy, hiszen én a monitor előtt poshadtam, amíg ők a levegőben voltak -, de sose gondoltam rá, hogy egyszer talán én is fogok repülni. Most se próbáltunk sokat erre gondolni, ilyesmikkel hessegettük el a dolgot, hogy ahhoz, hogy repülhessünk, biztos az időjárásnak is olyannak kell lennie, ezért jobb, ha nem is gondolunk rá… Haza se írtuk meg ezt a dolgot, jobb, ha nem aggódnak előre a szüleink olyasmin, ami lehet, hogy meg sem fog történni.

Honnan és hová ez a sok víz? – 4000 km

Abolfazl-ék még visszakísértek minket crossmotorral a főútra, aztán folytattuk a délutáni menetet. Az autósok továbbra is dudáltak, integettek és köszöntek ránk, néha meg is álltak és kiszálltak fényképezni. Volt, hogy lelassítottak mellettünk, ilyenkor menet közben tudtunk nekik adni egy cetlit a webcímünkkel, vagy épp ők egy almát nekünk. Így találkoztunk egy nagyon kedves családdal is, ők aztán másodjára is megálltak nekünk és ekkor már mi is megálltunk beszélgetni velük, meg akartak minket hívni a Kaszpi-tenger partján található nyaralójukba, de sajnos amikor megnéztük a térképen, hogy hol van, láttuk, hogy egyáltalán nem esik útba. Pedig jó lett volna, mert ott Zita tudott volna normális fürdőruhában fürödni.

A völgy, amiben haladtunk, továbbra is gyönyörű volt. Csodálkoztunk azon, hogy a völgy alján mennyire zölddel minden, amit ültettek, miközben a völgy oldala teljesen kopár és száraz. Hamar rájöttünk, hogy kutakból öntöznek. Nemhogy öntöznek, elárasztják az egész gyümölcsöst vízzel, lehet látni a útról, hogy tocsog a vízben minden odalent. Ezek a kutak egy része egyébként a főút mellett van, egy hatalmas, folyamatosan csobogó szökőkút formájában. Ennél a kútnál így aztán felfrissíthetik magukat a pihenni megálló autósok is, a víz pedig tovább folyik, le a földekre. Nem vagyok geológus, de szerintem a föld alatt található víz nem olyan gyorsan gyűlik össze, mint ahogy azt ilyen tempóban kiszivattyúzzák, ezért ez sem valami fenntartható megoldás, de ne legyen igazam. Csak azért gondolkodtam ezen így tekerés közben, mert kicsit abszurd volt, hogy ezen a kopár vidéken, így csobogjanak folyamatosan a kutak és így elárasszanak földeket vízzel.

Miközben ilyeneken elmélkedtem, átkeltünk pár alagúton és a táj még az eddiginél is sziklásabb lett. Késő délután elértük a 4000km-t. Természetesen ezt is megünnepeltük, Zita viccből maga köré tekerte a fekete kendőjét, mint „csadort”, én a karomba kaptam, a fényképező pedig időzítve csattant. A valóságot persze kicsit eltúloztuk, Zita, ha sisak van rajta, nem is hord kendőt, de ha hord is, egy könnyebb, világosabbat. :)

Mohsen, a békebringás

Épp, hogy elhagytuk a 4000-et, egy bringás verődött hozzánk. Kicsit beszélte az angolt, és rögtön a lényegre tért, menjünk hozzá, aludjunk nála, itt lakik a következő városban, Mianehben. Mivel bemutatkozáskor azt is elmondta, hogy 20 évvel ezelőtt elbringázott Magyarországra, és mivel már 80km felett jártunk, azt mondtuk, hogy ezt a sztorit nem lehet, és nem érdemes kihagyni, csak azért, hogy meglegyen a napi 100km. A dolog aztán kezdett kicsit gyanús lenni, mert az emberünk azt is állította magáról, hogy kerékpárboltja és szervize van, de közben egy igen szakadtas, a hátsó kerekében termetes nyolcast hordozó kerékpárt hajtott. Aztán ahogy közelebb értem, láttam a bringán a „Peace Bike – Traveling for Peace” feliratokat, innentől már egyértelmű volt, hogy egy kattant emberrel van dolgunk, természetesen a szó legpozitívabb értelmében.

Mohsen az anyósa házához vezetett minket, ő most nyaralni jött ide két év után először, mert mostanában csak gályázott, Irán másik sarkában, egy apró szigeten, ahol a kerékpárboltja is van, és ahol a két szép lányával és a feleségével élnek. Mohsenéknél királyi ellátásban volt részünk, Zita tudott kézzel mosni, kaptunk vacsorát, reggelit, és egy külön szobát, matracokkal és konnektorral. Persze nem ez volt a lényeg, nem ennek örültünk igazán, hanem hogy összehozott minket az út egy ilyen emberrel és a családjával. Persze ennek ők is épp így örültek, márhogy megvendégelhetnek két ilyen lökött nászutast, mint mi. Na de a mi történetünk ismert, úgyhogy jöjjön az emberünké.

