Nászút a Föld körül

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Az egyik ilyen megállásnál egy benzinkúton felfedeztük a helyi csokoládés-mazsolás kenyeret, miközben egy nagyon jót beszélgettünk egy helyi sráccal, aki a motorján ülve ugyanarra várt, amire mi is: hogy abbamaradjon az eső.

Ezek után már nem sok időnk maradt sötétedésig. Egy helyen, ahol az út mentén fényeket láttunk a város után, lekanyarodtunk és megvacsoráztunk. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a tésztában kisütött hagymadarabokat ajándékba kaptuk elvitelre és ahhoz is adtak tippet, hogy hol táborozhatnánk az éjjel. Sréhen szembe van egy iskola, ott kérdezzük meg, ajánlották. Ezt megtettük, de nem jártunk sikerrel, a portán a biztonsági hölgyek egy mecset felé irányítottak minket. A mecsetnél megkérdeztünk egy kifelé tartó hívet, de ő elutasított minket, mondván, hogy a mecset nem szállásnak van és különben sem vagyunk muszlimok. Maradt a rendőrség, mint C terv. Behajtottunk az udvarra, ahol letettük a bringákat, majd az önnyílós üvegajtó mögött előadtuk a történetünket a légkondicionált teremben a rendőröknek. Titkon reméltük, hogy végre eljön a börtöncellában alvás éjszakája, de nem így történt, a rendőrök telefonálni kezdtek, és szálloda után kérdeztek. Mikor ezt megtudtuk, elmondtuk nekik, hogy nem szállodát szeretnénk, azt találnánk magunk is, azért nem jöttünk volna ide, hanem egy néhány négyzetméteres területet, ahol nyugodtan és biztonságban felállíthatjuk a sátrunkat vagy a szúnyoghálónkat, úgy hogy azzal ne zavarjunk senkit és az éjjel minket se zavarjanak. Ezt megértették, és néhány újabb telefonhívást követően egy civil ruhás rendőrt kellett követnünk. A motorjával elvezetett minket egy Futsal pályához (teremfoci – itt ez a népszerűbb, mert a termekben általában jobb az idő a focihoz, mint odakint – nem olyan forró és nem olyan párás, hanem légkondicionált), aminek a hátuljában néhány szoba is volt, és a telek sarkában pedig egy elhagyatott büfé. Ennek a bádogteteje alá állítottuk fel a hálófülkénket, amíg emberünk frissítőért szaladt el. Nagyon rendes figura volt, elmesélte, hogy ha nem lennének vendégei otthon, akkor most egyenesen az ő otthonához vezetett volna minket. Ott most a vietnami barátai vannak, akikkel Facebook-on ismerkedett össze! :o E történet hallatán én is lendületbe jöttem, és bár már nagyon fáradt voltam, és legszívesebben csak illedelmesen elköszöntem volna az emberünktől, hogy mehessünk végre ledőlni, most nagy mesélésbe kezdtünk. Elmondtuk, leírtuk neki a Couchsurfing-et, meséltünk a saját élményeinkről és mondtuk neki, hogy regisztráljon, mert ez pont neki való és pont arról szól, amit ő is csinál a vietnami barátaival és most épp velünk is: vendégszeretetről és a kultúrák találkozásáról, új, határtalan barátságokról.

Bár annyira nem jól beszélte az angol (mert már elfelejtette az iskola óta – itt ugyanis kötelező második nyelv az angol Malajziában), de azért azt hiszem megértette. Jó volt vele este beszélgetni, még így fáradtan is nagyszerű élmény volt, hogy rögtön az első nap végén ilyen kedves és segítőkész, csupaszív emberrel hozott minket össze az út. Nagy elnézéseket kért, hogy ő elfelejtette már az angolt és hogy most sajnos vendégei vannak otthon, így nem tudott hazavinni minket, de mi megnyugtattuk, hogy ez itt nekünk teljesen tökéletes, és ennél többre nem is vágytunk erre az estére.

Igaz, egy kis áram jól jött volna még a konnektorokba, mert azt nem találtam. Hiába túrtam elő az univerzális adapterünket (23 ország alatt most először volt rá szükség!), azt használva sem gyulladt ki egyetlen töltőnk ledje sem. Vagy nincs itt áram a konnektorokban (amit furcsálnék, mert a fénycső az világít), vagy rossz az adapterünk és hiába cipeltem el idáig otthonról. Ha utóbbi, akkor jól nézünk ki, vehetünk majd újat.

