Nászút a Föld körül

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) A mi alacsony büdzsénkhez mérve persze még így is hetekre elég pénzt adunk ki csupán 6-6 merülésért, de hát, ha egyszer ezt szeretjük, és most vagyunk itt, és most van itt az Óceán! :) És különben is, Zitának ezt ígértem karácsonyra, két merülést, a jó férj pedig tartja az ígéretét, sőt megtriplázza azt! :) Ha megszerezzük ezt az Advanced képesítést, innen már csak valami Search & Rescue Safety kurzus van, utána meg már lehet csinálni a búvároktató vizsgát, amivel ugye akár már dolgozni is lehet… Ki tudja, talán egyszer? :) (azóta utána néztem, annál több kell azért, pl. minimum 40 merülés) Délután 1-re előkerült az egyik Dive Master is, Mauricio, aki elmondta, hogy ugyan nem ez a legjobb szezon itt a Csendes-óceánon, de egy kis szerencsével kifoghatunk akár 10 méter feletti láthatóságot is, és találkozhatunk cápákkal, rájákkal, talán delfinekkel is, na meg még sok más érdekes fajjal is a vízben.

A PADI kurzusok tematikája. A PADI mellett még kismillió búvárszövetség létezik, de a PADI és az SSI a két legnagyobb. Ki erre, ki arra esküszik, itt az amerikai kontinenseken gyakorlatilag csak a PADI dívik.

Örömittasan tekertünk vissza a 4km-re lévő házunkba, ahol már házi feladat is várt ránk, a kapott könyvben átnézni az első két leckét, a Navigációt és a Peak Performance Boyancy-t, amit nem is tudom, hogyan lehetne jól magyarra fordítani… Csúcsteljesítményű lebegés? Ritka hülyén hangzik. Pedig a lényeg csak annyi, hogy megtanuljunk a tüdőnkbe szívott levegővel, vagy annak kifújásával, vagyis tüdőnk térfogatának változtatásával finom emelkedéseket és süllyedéseket véghezvinni, és ehhez ne kelljen kapálódzni, se a BC-be/-ből levegőt engedni. Mert utóbbi kettő ugye fáradtsággal és levegőveszteséggel jár, ami nem jó a víz alatt. A Navigáció pedig kb. arról szólt, hogy hogyan vegyünk le irányt szelencés tájolóval a víz alatt, és hogyan számoljuk a távolságot. Pl. zsinórral, vagy a lábcsapások számát számolva, vagy a palackunkban elhasznált légmennyiséget figyelve, vagy az időt mérve. Meg, hogy hogyan forduljunk 90 fokot a víz alatt, tehát semmi atomtudomány, de azért mégis jó volt átolvasni, mert odalent azért sok minden más. Pl. amikor csak pár méterre látsz, az nagyon hasonlít egy éjszakai tájfutáshoz. Csak itt még áramlatok is vannak, és 3D-ben mozogsz, illetve a „táj” is sokkal inkább háromdimenziós, vagy legalábbis jobban bejárható a függőleges tengely mentén is! :) Ami egyébként baromi jó buli, a vízben lebegni, sőt süllyedni és emelkedni a saját tüdőnkkel, mint valami hal, az egy nagyon izgalmas és érdekes érzés. :)

Szóval térjünk is rá a búvárkodásra! Ez már mind ma reggel, a sorok írásának a napján történt, ami kicsit hihetetlen, de így van. Zita reggel 5-re állította be az ébresztőt, ami nála nagyon szokatlan dolog – ebből is látszott, hogy mennyire nagyon várta már, hogy újra merüljünk. Ha én ilyesmivel próbálkoznék csupán a mindennapi bringázás miatt, minimum szúrós, jeges kék tekinteteket kapnék, olyat, amitől más férfiak már volt, hogy komolyan megrémültek. Persze őket Zita nagyon ritkán, kb. évente 1x-2x sújtja ilyesmivel, ez csak az én privilégiumom! :D Szóval felkeltünk hajnalban, mert már nagyon vártuk a búvárkodást, és mert ki kellett költöznünk ezen a napon a házból, így a kettőt összekötöttük: mikor reggel a búváriskolához indultunk, teljes menetfelszerelésben voltunk, és szépen kitakarítva, rendbe rakva hagytuk magunk mögött a házat. A hajnali kelés különben nálunk nehéz dolog mostanában, de a merülés valami olyan rendkívüli és ritka esemény az életünkben, hogy ez megkönnyítette a dolgot, még Zita részére is, aki amúgy hozzám hasonlóan, máskor nagyon szeret 8-9 órákat is aludni, ha lehet.

