105+10km, Kreol nyelv-, belizei töri- és bioszlecke az Amigos étteremig, és a Belize Állatkertben
Egy magyar ember – Gyuri – tulajdonában lévő étteremből írok, innen Belize közepéből, valahol Belmopan, a főváros (“főfalu”) és Hattieville között. De kezdjük az elején!
Bear Grylls Bibliája döglött állatokkal díszítve
Reggel 8 körül elhagytuk a templomot és átvittük a kulcsot Marisolnek, aki nagyon kedvesen egy “Heart of the Outdoor” nevű bibliát is ajándékozott nekünk.
Ez nagyon kedves volt tőle és biztosak vagyunk benne, hogy jót akart ezzel és ezt nagyon értékeljük is. :) Kifelé tekerve a faluból megjegyeztem Zitának, hogy akkor reggelihez majd felolvassuk belőle a “Bear Grylls levelei” című fejezetet. Persze ilyen nincs benne, viszont a borítók tele vannak döglött állatokkal, mert valószínű a trófeás, boldog vadászos, puskás képeket felhasználva a vadásztársadalmat is próbálták megcélozni, mint célközönség. És ezzel nálunk öngólt lőttek… :) Hagyjuk is ezt.
A reggel második öröme a reggeli volt, és hogy mellé kaptunk egy új palackot a boltostól, amikor megkértük, hogy töltse meg nekünk vízzel a maradék két palackunkat. És ez a harmadik palack is csak egy használt PET-palack, ami a kukában végezte volna, így viszont mi még nagyon sokáig hordhatunk benne vizet. Talán egész hazáig, ha vigyázunk rá. :)
Az első 40km-en semmi különös nem történt, ha csak azt nem vesszük, hogy bőrig áztunk a szakadó esőben. Először csak játszott velünk, megvárta, amíg felvesszük az esőkabátokat, aztán behúzódunk egy buszmegállóba. Majd elállt, mi pedig újra nekieredtünk – és persze az eső is, ezúttal elemi erővel. De ahogy Scott is nagyon jól elmondta már nekünk, itt nagyon lokálisak ezek az esőzések, ezért csak tekertünk vizesen, ázva, amíg ki nem értünk újra a napsütésbe. Mert pár kilométerrel odébb már újra sütött a nap és száraz volt az aszfalt. Mi is átvedlettünk száraz ruhába, és tekertünk tovább.
Mi love Bileez!
Pár kilométer múlva egy zöld polós bringás jelent meg mellettünk, és kíváncsian szemlélte az alattunk guruló szerkezeteket. Párbeszéd is kezdődött, aminek a vége az lett, hogy megálltunk egy helyen meginni egy üdítőt.
Edward, mikor meghallotta, hogy hány km-t és hány évet bicikliztünk a világban, hangosan bírálni kezdte a rengeteg elfecsérelt szabadidőnket és pénzünket. Mire mi elmondtuk neki, hogy mások az egyetemen töltenek el öt évet, mi pedig ezt az időt a világ körül töltjük el és valami olyasmit csinálunk, ami számunkra fontos és pl. így találkozhattunk vele is. Ezen nagyot nevetett – magában biztos azt kérdezve, miért jó nekünk vele találkozni és miért örülünk mi ennek? :) Ekkor előkerült a hely tulaja, a piros pólós Arol, és nagyon bölcsen kiosztotta Arolt, hogy hagyjon már minket, mindenki azt csinál a pénzével és az idejével, amit akar, és különben is, képzelje csak el, mennyi mindent láthattunk már a világban. Mindez egy sokkal barátságosabb beszélgetésben zajlott le, mint ahogy azt most elképzelitek, mert már megtanultuk türelmesen és kedvesen kezelni az ilyesmit.
Ez most is nagyon jól működött, megtartottuk Arol szimpátiáját, elmeséltük azt is, hogy mi nem úgy utazunk, mint egy átlag turista, pl. ha most már későre járna, és sötétedne, megkérdeznénk Arolt, hogy nem teríthetjük-e ki ide a terasza alá a matracainkat. Mire Arol nagy mosolyban tört ki, és már mondta is, hogy persze, örülne ha maradnánk, de le kellett hűtenünk, hogy ma még vár ránk 62km egy másik étteremig. Azonban a beszélgetés kezdett egyre érdekesebb lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy maradunk, és Arol engedélyével előpakoltuk a hozott ételünket, amit egy második náluk vásárolt üdítő mellett elfogyasztottunk. Közben folyt a beszélgetés tovább, aminek egy részéről most megkímélnélek Titeket, hiszen ha ezeket a sorokat olvassátok, akkor az utunkkal, amit próbáltunk elmesélni Arolnak és Edwardnak, már nagyon is tisztában vagytok. Az azonban már talán számotokra is érdekes lehet, hogy ők ketten egymás közt, mikor nem hozzánk beszéltek, egy nagyon furcsa nyelvre váltottak, ami elsőre angol szlengnek tűnt, de aztán annyira vad lett, hogy közbe kellett szólnom: “Are you guys speaking English now?” – Kérdeztem tőlük, mire hatalmas nevetésben törtek ki, és elmesélték, hogy nem angolul, hanem kreolul beszélgettek. Ez az érdekes nyelv, ami egyébként itt Belizeben egy elismert önálló nyelvnek számít és erre nagyon büszkék, valóban az angolból és a helyi nyelvből illetve az angol szlengesen beszélt változatából alakult ki.
