Nászút a Föld körül

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! – Tette hozzá nevetve. Persze valójában arról van szó, hogy a vízen nem egyformán szűrődnek át a különböző hullámhosszú (vagyis különböző színű) fénysugarak, így minél lejjebb megyünk, annál inkább eltorzulnak a színek.

Később láttunk két másik barna Round Spotted Stingrayt is, majd visszafelé menet elúsztunk egy Guineflow pufferfish mellett.

Round Spotted Stingray

Guineflow Pufferfish

Ez a sötét alapon világos pöttyös hal békésen úszott mellettem mintha én is csak egy hal lennék. Néha egymásra néztünk, aztán úsztunk tovább, vicces volt. :) Most rákeresve a nevére láttam a google képtalálati listájában, hogy miért pufferfish a neve. :) Ha megijesztik, felfújja magát és egy nagy lufi lesz belőle! :) Tudom, hogy gonosz dolog lenne, de szerintetek nem kéne megijesztenünk egy példányt holnap? Oltári, ahogy magát felfújva kinéz ez a hal! :)

Boldogság az első merülés után! :)

A második merülés egy Sombreros nevű helyen volt, két mexikói kalap alakú sziklaszirt mellett.

A Catalina-szigetek oldalról

A Sombreros nevű szirtek – tényleg úgy néznek ki, mint két mexikói kalap! :)

Itt a Navigationt gyakoroltuk, kezdéskor Hannah kifeszített egy zsineget a tengerfenéken kb. 30 méter hosszan, majd megmértük, mennyi ideig tart leúszni ezt a távot illetve mennyi uszonycsapásba telik. Volt egy kis sodrás, ezért nekem egyik irányba 47, a másik irányba 25 dupla uszonycsapás volt. Ja, és a legjobb! :) Miközben húztuk ki a zsineget, valahol a vége felé a tengerfenéken egyszer csak ott termett egy hatalmas Southern Stingray.

Legalább egy méter széles volt az állat és pont felénk nézett, mikor megláttuk lent a homokban pihenni. Kb. keresztül kellett volna húzzuk felette a zsineget, ha nem mozdul meg, de mikor közelebb értünk hozzá, odébb úszott, és csak ekkor láttuk, hogy valójában még hatalmasabb, mint amekkorának hittük, mert eddig a hosszú farka nem tűnt fel – azzal együtt simán megvolt három méter is.

A navigációs feladatot úgy folytattuk, hogy a tájolóval kiúsztunk derékszögbe a zsinór közepétől, majd 25 dupla uszonycsapás után egy 180 fokos fordulatot követve visszaúsztunk. Ezt kétszer csináltuk meg, először én vettem le az irányt (forgatható szelencés, karóraszerű tájolókat kaptunk), és Zita számolta a távolságot (az uszonycsapásaimat), majd fordítva. Aztán jött a következő feladat, amikor ugyanígy kezdtünk a zsinór egyik végéhez közel, majd két kilencvenfokos kanyart megtéve, köztük szintén 25-25 uszonycsapásnyi távolságot hagyva leírtunk egy négyzetet. Ez nekem háromszög lett, mert még fent a hajón kipróbáltam a tájolókat, és láttam, hogy Zitáé nagyon akad és pontatlan, valami már elromlott benne, mert a mágnes lap sosem állt be vízszintesen, ezért megcseréltem őket, és Zita kapta a jó tájolót, én pedig a hibásat. Neki sikerült is a feladat, nekem csak másodjára és akkor is pontatlan lett a négyzetem. Mondjuk tudhattam volna, hogy rossz irányba megyek, de a könyv azt írta, hogy „trust your compass”, hát én bíztam benne, vesztemre. :)

Így néz ki egy karra szerelhető “búvár-tájoló” :) Hannah szerint állítólag rendeztek már Magyarországon is tájékozódási búvárversenyt, ami könnyen elképzelhető, mert emlékszem, hogy anno volt több Hungária kupa alkalmával is tájtriatlon rendezve, többek között egyszer a Hévízi-tóban kellett “tájúszni” – ami mondjuk még nem búvárkodás, de majdnem :)

Így kell superman módjára irányba úszni a víz alatt :) Közben folyamatosan figyelve az irányt, amíg a buddynk, vagyis a búvártársunk számolja a távolságot.