Mohsen ’91-ben felkerekedett és nekivágott Európának kerékpárral. Akkor más szelek fújtak, háború dúlt Boszniában, ezért is indult el bringával, hogy békét hirdessen. Teheránból indult, Iránban napi 200km-eket tett meg és néhány nap alatt elhagyta az országot. Nem volt sok pénze, azért sietett így. Hajnalban kelt és délután 4-ig rövid megállásokkal folyamatosan nyomta a pedált. Szerbiába nem engedték be, merthogy „terrorista”. Továbbment északnak, Románia felé, majd próbálkozott bejutni Magyarországra, de itt is ugyanaz a válasz volt, ő terrorista, nem jöhet be az országba. Tovább próbálkozott Magyarországgal és végül egy újonnan nyílt, északi határátkelőn beengedték. 2 napra kapott vízumot Magyarországra. Budapesten meg tudta hosszabbítani 3 napra, így a Balatont érintve el tudta hagyni időben az országot Horvátország felé. Próbált ebből az irányból is bejutni Boszniába, de mondták, hogy ne tegye, mert le fogják lőni. Végül okos volt, nem ment be, feltekert Bécsbe és hazarepült Teheránba.

Maradék kevés pénzén vett egy vonatjegyet délnek, áthajózott a kis szigetre, ahol most is élnek. Nem volt munkája, nem volt semmije, eleinte az utcán aludt ezen a szigeten. Mivel bringázni szeretett és a bringákhoz is értett, baráti alapon, ingyen megjavítgatta mindenkinek a bringáját a szigeten. Erre a polgármester figyelmes lett, és felajánlott Mohsennek egy apró üzlethelyiséget és a felette lévő lakást lakni. Így indult Mohsen karrierje és családi élete, merthogy aztán megismerkedett a feleségével Rohalje-vel, és az első lányuk még ebbe az apró emeleti lakásba született. Azóta azonban beindult az üzlet is, szép nagyon kerékpárszalonjuk van és rendes családi házuk. Mohsennek azóta van már egy kisebbik lánya is, és tett még néhány túrát a békéért, legutóbb Afganisztánban.

Elsőre talán egy naiv, megmosolyogni való embernek tűnhet Mohsen, talán pár éve még, vagy ha csak olvasnék róla és nem találkoztam volna vele, én is mosolyognék rajta magamban, de valójában nem kinevetem, hanem felnézek rá. Egy csupa szív, erős akaratú ember, aki egy jobb jövőt szeretne mindenkinek. Ezért, ahogy tőle tellett, a maga módján tett és tesz is, és lám, rámosolygott a szerencse. Hatalmas öröm és élmény volt vele és a családjával találkozni, nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy velük lehettünk egy éjszakát. – Nem a víz, az áram, a tető és az ingyen vacsora miatt… :)

* a bolondot a szó lehető legpozitívabb értelmében értem :)

 

  1. Szilvi
    szeptember 28th, 2011 16:41-nél | #1

    Sziasztok,
    Először is rettenetesen szép helyeken jártok, és újból szeretném megköszönni az élményt, amit nekünk itthon “senyvedőknek” okoztok.
    Érdekes volt Árpi, amit a Van macskáról írtál, mert nekem volt egy pontosan olyan cicám, mint ami a fotódon szerepelt. Sőt, az unokahúgomnak volt egy kuvasz kutyája, amelynek a szemei szintén “kétszínűek” voltak. Gyorsan rá is böngésztem ezért, (hiszen elképzelhetetlen, hogy iráni Van macskám lett volna), és ha van időtök íme a link a magyarázatról:
    http://cicak-macskak.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1135626
    Sok puszi nektek és további kitartást, egészséget és gyönyörű utat kívánok.
    Szilvi

  2. szeptember 28th, 2011 22:56-nél | #2

    Hello Árpesz, szia Zita!
    Fantasztikusak vagytoooook! Nagyon jó olvasni a honlapotokat, szinte minden nap új tartalom, érdekes tájak, és emberek. Profik vagytok!
    Azért úgy láttam, hogy Örményországban az “Enjoy the Ride” kissé a bringázás rovására ment, de mindannyian tudjuk, hogy nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az út minden egyes napját maximálisan kiélvezzétek! Most már egyre inkább kezdtek “lemenni a térképről”, reméljük, hogy az “isztánokban” is hasonlóan szép élményekről számoltok majd be! Bár kicsi aggaszt, hogy szemmel láthatólag elég messze van még a Karakorum Highway, a tél pedig egyre csak közelít. Bízom benne, hogy azért sikerül tartanotok az ütemtervek, s a bürokrácia sem áll az utatokba. Nagyon büszkék vagyunk rátok, s kívánunk hasonlóan szép élményeket az út hátralevő részében is!
    Pusi