Este nem sokat kellett altatni minket. A bringán hagytuk a táskákat a sátor mellett, és csak az értékeinket vettük magunk mellé, majd eldőltünk a matracokon és elaludtunk. Welcome to Malaysia! – Hát ide is megérkeztünk, szinte hihetetlen! :)

Alor Setr és a malajziai választások zászlóőrülete

A büfé alól korán elstartoltunk, nem volt nehéz összekapni a táborunkat, mert nem nagyon pakoltunk szét. Ahogy kikanyarodtunk az útra, egyből szembejött egy kis útszéli árus, papírba csomagolt mogyorós, fűszeres rizst árultak, furcsa étel volt, és elég kis porció, de arra épp elég volt, hogy éhen ne haljunk a következő, rendes útszéli vendéglőig, ahol már tisztességesen meg tudtunk reggelizni. Alor Setr városa érdekes volt, gyönyörű parkok mellett haladtunk el, aztán egy nagy torony alatt, majd jobbról jött egy pompás mecset, majd balról egy modern emlékmű.

Nem sokkal a város után lekanyarodtunk a főútról, hogy a tengerpart mellett folytassuk. Ahogy leértünk a széles sztrádáról, úgy lett körülöttünk egycsapásra nyugalom, és máris sokkal jobban élveztük az utat, még azzal a tudattal együtt is, hogy tudtuk, erre hosszabb. Az úttól távolabb egy mecset állt, tornya és kapuja tükröződött a vízzel elöntött mezőn, és mindezt mi egy üres útról, enyhe hátszélben csodálhattuk és fotózhattuk.

Egyvalamiről még nem szóltam, pedig ezt már azonnal ahogy az országba léptünk, rögvest észrevettük. Az országút tele volt színes zászlókkal. Többségben volt a kék alapon fehér mérleg zászló, de sok volt a színes rakétából és a zöld alapon fehér kőrből is. Hamar megtudtuk, amit már eddig is sejtettünk, mégpedig, hogy választások közelednek Malajziában. Mi más miatt lenne teleaggatva az egész ország ezekkel a zászlókkal? A hatalom, amire sokan áhitoznak, mi mindenre képes. De milyen gyerekes ez az egész, mintha azon múlna, hogy ki fog nyerni, hogy ki mennyi zászlót képes kirakatni az útak mentén a fákra, a villanyoszlopokra és egyáltalán, mindenhová, ahová lehet. Az ország kizászlózása elképesztő méreteket öltött, és ez az egész nekünk szinte már nevetségesnek hatott. Komolyan így próbálják a politikai pártok meggyőzni a híveiket? Nincs ennél jobb módszer, le kell gyártatni és ki kell tetetni kismillió zászlót szerte az országba? Ennyire egyszerű lenne itt meggyőzni az embereket? Sok zászlón még X-eket is látunk, amivel arra próbálnak utalni, hogy „Tedd majd az X-et a mi pártunk ikonja mellé, ha jót akarsz!” Ennyire egyszerű lenne errefelé a nép, vagy miért csinálják már-már ilyen gyerekesen szájbarágósan az egészet? Láttunk plakátokat is, de azok mennyisége elenyésző. Itt már igérgetni sem kell, csak szuggerálni az embereket? „Ó, az egész ország kék alapon fehér mérleg zászlókban lengedezik, ja és most lesz valami választások, azt mondja a tévé el kell mennem szavazni, és akkor majd az lesz amit én akarok. De kire szavazzak? Ááá, a zászlók és a plakátok azt mondták, tegyem az X-et a mérlegpárthoz, hát úgy teszek…” – Így második nap az országban, a sok zászlót látva elképzeltük, hogy egyeseknél tényleg ennyire egyszerűen mehet ez…!? Persze biztos nem így van, csak még nem láttunk a dolgok mélyére.