Arolnak 10 gyermeke van és 9 unokája, utóbbi csoportból a legfiatalabb pont annyi idős, mint a legidősebb unokája, ők mindketten 11 évesek és együtt játszanak, mivel a család javarészt egy nagy 9 hektáros birtokon él az étterem mögötti házakban. Ezek a gyerekek a szüleiktől kreolul tanulnak meg először beszélni, és csak mikor iskolába kezdtek el járni, akkor kezdtek neki az igazi, rendes angolnak ott a suliban. Száz szónak is egy a vége, talán sokkal érthetőbb, és érdekesebb lesz, ha meghallgatjátok Arol és Edward spontán paparazzi módra felvett beszélgetését kreolul:
Egyben egy versenyt is hirdetek: írjátok meg kommentben, hogy mit értettetek meg abból, amit mondtak! :) Segítségnek itt van egy belizei kreol-angol szótár. Utólag egyébként elnézést és engedélyt kértem tőlük e felvételért, csak azért kellett így videóra vennem őket, mert amikor külön megkértem őket, hogy most akkor beszéljenek kreolul a kamerába, akkor csak megkukultak vagy nevettek, pont ahogy mi is szoktunk, mikor azt kérik tőlünk, hogy rendelésre beszéljünk magyarul.
>Edward egyébként nagy triatlonos, régebben versenyszerűen is űzte, de megunta, hogy elcsalják az összes versenyt és előre meg van szabva, hogy ki fog nyerni (Amit mondjuk nem tudom, hogy hogyan csinálnak?), ezért ma már csak időtöltésként, hobbiból és egészségmegőrzés céljából csinálja.
Edward pedig úgy tartja el a hatalmas családját, hogy a hadseregnél volt építész, és bár onnan már nyugdíjazták, de a szakmát még mindig űzi, emellett zöldségeket is termesztenek, és különben is, már csak pár év és a legkisebb gyermekük is képes lesz saját talpra állni – onnantól nekik már csak élvezni kell majd az unokák társaságát. :) Ő egyébként elsőre a külsejéből nekem egy “vad” fekete embernek tűnt, talán mert nem sok ilyen sötét bőrű emberrel találkoztam még. Dea szavaiból hamar kitűnt, hogy nagyon intelligens, és ahogy felvett egy szemüveget úgy már akár rögtön egyetemi tanáromnak is boldogan elfogadtam volna.
Nagyszerű volt ez a kis pihenőnk, jó volt velük beszélgetni és ezáltal kicsit belátni az életükbe, megismerni ezt a vicces, érdekes nyelvüket, kedves, barátságos, nyitott embereket ismertünk meg bennük, nagyon örültünk hogy velük tölthettük el az ebédszünetünket. Az alcímben szereplő “Mi love Bileez!” pedig annyit jelent: “I love Belize!” :)
Hattieville és egyéb érdekességek az úton
Ebéd után nekieredtünk a távnak, mert még volt hátra 62 kilométer és erre már csak 4 óránk volt naplementéig. Útközben láttunk pár érdekes dolgot, de erről beszéljenek a képek és a videók! :)
Hattievillebe érve muszáj volt megállnunk, mert már nagyon üres volt a tank, és hiába volt hátra már csak 25km, ha az ember eléhezni készül, akkor ekkora távra már nem képes, és ilyesmivel nem érdemes játszani, már csak azért se, mert nem lenne szép totál eléhezve és lefáradva, legyengülve megérkezni a vendégségbe. Ezért ebben a faluban is megálltunk, hogy együnk valamit. Csak így kínai boltot találtunk, aminek még helyisége sem volt csak egy rácsos ablakokon adták ki az árút vagy az ételt.