Egyébként Hannah, még a merülés előtt elmondta, hogy a víz alatti tájolókból, nem csak északi és déli féltekés létezik, hanem öt különböző fajta, és mindegyik csak a Föld adott részein működik, máshol nem. Pl. neki az a tájolója, ami működött itt, Cipruson már egyáltalán nem mutatott jó irányokat. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de ha igen, az mindenesetre nagyon érdekes! :)

A kiszállás még izgalmas volt itt a második merülésen, mert mire felértünk, hatalmasak voltak a hullámok. Azért csak sikerült kimászni a mozgó csónakba, odafent a fedélzeten már nevetve köszöntek ránk a kollégák: „Welcome to the Pacific Ocean!” – Csak tudnám, miért kapta ez a vad víz a „Csendes” nevet!? :)

Hazafelé még lefénymásoltuk egy a búváriskolától 300m-re lévő kis papírírószer boltban a házi feladatok oldalait a könyvünkből, mert ezeket ki kell töltenünk mindkettőnknek és csak egy könyvet kaptunk, és nem akarjuk összefirkálni, meg különben is kevés lenne. A fénymásolásban nem voltak mesterek a boltosok, mert kb. 15 percig tartott a 10 oldalt két példányban lemásolniuk. És mivel igencsak megfáradtunk és megéheztünk a merülésektől, én közben először leültem, majd később lefeküdtem a földre. :) Erre a boltos csöpp lányai hoztak nekem párnát, annyira édesek voltak, az egyiknél még szinte nagyobb volt a párna, mint a gyerek. :)

Hozták a párnát a megfáradt vendégnek :)

Közben én azon mosolyogtam, hogy ha ugyanezt megpróbáltam volna bármely nyugati „fejlett” ország bármelyik Copy General vagy papír-írószer üzletében, nem hogy párnát nem kaptam volna hozzá, hanem tuti rám szóltak volna, hogy keljek már fel, mi a bajom, viselkedjek már, stb.

Mikor végre meglettünk a másolással, visszabringáztunk ide Stevehez, már ettünk, most icipicit mindketten szédelgünk, de már bent hűvösben, Zita itt írja mellettem a házit, én meg befejezem a mai naplót.

Ja, még annyi, hogy tegnap este 10-ig beszélgettünk Steve-vel és Reneevel, hát nekik is vannak történeteik, Steve pl. szolgált 4 évig egy atom-tengeralattjárón is. Kezdetben még betanult, minden szabadidejében járnia kellett a hajót és tanulnia annak részleteit, vagy mosogatni a 127 fős személyzetre. Ezt ellensúlyozandó kezdetben még jó kajákat ettek, aztán ahogy telt az idő és fogyott az ellátmány, úgy egyre gyatrább ételeket kellett enniük, mert csak a konzervek és a szárított ételek maradtak meg. Cserébe, ahogy betanult és tapaszt lett, nőtt az igazi szabadidő, amikor az étkezőben filmeket tudtak nézni, vagy kártyáztak. A leghosszabb ciklus, amit eltöltött a hajón, 67 nap volt, ebből volt, hogy 40 napig folyamatosan a víz felszíne alatt voltak, leginkább csak néhány tíz méter mélyen, mert ennél több nyomást nem bírt volna ki a hajótest. Mindezen idők alatt az Atlanti-óceán északi részén állítólag tényleg úgy üldözték egymást a szovjetekkel, mint ahogy azt a Vadászat a Vörös Októberre című nagyszerű film bemutatja. 12 nagyhatósugarú rakétát tudtak volna kilőni a már újfajta, csendes tengeralattjáróból, amelyek egyenként 16 célt tudtak volna elérni, akár olyan atombombákat is szállítva, amelyek becsapódáskor 5 mérföld sugarú körben minden életet elpusztítottak volna. Magyarul egyetlen tengeralattjáróról elpusztíthatták volna a fél világot, ha kitört volna egy atomháború. …és ilyen atom-tengeralattjáróból anno 32 szelte a tengerek mélyét, és most csak az amcsikat számoltuk, az oroszokat nem! Több mint két hónapot szolgált ezen a tengeralattjárón Steve, és a következő ciklusban, ha csak eggyel később lett volna szolgálatban ugyanezen a hajón, akkor ott lett volna, mikor véletlenül összeütköztek egy szovjet tengeralattjáróval a víz alatt.. A hajó egyébként nem semmisült meg az ütközéstől, de megsérült, és a felszínre kellett, hogy menjenek. Steve a levegőért felelős berendezést tartotta karban a tengeralattjárón, azt a szerkezetet, ami a sósvízből először édesvizet csinált, majd az édesvizet szétválasztotta oxigénné és hidrogénné. Gondolom ez baromi energiaigényes feladat, de hát egy atom-tengeralattjárón csak nem voltak híján az energiának! :)

Steve a “nappalijukban” :)

De most már tényleg megyek cikket írni, mert blogbejegyzésből nem fogunk megélni. :) Azért természetesen holnap újra jelentkezem, mert azt nem bírnám ki, hogy ezeket az élményeket ne írjam le még frissiben.