Nászút a Föld körül

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.

Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.

Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.

Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Hosszú percekig csak bámultunk ki a busz ablakából, és próbáltuk felfogni, hogy a számunkra oly kedves csapat egyik tagja már nem fog visszatérni a hegyről, életét vesztette, és nem találkozhatunk vele, nem rázhatunk vele kezet, se a családja, se a barátai, a társai… Úristen, mit élhetnek át a többiek most a hegyen! Fel nem bírtuk fogni ép ésszel, milyen nehéz lehet most nekik és a családnak otthon. Erőss Zsoltért továbbra is izgultunk, mert róla nem volt hír, noha azt tudtuk, hogy ő még tovább merészkedett a csúcs felé, mint Tibor. Ha szerencséje van, ő nem került veszélybe, de az is lehet, hogy a magashegy fogja lett, és azért nincs hír róla. Szóval a hírek további sűrű követésével nem álltunk le, és vártuk, hogy Zsoltról is hírt kapjunk, de az nem jött… Aggódtunk érte, főleg, amikor megérkeztünk Pokharába, és az ég pontosan az Annapurna felől villámlott és dörgött. Ültünk a bringákon, áztatott minket a szemerkélő eső, és tekertünk a sötétben. Hát nem ezek voltak a legvidámabb perceink ezen az utazáson, azt meg kell hagyni. De nem volt mit tenni, az élet nem állt meg, szállást kellett keresnünk, és letelepedni valahol, hogy másnap mehessünk a kórházba. Nekünk is megvolt tehát a bajunk, de ez most mégis, hirtelen mind nagyon eltörpült amellett, ami velük történt. Este írtam egy levelet Vincze Szabolcsnak, az expedíció médiafelelős háttéremberének, aki otthon tartózkodott végig Magyarországon. A levélben felajánlottuk, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akár a társaságunkkal, akár ügyintézéssel, telefonálgatásokkal, tényleg bármivel, akkor szívesen és örömmel állunk rendelkezésére a csapatnak, illetve ha a történtek miatt nem kívánnak velünk találkozni, akkor azt is teljesen megértjük. Hamarosan jött a válasz, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába, és vegyük fel a kapcsolatot Klárával, aki már meghívta őket egy gulyáslevesre. Később kaptam egy telefonhívást Delhiből, a Magyar Nagykövetségről, hogy adjam át az elérhetőségüket az expedíciónak, mivel arra szükség lesz néhány hivatalos dolog elintézésében. Ezt később át is adtam Kollár Lajosnak, az expedíció vezetőjének. Örültem, hogy ha csak ilyen apróságokban is, de valamit segíthettünk a csapatnak, akiknek most különben nagyon nem lehet könnyű.

Az érkezésük másnapján végre kiderült az ég, és az erkélyünkről megpillanthattuk az innen magasabbnak tűnő, de valójában csak közelebb lévő Macchapucchre 6997 méter magas csúcsát, ami úgy tört az égbe, mint az Alpokban a Matternhorn. Mellette balra feltűntek más hegyek is, közülük valamelyik talán az Annapurna I. Ezt innen nem tudtuk megállapítani, ahhoz túl messze voltunk, és túl „laposak” voltak azok a hegyek, amelyeknek a környékén véltük az egész Annapurna hegycsoport legmagasabb csúcsát.

A fiúk érkezéséről végül Kláritól kaptunk hírt, aki sajnos ekkor nem tudta meglátogatni őket, mivel Pokharában ez idő tájt sztrájk volt, ami azt jelenti, hogy minden motorikus jármű ki volt tiltva az utakról. Ezt a sztrájkszervezők annyira komolyan veszik, hogy ha meglátnak egy autót vagy motorost az utakon, annak kiszúrják a kerekeit, vagy akár fel is gyújthatják az egész járművet. Egyedül a repülők járnak csak, és persze az utakon a biciklisek, illetve a gyalogosok. Az utcák képe ezért teljesen megváltozott, a boltok csak félve nyitottak ki, mindent megkaptunk, de néha úgy kellett hátulról bejutni, vagy átbújni a félig leeresztett redőnyök alatt. Az aszfalton rengetegen sétáltak, és ott ahol máskor hangos autók és motorosok jártak, most gyerekek fociztak. A magyar hegymászó csapat is gyalogolt a repülőtértől a szállodájukig. A csomagjaiknak azért találtak egy kis kocsit, amit ki tudtak bérelni, így nem kellett cipelni, csak húzni maguk után azokat a hátizsákokat és hordókat, ami ekkor velük volt. Látva a hordóikat, mi is elgondolkodtunk a hordós megoldáson. Mennyire egyszerű és kézenfekvő dolog a műanyaghordó, hisz vízálló, és könnyen szállítható, akár nálunk is alkalmazható lehetne, hisz annyi helyi bringásnál látunk ilyen, vagy ennél még durvább, alumínium hordókat cipelni errefelé.