  3. Arpi
    szeptember 29th, 2011 14:19-nél | #3

    @Pusi
    Szia Pusiiii!!! :) Köszi a bíztatást, erőt adsz a továbbiakhoz. Igen, Örményországban elég keveset bringáztunk, az viszont nagyon szép volt… Jerevánban kellett már az a hosszabb pihenő, és igaz, hogy így nem bringáról láttuk a Dél-Örmény hegyeket, de azt hiszem, ha így visszatekintek, így volt jobb, mégha kicsit sajgott is a szívünk a buszon… Ha bringával mentünk volna, az rosszabb lett volna. Iránban is elég sokat teleportáltunk, de az élményeink így is felülmúltak (és -nak) minden várakozást, és Türkmenisztánt már szeretnénk egy az egyben megtekerni, és utána is, amit csak tudunk/bírunk…

    Szombat reggel tudjuk leghamarabb felvenni itt Mashhadban a tranzit vízumot Türkmenisztánhoz, és ezután indulunk is rögtön tovább még aznap. Vasárnap estére elérjük a határt, Saraksh-ot és hétfő reggel, amikor a határátkelő nyit, reggel 9-kor átkelünk Türkmenisztánba (Mary, Merv, Türkmenabad), ahonnan péntek este távozunk, Üzbegisztánba, ahol Bukhara-ban és Samarkandban 2-2 napot pihenünk/várostnézünk, majd egy 3000m feletti hágón kelünk át Tadzskisztánba, Dushanbe-be, ahol 3 napig készülünk rá a következő szakaszra Kashgarig, amiben szintén lesz egy 3000m feletti hágó, és talán látni fogjuk a Lenin-csúcsot is. Kashgar pedig már Kína, onnan folytatjuk délnek, Pakisztán felé, az a szakasz már a KKH lesz! :) Ma vettünk hőmérőt, a páratartalmat is mutatja! :)

    A KKH-ról azt mondják, hogy teljesen kiszámíthatatlan, akár júniusban is ottragadhatunk két lecsúszott gleccser között, de az is megtörténhet, hogy november közepén minden gond nélkül (igaz kicsit már “hűvösben”) át tudunk kelni… :) Szóval semmibe nem éljük bele magunkat, de megyünk, csináljuk ahogy tudjuk, és majd lesz, ahogy lesz… úgy fogjuk élvezni és szeretni az utat! (hú, de könnyű leírni… :P )

    Mégegyszer köszönjük a bíztatást, otthonra Nektek is hátszelet kívánunk, a bringán és az életben is! ;)

  4. pele_nka
    szeptember 29th, 2011 23:49-nél | #4

    Szia Árpi, Zita és Pusi! :)

    De jó, hogy írod a tervet! Kicsit el vagyok mostanában havazva, ezért még csak Grúziában járok, de most akkor megragadom az alkalmat és gyorsan én is előre ugrok. Lévén hegyb*zi a számomra igazán érdekes szakaszokat most fogjátok elérni, ahonnan minden hírmorzsát igyekszem az eddigieknél is alaposabban beszippantani.

    Azt már rég eldöntöttem, hogy majd rendelek képeslapot, hogy nehogy ottragadjatok kaja és erőnlét híján ezeknek a nagy hágóknak a tövében, de csak olyat vagyok hajlandó elfogadni, amit átcipeltetek ezeken a hegyeken, mert úgy válik igazán értékessé, hiszen pontosan tudom, hogy micsoda erőfeszítések, mennyi verejték (és kaland) fog tapadni hozzá! Ezért kéretik priorizáltan Türkmenisztánban (de legkésőbb Üzbegisztánban) megvenni és Pakisztán előtt postára nem adni! (Ilyen kis önző vagyok :D)

    Gleccsermentes elkövetkező hónapokat!

  5. Arpi
    szeptember 30th, 2011 08:53-nél | #5

    @pele_nka
    Szia Tamás!
    Igyekszem ezután majd mindig leírni a következő pár hét friss útitervét, legalább így kommentben. A hegyőrült énednek pedig ajánlom szeretettel a jövőhét pénteki bejegyzést! :) Az a hágó gyönyörű volt, egyik oldala kopár és száraz, a másik zöld és nedves…. és 2600m magasról gurultunk le -28-ra :) Csak épp az autóforgalom volt brutális, mind mennyiségében, mind minőségében… :) Persze ez nincs mindig így, csak mi fogtuk ki. Na de majd olvassátok el! ;)

    Képeslapot nem biztos, hogy kapunk ezekben az országokban, mert már Iránban is nehézkes, de majd valami alternatív megoldást kieszelek, és elküldünk Neked valamit, amit átcipeltünk azokon a 3-4000 ezres hágókon! ;)

Hozzászólások lezárva