Szóval áttekertünk teljes cókmókban a búváriskolához, ahol hátul egy szobában lepakolhattuk a táskáinkat, a bringákat meg odakint az iroda mellett egy oszlophoz láncoltuk. Aztán kaptunk uszonyt, és neoprén ruházatot, utóbbi hosszú ujjú, mert itt a Csendes-óceán bizony 13 és 29 celsius fok között ingadozik, attól függ, hogy mikor melyik napon, milyen mélyen, milyen áramlatokban búvárkodunk.

7:20-kor a megbeszéltek szerint kitöltöttünk egy papírt, hogy nem volt semmilyen komoly egészségügyi problémánk, műtétünk, stb., majd megismerkedtünk a mai oktatónkkal, Hannával, aki Angliából származik és már 9 éve búvárkodik itt Costa Ricában. Kifelé menet a Catalina-szigetekre beszélgettem a hajó kapitányával, Tony-val is, aki elmondása szerint minden nap lát a vízből kiugráló rájákat. E tekintetben három dolog lehetséges: 1, elképesztő balszerencsénk volt, hogy a mai napon nem láttunk ilyen rájákat. 2, Tony nem igazán érti jól az angol nyelvet, és igennel válaszolt mindenre. Tehát ha azt kérdeztem volna, hogy minden nap lát-e a vízből kiugró, és a levegőben repülő pelikánokat zabáló dinoszauruszokat, arra is az lett volna a válasza, hogy igen! :) 3, Tony valamilyen hallucinogén drog hatása alatt vezeti a hajót, és ezért lát minden nap vízből kiugráló rájákat! :) Én a kettes pontra szavazok, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem volt szerencsénk, és míg mi a víz alatt voltunk, a ráják a felszínen ugrándoztak örömükben. :)

Tony, a hajónk kapitánya

A hajónk

Már békamezben, készen a merülésre! :)

A felszerelés már mind ismerős volt, a könyv,amit előző nap kaptunk, gyönyörűen előhívta az emlékeket. Súlyok a derékon, BC-mellény, palack, regulátor, pótregulátor, BC-szabályozó, minden a helyén, uszonyok a lábainkon, kövessük Hannát, ugrás a vízbe! Ááááááááááááá, újra búvárkodunk!!! :) Az első pár perc még az újraszokásról szólt, ekkor még kicsit ijedten vettem a levegőt, és nem akartam elhinni, hogy megint itt vagyunk ebben az állati jó vízi lebegésben, igyekeztem normálisan mozogni, de a víz itt kicsit durvább, mint Thaiföldön volt, több az áramlat, jobban mozgat minket, és több a hirtelen hőmérsékletváltozás is. Na meg sajnos a láthatóság is sokkal rosszabb, még a Karib-tengernél is, de ez van, most ezt kell szeretni, és hát itt is van bőven mit csodálni. Ne kérdezzétek, miért nem merültünk Belizeben vagy miért nem mentünk Utilára, Hondurasba, egyszerűen nem úgy jött ki a lépés, valahogy nem akaródzott egy turistagettóban tölteni a karácsonyt, kb. ennyi az oka, hogy oda nem tettünk kitérőt, pedig az olcsóbb lett volna és a Karib-tenger az évnek ezen szakaszában talán barátságosabb és többet is ígér, vagy legalábbis mást, de most már ez van. Ott különben is már valószínűleg olyan nyomottak eleve az árak, hogy abból senki nem adott volna nekünk kedvezményt.