Ahogy kiértünk egy kereszteződésbe, ahol balra kellett fordulnunk, hogy párhuzamos irányba kerüljünk a félsziget nyugati partjával, ott furcsa dolgokat találtunk. Először egy kék mérleges zászlókból és transzparensekből felépített tankot, majd a túloldalt egy zöld alapon fehér kőr zászlós vadászgépet. Nem tudtuk mire vélni ezeket az építményeket, mindenesetre nagyon érdekesnek találtuk őket. A tank nagyon aprólékosan ki volt dolgozva, volt lánctalpa, ágyúcsöve, a tetejében egy gépfegyveres, sisakos muki nézett ki, és egyik kezével V-t mutatott. Nem bírtuk ki, hogy ne fényképezkedjünk ezzel az építménnyel, ezért szemközt egy kerítés tetejére letettem időzítőre a fényképezőt. Legalább négyszer szaladtam vissza újra megcsinálni a képet, mert mindig jött valaki, aki vagy a közeli piros lámpa miatt állt meg pontosan a kép közepén, kitakarva minket, vagy pont miattunk, hogy megnézzen minket. A végére már egész ideges lettem, és megbántam, hogy egyáltalán nekiálltunk itt fényképezkedni. Mintha csak minket akartak volna bosszantani, mindig jött valami autós vagy motoros, aki tökéletesen belerondított a képünk közepébe és mellé még azzal az idétlen ázsiai kíváncsiságával is megbámult minket.

De nem hagytam sokat magamat ezen morogni, inkább fordultunk balra és hajtottunk tovább. Az út továbbra is gyönyörű maradt, sőt most még talán szebb is lett. A tegnapi esőnek már nyoma sem volt és az az előrejelzés is igen hamis volt, amit tegnap a benzinkúton a srác mobilján néztünk meg (eső és vihar a következő 5 napra).

Tízóraizni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol először csak mosdóba akartunk elmenni, de aztán ahogy megláttam, hogy mit készít az idős bácsika a forró vaslapon, beneveztünk néhány kör „roti canai”-ra, vagyis „ruti Chennai”-ra, amit azért kapta ezt a nevet, mert a Malajziában élő indiai lakosság egy nagy része Chennai környékéről, Dél-Indiából való, és valahogy a rutihoz hozzáragadt ez a városnév. Indiában sose hallottuk így hívni a rutit, ott mindig csak egyszerűen ruti volt, esetleg Garlic Roti, ha fokhagymásan kértük, ahogy most is. Aztán láttuk, hogy tojással is lehet kérni, és még úgy is kértünk egy kört, és közben elbeszélgettünk a szomszéd asztalnál ülő tengerésszel (Navy – tengerész? Vagy csak simán katona?), aki elmondta, hogy szolgált az ENSZ (UN) békefenntartóknál Szerbiában. Tőle is megtanultunk néhány új szót, de azt az Istennek sem sikerült kihúzni belőle, hogy „How much it is?” – vagyis a kérdést, hogy mennyibe kerül?, hogy mondják. Mi csak szerettük volna malájul megtudni ezt a mondatot, de ezt már nem tudtuk vele megértetni, ahányszor kérdeztük, egyre csak intett, hogy hagyjuk már, hisz többször elmondta, hogy meghívott minket, szóra sem érdemes! („Don’t mention!”) Nem értette meg, hogy nem fizetni akarunk, hanem nyelvet tanulni! :) A végén, még mielőtt végképp totál hülyének, vagy illetlennek nézett volna érte minket, inkább letettünk róla, hogy most megtanuljuk ezt a mondatot malájul. :)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy miért a sok színes “választási” tank és repülő az utak mentén (mert közben aztán máshol is láttuk ezeket, tele van velük az ország). Az aktuális kormánypárt valami borzasztóan magas összegért vásárolt harcjárműveket külföldről, többszörös áron, mert persze olyan magas szinten nagyon nagyban megy a mutyi, az adófizetők pénzéből természetesen. Állítólag ugyanazt a tankot, amit ők motor nélkül vásároltak meg, más nemzetek hadseregei motorral együtt harmad áron szerezték be. Ezen van felháborodva a nép és ezért építenek repülőket (mert vadászgépekkel is ugyanez ment) és tankokat szerte az országban, így fejezik ki dühüket és felháborodásukat a történteken. Érdekes… :) Most kérek szépen mindenkit, ne írjon, linkeljen ide semmit a magyar aktuálpolitikáról, vagy ha mégsem bírja megállni sehogy, akkor tegye azt pártatlanul, ha egyáltalán lehet ilyet! Nem akarok veszekedéses kommentháborút! Nem szeretem a politikát, sok minden mellett azért sem, mert megosztja az embereket. Ezeket azért írtam le, mert láttuk és érdekesnek találtuk.