Nekünk szerencsénk volt, a fiúk szállodája csak pár utcára volt a miénktől, így könnyedén átsétálhattunk hozzájuk látogatóba. Elsőre Erőss Zsolt nyitott nekünk ajtót, nagy szakállban, műlábbal – A Cho-Oyu-ra 7100m-ig már így mászott fel, alig 8 hónappal a balesete és a lába elvesztése után. Számomra ez a “talpra állás” még nagyobb dolog, mint az előtte meghódított 8 nyolcezres. Bár az is igaz, hogy az erről a talpraállásról sok részletet nem tudok, de az, hogy valaki nyolcezresre induljon nyolc hónappal a lába lavinabalesetben való elvesztése után, már önmagában igen nagy dolog. Arra csak e bejegyzés írásakor találtam rá, hogy még film is készült ebből a történetből. Ha tehetitek, nézzétek meg helyettünk, nekünk sajnos ilyesmire nincs most lehetőségünk itt a messzi Ázsiában.
Zsolttal hamar nagy beszélgetésekbe kezdtünk, és pár perccel később a csapat többi tagjával, Földes Andrással, Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval is megismerkedtünk. Mi is meséltünk, és ők is, utóbbinak a vége az lett, hogy módosítottunk a tervünkön, és pár nappal később nem a rövidebb, Annapurna Sanctuary túrára indultunk el, hanem a hosszabb, több élményt és kalandot ígérő Annapurna körüli túrára, aminek nagy részét ők is végigjárták az expedíció előtt. Az ő beszámolóik alapján kedvet kaptunk ahhoz, hogy elinduljunk erre a hosszabb, és több kihívást, de több élményt is nyújtó útra. Ezt ezúton is köszönjük, ha nem találkoztunk volna Veletek, most nem a csodás Manangból írnám ezeket a sorokat.

Sokan csak Erőss Zsolt nevét ismerik, hiszen ő volt az első magyar a Mount Everesten, és talán a legtöbb nyolcezres csúcsot meghódított magyar is ő. Azt azonban jó, ha tudjuk, hogy Zsolt mindig egy csapat tagja, és a többiek a csapatban sokszor épp oly sokat tesznek egy-egy sikerért, mint ő. Azt, hogy sokszor ő az, aki a csúcsra feljutók között van, kivételes adottságainak köszönheti, és persze ezen felül nyilvánvalóan a nagyszerű hegymászó tehetségének és akaratának. Utóbbiak azonban sok más társában is megvannak, akik lehet, hogy hét-nyolcezer méter környékén már nem tudnak olyan jól mozogni, mint Zsolt, mert nincsenek olyan jó született és/vagy szerzett adottságaik, de ettől még éppúgy részesei egy-egy sikertörténetnek, aminek a legtetején lehet, hogy csak Zsolt (vagy egy másik hegymászó) áll a csúcson. Egy ilyen sikerben mindig több ember kőkemény munkája áll, kezdve a szponzorszerzéstől, az expedíció megszervezésén át egészen a táborok, a biztosítások kiépítéséig, a nyomok kitaposásáig és a lejövetelig. Tehát egy ilyen expedíció mindig csapatmunka, és a siker mindig az egész csapat sikere, bárki is jut fel közülük a csúcsra. Ezzel a bekezdéssel nem Zsolt el nem vitatható hegymászó sikereit akarom lekicsinyíteni, csupán arra akarok rávilágítani, hogy ahhoz, hogy egy ember egy nyolcezres csúcsra feljusson így, ahogy Ők teszik, tisztán, oxigénpalack nélkül, saját expedíció keretében, ahhoz mindig egy komoly, kitartó csapat munkája szükséges – és Róluk van, hogy nem sokat szól a tömegmédia, csak arról az egy-két emberről, aki feljutott a hegy legtetejére.

A vacsorameghíváshoz én is hozzátettem, így Kláriéknál nagy pizzakészítésbe kezdtünk. Klári volt olyan rendes, és mindent beszerzett ehhez, így nekem már könnyű dolgom volt, csak az “idegen” konyhában kellett feltalálnom magam, és elkészítenem a pizzákat. Klári gulyáslevest készített, ami nagyon, de nagyon finomra sikerült, úgyhogy tripla volt az öröm, nagyon jól éreztük magunkat ezen az estén. Hazainduláskor Lajos még beleült kipróbálni az egyikünk fekvőbringáját is… Hát azt hiszem, ő is marad inkább a hegymászásnál. :)

A következő két napon a szünni nem akaró sztrájk szünetet tartott, ezért ekkor már csak búcsúzkodni szaladtunk fel a fiúkhoz, akik szintén továbbkészülődtek Kathmandu felé, kihasználva az alkalmat. Ekkor már mi is elfoglaltak voltunk, mert hála az ő inspirációjuknak, egy nagyobb hegyi túrára, az Annapurna Circuit-re készülődtünk. Ehhez el kellett készülnünk mindennel, be kellett vásárolnunk, és leginkább el kellett jutnunk az túra kiindulópontjához, amíg a sztrájk szünetel.

Nagyszerű volt Veletek találkozni, nagyszerű embereket ismertünk meg Bennetek, és köszönjük az együtt töltött időt! Ugyanezt elmondhatjuk Klári és a családja felé is, hozzátéve egy nagy-nagy köszönetet a szíves vendéglátásért és a sok segítségért, amit kaptunk Tőlelek. Remélem, hogy valahol, valamikor még újra találkozunk mind a magyar hegymászókkal és mind Klárival.

Ezúton is még egyszer őszinte részvétünk a Tibit ért tragédiát illetően! Nagyon sajnáljuk, ami történt, a blogbejegyzései és a barátai által beszéltek alapján nagyszerű ember lehetett.

Egy fontos dolog: Sajnos sok oldalon olvastam nem túl részvétteljes, átgondolatlanul megírt hozzászólásokat a történtekkel kapcsolatban. Én nem hiszem, hogy a mi olvasótáborunkból is születnének ilyen kommentek, de azért nyomatékosan megkérek Mindenkit, hogy ha hozzászól, előbb gondolja át, mit ír, és ha kell, inkább tartsa magában! Eddig nem volt itt soha cenzúra a kommentek között, és ezután sem szeretnék! Köszönöm!