Na, de maradjunk most csak a víz alatt, lássuk mit csináltunk és mit láttunk odalent. Az első merülés csak egy „fun dive” volt, tehát csak kószáltunk és újraszoktuk a környezetet, meg úgy egyáltalán, Hannah kíváncsi volt rá, hogy megy nekünk ez az egész közel két év kihagyás után. Szerintem jók voltunk, nem bénáztunk semmit, néha egymásnak sodort minket a víz, de minden gond nélkül végigbúvárkodtuk azt a kb. fél órát, amíg lent voltunk. Ez alatt láttunk kétféle angolnát, egy sárga-sötét sávosat és egy nagy sötétet. Mindkettő fenyegetően tátogatta felénk a száját, de míg egyik a tengerfenéken csavargott magában egy kő körül szabadon, addig a nagyobbik társa egy üregből figyelt kifelé a kövek közül.

A ne kérdezzétek milyen angolna :)

Aztán láttunk Skorpióhalat, amit már Belizeben is láttunk a Glover Reefen, de akkor azt hittük, hogy egy döglött halat látunk! :) Ugyanis ez a hal úgy álcázza magát, hogy majdnem olyan ocsmány, mint a tengerfenék. :)

A skorpióhal

Csak egész közelről lehet kiszúrni, és akkor is mozdulatlanul ül a tengerfenéken, és barnás, koszos az egész lény, mintha csak belepte volna a kosz. És ez még mind hagyján, de a szeme! A szeme az nagyon durva, annyira hogy én magamban el is neveztem szellemhalnak. A szeme ugyanis üres, nem látni szemgolyót se tekintetet, se semmi csak egy nagy ürességet, mintha a koponyáját látnád belülről vagy valami hasonlót.

„He has reflective eyes”, magyarázta meg később nekünk Hannah. Ez valami elképesztő, az biztos, és nekem már ezért megérte lejönni a víz alá, pedig ekkor még korántsem volt vége. Hannah mutatott nekünk egy csúszómászót is, egy apró pici lényt, amelyik a sziklán kúszott, és nagyon hasonlított egy csigára, de annál sokkal cifrábban nézett ki. Aztán csatlakozva más csapatokhoz is, egy katlanszerű mélyedésben láttunk egy White Tip Reef Sharkot is, aminek megint nem tudom a magyar nevét, de a lényeg, hogy egy kisebb méretű, kb. 3 méteres cápa, amely a nevét onnan kapta, hogy a felső uszonyainak a tetején van egy-egy fehér folt. Kétszer körözött előttünk a cápa, de az is lehet, hogy két különböző cápát láttunk, ezt nehéz volt megítélni, főleg, hogy a láthatóság nem volt több 5 méternél. Fényképeket sajnos nem tudtam készíteni, mert a merülés alatt 18 méterrel a vízfelszín alatt is jártunk, a mi víz alatt kameránk pedig csak 10 méterig vízálló, és kockáztatni meg nem akartunk vele. De van ígérve, hogy később lesz egy fényképezőgép az oktatónknál vagy nálunk, illetve lehet, hogy kaphatunk csak úgy régebbi fotókat is a környékről és annak élővilágáról. Vagy ha egyik se jön be, akkor egyszerűen keresek jó fotókat az ingyenes stockfotó tárakból, és majd azokat forrásmegjelöléssel jól beteszem ide a bejegyzésbe! ;