Rendeltünk, és a bolt előtti kevés árnyékban vártunk. Elég komoly arcok érkeztek sorra a bolthoz, volt aki illetlenül elénkvágott az ablaknál, hogy két sört kérjen, és közben olyan angolt (kreolt) beszélt, amiből egy szót sem értettünk, sőt úgy tűnt, mintha részeg lenne. Talán az volt, talán nem, de érdekes módon a következő pillanatban most már érthető angollal teljesen érthető és értelmes kérdéseket tett fel nekünk: “Biztosan hosszú úton vagytok, igaz?” és “Az egész világot körbebiciklizitek?”. Ennek ellenére nem volt jó látni, hogy sorra érkeznek a helyiek kopott bicikliken és több mint a felük csak alkoholos italokat vásárolt. A bolt meg tetőig be volt rácsozva, az udvaron kutyákkal – az ilyen jelek miatt egy percre sem vettük le a bringákról a szemünket, ugyanakkor próbáltunk kedvesek és nyitottak maradni a minket körülvevő helyiekkel szemben. Köszöntünk nekik, akkor is, ha ők nem köszöntek, és beszélgettünk velük. Egy rasztás fickó ismét nagyon vad angolsággal megkérdezte tőlünk, hogy tudjuk-e Hattieville történetét? Természetesen lövésünk sem volt róla, de ő elmesélte nekünk: Hattie egy hurikán volt, amely 1961-ben porig rombolta az akkori fővárost, Belize City-t, tőlünk keletre a parton. A menekültek egy jó nagy része itt új falut alapított, ezért kapta ez a hely a Hattieville nevet. Az ő szülei is ekkor, 1961-ben érkeztek ide Belize Cityből.
Hattievilletől a maradék távot erős szembe… Most várnátok, hogy azt írom, hogy szembeszélben, de nem: szembe napsütésben tekertük le. Ez sokszor közel olyan kellemetlen tud lenni, mint a szembeszél, mert egy mukkot sem látunk előre, ki kell takarnunk a lemenő nap fényét a szemünkkel, még napszemüvegben is, és ez több mint egy órán át elég fárasztó tud lenni. Cserébe ha oldalra néztünk, remek fényeket és szép tájat kaptunk, meg is álltunk néhányszor fotózni azt.
Az Amigos étteremben
Az Amigos éttermet gond nélkül megtaláltuk, bár a tőle pár kilométerre lévő állatkert mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük – valószínű az élesen szembetűző Nap miatt.
Itt rögvest nagy szeretettel fogadtak minket, Raynell, Gyuri barátnője egy nagyon kedves, aranyos lány, Garrison (ejtsd mint Harrison Ford) pedig egy közvetlen, jófej srác, ő a pincér és a felszolgáló, az ő szobájában aludtunk. Gyönyörű a kilátás délre a dzsungelre és a távoli dombokra, és az egész helynek van egy jó “vibe”-ja, műholdas rádióból szól a zene, amit egy apró antennával vesznek és valami 200 dollárba kerül évente, így 0-24 vidám nyugati nóták szólnak, az étel fenséges volt, és Gyurival is sikerült skypeolnunk bő egy órát. Nem akármilyen élete volt (és van), kamionsofőr volt Iránban és hasonló izgalmas helyeken, most is az USA-ban dolgozik, azért nem tud itt lenni velünk, mert még kb. egy évet mint kamionsofőr is melóznia kell, hogy teljesen kifizesse ezt az éttermet. Sokat utazott mint mi is a világban, bejárta Latin-Amerikát és Észak-Amerikát egészen Alaszkáig. Mikor először Belizeben járt egy német barátja meghívására, még minden földút volt, mocskos és poros, két nap után azt mondta, elég és hazautazott az USA-ba (amúgy szentesi származású), de pár nap után azt mondta magában, hogy ez így nem helyes, nem is látott semmit Belizeből mert csak a haverja bulijába ment el, aztán a reptérre. Visszatért, autót bérelt, körbeutazta az egész országot, és annyira megtetszett neki az itteni táj szépsége és az emberek közvetlensége és barátsága, hogy elhatározta, hogy itt fog élni. :) Amúgy egy csupa szív ember, engem a Hawaii Joe-ra emlékeztet, mind a ketten tiszta szívből, önzetlenül adni akarnak és nagyon pozitív emberek, akik mernek élni és nagyokat lépni az életben, és azt is tudják, hogy ehhez nem kell se csoda, se szupererő, csak menni kell és csinálni.
Gyuri nagyon szeretné, ha odahaza többen is megismernék Belizet és többet tudnának erről a csodás országról, ezért külön kérte, hogy írjak majd róla, és azt is, hogy említsem meg az Amigos éttermet, ahol mindig nagyon szívesen és örömmel lát magyarokat. Ezt abszolút alá tudjuk írni, ahogy azt is, hogy Belize egy fantasztikus ország. Gyuri egyébként azt a magyar testvérpárt is vendégül látta néhány éve, akik azt vették a fejükbe, hogy körbegyalogolják a világot. Róluk nagyon keveset találni az interneten, és ha jól tudom, már befejezték az útjukat. Ha egyszer kicsit több időm lesz (a naptár projekt lezárulta után), megpróbálom felkeresni őket és egy riportot készíteni velük.