Hajókon és biciklin Georgetown-ig

Az ebédünket már egy folyóparti városkában töltöttük el, hajóra várva. Eredetileg nem jár itt most a komp, de nekünk szerveztek egy kis csónakon 10 ringgit-ért vagyis kb. 750 forintért. Ez megérte nekünk, mert így nem kellett 30+ kilométert tekernünk körbe a szárazföld belfeje felé a folyótorkolat mentén ezen a már amúgy is hosszúnak ígérkező napon. Amíg a csónakunkra vártunk, megebédeltünk, megintcsak valami indiai féle ételt, sült fűszeres csirkét rizzsel és zöldségekkel, önkiszolgáló módon a tányérunkra pakoltunk a tálakból, majd a pénztárhoz fáradva szemmértékkel megállapították a fizetendő árat. Az utcáról jeges cukornádszörpöt is szereztünk 1-1 ringgitért, és egy folyóparti teraszon fogyasztottuk el mindezt. A csónakhoz ezen a beszállási oldalon találtunk pallót is, de az egész túl ingatag volt ahhoz még így is, hogy málhástul pakoljunk fel rá, így aztán a táskák és a biciklik külön-külön kerültek fel a csónakra, majd pár perc nyílt vizen való száguldás következett.

A túloldalt homokfövenyes volt a part, de a csónakosunk annyira kitolta a hajó orrát a vízből, hogy ki tudtunk szállni és le tudtunk pakolni száraz lábbal. Odafent egy lépcsősor tetején már betonon, hatalmas mohás fák árnyékában málháztuk vissza a biciklijeinket, majd kezdődhetett egy őrületes vágta egészen Butterworth-ig. Útközben elsütöttem Zitának egy nagyon rossz poént, hogy Vajh Érdemes-e ennyire sietnünk Butterworth-be, de ezt még ő sem értékelte, annyira rossz volt. :) Pedig ő az, akinek még az én rossz vicceim is tetszenek, de ez most még a szokottnál is gyengébb volt.

Rohannunk azért kellett, mert előrelátóan küldtem egy sms-t (ja igen, tegnap a boltsoron az első településen helyi SIM-kártyát is vettünk) a Georgetown-i vendéglátónknak, hogy kb. mikor érkezünk, és hogy rendben van-e minden. Ő azt írta vissza, hogy 6:30-kor le kell lépnie egy meeting-re és jó lenne, ha addig megérkeznénk, hogy előtte tudjon fogadni minket. Különben csak késő este, 10-11 óra környékén ér majd vissza, és ha nem érünk oda 6:30-ig, addig várnunk kéne.

Én menet közben, Zita mögött tekerve gondolkoztam, sms-eztem és számoltam. Úgy láttam, éppen hogy, de meg tudjuk csinálni, így aztán a lovak közé csaptunk, és egymás anschlussában meghúztuk a maradék 40-50km-t a Buttorworth-i kompig. Kemény menet volt, de élveztük, jól haladtunk, és közben az esőt is megúsztuk. Pedig Buttorworth-be érve nagyon úgy nézett ki, hogy el fogunk ázni, de végül ez csak „belülről” sikerült, mert amikor már épp úgy tűnt, hogy rákezd, felhúztuk a dzsekiket, de hiába, az eső elállt, mi pedig izzadtunk mint a lovak, mert megállni többször már nem akartunk, hisz ez már csak az utolsó 5km-en volt a komp előtt. A hajóhoz egy hatalmas rámpán, egy 360 fokos kört leíró felüljárón jutottunk el, és a rohanás végét egy kb. 50 méter hosszú motorosokból álló tömeg jelentette. Itt kellett várnunk rá, hogy felengedjenek minket a következő hajóra. Közben a tömegben is értek minket az élmények, először is örültünk magunknak, hogy vége a vágtának és már csak a szigeten van hátra néhány kilométer (Alex azt írta: bringával fél óra), másrészt a minket körülvevő emberek is érdekesek voltak. A legtöbben csak megbámultak minket, de néhányan kérdezősködni, fényképezkedni is kezdtek, és velük jó volt elbeszélgetni. Egy sráccal olyan jóba lettünk és annyira tetszett neki az egész alapgondolata az utunknak, hogy azzal köszöntem el tőle, hogy „Akkor holnap reggel bemész a munkahelyedre, odamész a főnöködhöz, és felmondasz!?” :) Ez már a szigeten volt, ahol aztán később még egyszer összefutottunk vele, de ez már legyen a következő történet része.

Ezen a két napon, 2013. április 23-án és 24-én 57 és 111km-t tekertünk, igaz az első nap elejét még az előző országban az előző bejegyzésben. :)