White Tip Reef Shark

A második merülésen a Peak Performanca Buoyancy-t gyakoroltuk, megtanultunk lebegni a tengerfenék felett mozdulatlanul, és finomra hangoltuk a tüdővel való emelkedést és süllyedést. Elméletben. :) Gyakorlatban ezt minél többet gyakorolja az ember, annál jobban megy neki, és nem egy max. 40 perces merülés alatt fogja tökéletes elsajátítani, de átvenni azért most jó volt. A dolog közel sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, mert pl. idővel a víz alatt csökken a palackban lévő levegő mennyisége, így annak súlya is csökken. Aztán ahogy süllyedünk, úgy nő a nyomás, és a puha neoprén ruhánk illetve a levegővel teli BC-mellényünk úgy lesz egyre kisebb e növekvő nyomás hatására, így a csökkent térfogatunkkal már kisebb lesz az általunk kiszorított víz mennyisége, magyarul csökken a ránk ható felhajtóerő. Emelkedésnél meg ugye egyre növekszik, ezért kell elsőre furcsának tűnő módon kifelé engedni a levegőt a mellényből, hogy ne emelkedjünk túlságosan gyorsan, hiszen a biztonsági előírás az, hogy emelkedésnél eltöltünk 3 percet 5 méter mélyen, mielőtt felmennénk a felszínre.

Itt ezt komolyan be is tartottuk, és ezalatt az idő alatt Hannah mindig egy szájjal felfújható függőleges, élénk színű bóját engedett a magasba, hogy a hajóról lássák, hol érkezünk majd a felszínre.

A felszínre igyekvő búvárok ilyen bójákat engedtek a felszínre

Szépen elénk is jöttek, és nagyon készségesen mindenki segített nekünk kimászni a csónakba. A merülések előtt, között és után itt is kaptunk vizet, üdítőt, gyümölcsöt és kekszeket, ez jár a csomaggal, sőt itt a thaiföldi élményekkel ellentétben nem nekünk kellett vesződni a palackok csónakba való ki- és bepakolásával, hanem ezzel csak a személyzet foglalkozott. A kikötő sem volt szuper zsúfolt, egyetlen hajón sem kellett átmásznunk, sőt a többieket a kikötőtől egészen a szállodájukig vitték autóval. Mi bringával érkeztünk, azzal is mentünk tovább, és holnap, illetve holnapután sem fogjuk kérni ezt a szolgáltatást, hiszen bőven kaptunk engedményt az árból, nem is lenne arcunk hozzá ezek után, na meg különben is mindössze 4km a táv, még innen Renee-éktől is, ahonnan e sorokat írom. Renee férje, Steve is nagyon jó fej, ma „új-zélandi” tepsis burgonyát készítünk nekik, ugyanis van sütőjük. Nagyon jó kis szobánk van íróasztallal, és reméljük az internet is magához tér, hogy fel tudjam majd tölteni ezt a bejegyzést, illetve az ezt megelőzőeket, amikhez majd most fogok hozzákezdeni. Egy biztos, jó aurája van a helynek, vagy tudom is én, mi-hogy van itt, de beindult az írókám, és egy ültő helyemben leírtam négy oldalt, aminek nagyon örülök.

Ezt hívjuk mi “új-zélandi” tepsis burgányak, mert a szőlőszedés alatt készítettük először. Valójában egy ék egyszerű, és nagyon olcsó étel: kurmpli, hagyma, fokhagyma, fűszerek jénaiban olajjal leöntve kisütve, majd a végén még kolbász vagy virsli megy még hozzá. Persze ha sajtot is szórunk a tetejére, és valami komolyabb kolbászfélét teszünk bele, akkor drága is lehet, de ez már rajtunk múlik. :)

Tegnap Zita a vacsoránál megszólalt, hogy olyan jó minden, szinte már tökéletes, már csak egy pohár bor hiányzik. Erre az előbb Renee közölte velünk, hogy kaptak ajándékba több üveg bort, és ha szeretnénk, nyissuk ki őket, ugyanis ők nem boroznak, de el kéne, hogy fogyjanak. :) Hát, csak annyit tudtunk ígérni, hogy megpróbáljuk, de legfeljebb egy üveget fogunk kiüríteni a három éjszaka alatt, ugyanis se búvárkodni, se biciklizni nem jó másnaposan, sőt előbbi egyenesen ellenjavallott.

Most mennem kell, mert elkészült az étel! Az illata már nagyon ott van, rossz nem lehet, én pucoltam és vágtam bele a hagymát! :)

Történt 2015. február 2-án és 3-án, lejegyezve 3-án.