Hát egyelőre kb. ennyi. Még mindig szól a boldogság a hangszórókból, már másnap dél van, én most jutottam el odáig, hogy kipihenjem a tegnapi 105km-t és kicsit magamhoz térjek. Délután még kimegyünk a közeli állatkertbe, amit egy nő üzemeltet saját erőből és pénzből, az államtól függetlenül, és ahol állítólag csak a Belizeben amúgy is fellelhető, honos állatok vannak, olyan környezetben, ami nagyon hasonlít a természetes lakhelyükhöz, magyarul az egész állatkert egy kisebb dzsungel. Ezt majd még ideillesztem e bejegyzés végére, hogy kerek legyen.
Junior Buddy, a jófej jaguár és a Belize Zoo története
Hú, baromi jó volt az állatkertben, még most is hatása alatt vagyok! :) 4,6km volt odabiciklizni az étteremtől, a bringákat le tudtuk úgy láncolni, hogy a bejárattól rájuk láttak, így teljesen nyugodtan tudtuk felfedezni az állatkertet a zárás előtti bő két órában. A belépő egyébként 30 belizi, vagyis 15 amerikai dollár volt, ami kb. 3600 forintnak felel meg. A helyi árakhoz mérten ezt kezdetben sokalltuk, de utólag azt mondom, megérte, főleg, hogy tudjuk, jó helyre kerül ez a pénz.
Az állatkertet 1982-ben alapította Sharon Matola, aki eredetileg csak természetfilmet forgatni érkezett az országba, de a projekt után 20 állat társaságában találta magát az udvarán. Gondjukat viselte, és folyamatosan bővült a csorda, megnyílt a házi-állatkert, ami folyamatosan bővült, míg végül át nem költözött erre a helyre, ahol eredetileg csak dzsungel volt. Ez a dzsungel még most is megvan, csak járdákat, magaslati leskelődőhelyeket és kerítéseket építettek bele az állatoknak, akik így igaz, hogy kisebb területen, de az eredeti lakóhelyükkel teljesen azonos környezetben élhetnek – mert itt csak olyan állatok vannak, amelyek amúgy is megtalálhatóak a vadonban, Belize területén. A kézzel festett információs táblákat úgy írták meg, mintha az állat mesélne magáról, ami nagyon személyessé teszi az egész élményt, főleg, hogy minden állatnak külön neve is van és egyeseknek még története is, sokukat úgy mentettek meg, mert valamiért meghaltak a szüleik, kiestek a fészekből, megsérültek, vagy pl. egy fekete jaguárt, Lucky Boy-t az előző gazdájától mentették meg, ahol háziállatnak tartották, csak épp bezárva és pénz hiányában alig etetve… De most lássuk inkább a képeket és a videókat! :)
A jaguároknál nagy szerencsénk volt, rögtön odajött köszönni nekünk az egyik. Sajnos nem tudunk jaguárul, ezért, hogy mit akart, arra csak tippjeink vannak: talán köszönt, talán azt akarta, hogy tűnjünk innen a francba, ez az ő területe, vagy csak játszani akart volna velünk?
Csatlakozunk a lájkvadász weboldalak tízezreihez, ezt is megéltük, íme a 360fokbringa.hu-n egy cuki macskás videó a belizei Junior Buddy-val:
Najó, lehet, hogy nem is volt annyira cuki, mint a vetélytársai, de nekünk nagyon nagy perceket ajándékozott ez a gyönyörű állat. :)
Hát ennyi. :) Miután befaltuk ezt a csodás salátát, Zita egy óráig kuncogott, mert a régi fotóinkat nézegette és abból válogatott ki kettő(!) darabot egy velünk készült és általa megválaszolt riporthoz, amit majd a feol.hu-n olvashattok hamarosan. Én pedig megírtam ennek a blogbejegyzésnek ezt az állati jó végét. :) Holnap indulunk tovább, már várnak minket San Ignacioban, ahol reméljük Menonita közösségekkel is sikerül majd találkoznunk.
Ha Belizeben jártok, Belize Zoo és mellette az Amigos Restaurant kötelező állomások! ;)
Ja, és van itt még valami:
Boldog harmadik szülinapot Bálint!!! :)
Történt 2014. november 16-án és 17-én, bicikliztünk 105 és 10km-eket, megírva 17-én.
Legutóbbi hozzászólások