Nászút a Föld körül

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb.

Csöndes beletörődéssel adtuk be a derekunk, és fordultunk vissza szállás után nézni. A templomnál nem voltak, a tűzoltóságot meg sem néztük. Árpival arra jutottunk, hogy 3 nap, 4 éjszaka Dos Brazosban elég volt ahhoz, hogy most, ha már így jártunk, akkor befizessünk egy hotelszobára. Azt nem írtam, de Francois abszolút vegyszermentes életet él, vagyis olyan vegyszereket használ, amire rá van írva, hogy biológiailag lebomló anyag. Efelől persze vannak kétségeim, de elhiszem neki, ha ő azt mondja, hogy az jó. Vagyis jobb, mint az átlag vegyszer. Viszont a kemping körülmények között nem tudtunk olyan tisztaságot fenntartani, ami ilyen trópusi hőségben szükséges lenne. Pusztán a tény, hogy nem volt ventillátor, olyan ragadós-izzadttá tett minket, amit nem tudtam mosópor nélkül kimosni a ruhákból. Egy szó mint száz, örültünk volna egy privát szobának, rendes zuhannyal, ventillátorral. Úgyhogy nekiálltunk hotelt keresni. Közben volt még egy kisebb mellékjáték: Selenia említette, hogy van itt PJ-ben barátja. Tudtuk a nevét, meg a telefonszámát (bár felhívni nem tudtuk). Mikor tekertünk Dos Brazos felé a sok föl-le közben, egy autós megállt nekünk, és Selenia barátjaként mutatkozott be. Mi automatikusan azt hittük, ugyanarról a személyről van szó. Az autós figura (akivel nem mutatkoztunk be név szerint egymásnak, mivel mi azt hittük, tudjuk a nevét), azt monda a Kék Arany nevű hotelnél keressük őt. No, most jött el az idő, itt vagyunk PJ-ben, de semmilyen Toni-t nem ismernek ennél a holtenél. Mindig jó, ha van valaki barát, vagy barátnak barátja ott, ahol megszállunk, mert őáltaluk egy kicsit jobban megismerhetjük a várost, ahol vagyunk. Itt hoppon maradva, nem is szálltunk meg. Na nem ezért, hanem mert nagyon drága volt. Több másik hotel megnézése után, fáradtan és kitikkadva valami Calatlina nevű étterem és hotelben szálltunk meg.

A szobára várunk, még takarították.

Kedvesek voltak, kaptunk tőlük jeget, készítettünk magunak jeges teát, megnéztünk egy filmet, én ruhát mostam, Árpi pötyögött, ettünk, pihentünk. Készültünk a hajnali kelésre, holnap hatkor indul a hajó.

A hajóhoz menet hajnalban

Napfelkelte Puerto Jimenez kikötőjében

És akkor most mindenki kapaszkodjon meg. Ez a NAGY hajó. El tudjátok képzelni, mekkora volt a kis hajó…

Boldogan élvezi a reggeli utazást, szinte kacsint a lámpájával.

Ez nem tudom, mennyire EU-kompatibilis, és itt mennyire nincs útban, nekünk végül is édes mindegy.

Még mindenki alszik.

Túloldalt szép mezők és pár kaptató várt ránk.

Érdekes, nem? Szögletes, csempézett sírok.

Vásárláskor gondoltam, készítek pár képet, hogy lássátok, milyen árak vannak. Az árakat 2-vel kell osztani, akkor kapjuk meg a nagyjából pontos forint árakat.

Felvágott árak

És a tej árak

Hangulatkép

Egy nagyon furcsa jelű templom. Ki volt írva a neve, ha emlékeznék rá, ideírnám. Tudom, hogy egyszer aludtunk egy ilyen templomnál, de annak nem volt ilyen csúcsos 8-as a tetején.

Sok parabola antenna, de hogy minek kell nekik ennyi?

Kiváló alkalom sziesztára, amíg én megveszem, meg felnyálazom a bélyegeket. Legalább is Árpinak. Azért ezt szeretjük, hogy nem okoz gondot így viselkedni. Tudják, megértik, elnézik. (Éjjel 2:40-ig bejegyzést írtam, baromi álmos voltam ezen a napon – Árpi)

És ilyet sem láttam még, ahol kis székecske van a postai ügyek intézésére.

Irány Panama!!! Nagy káosz volt a határon. Először a panamai oldalra mentünk, mert nem láttuk a costa ricai oldalt. Unott arccal küldek vissza, hogy először szerezzünk kilépő pecsétet. Mikor odaértünk, pont akkor, de pont cakkra, befutott egy nagy turistabusz, és leözönlött elénk millió ember. Nagyon boldogok voltunk, hogy mekkora sort kell végigállni. Ráadásul először egy másik sorba átküldtek, ahol ki kellett fizetni 7 dollárt fejenként a kilépésért. Szerencsére egy férfi felhívta a figyelmem, hogy van egy erre kihelyezett ATM-féle gép, ahol tudok kártyával vizetni. Ott is volt sor, persze sokkal kissebb. Nem fogadott el minden kártyát, és amit igen, azt sem egymás után, de nekem szerencsém volt. Kifizettem Árpiét, majd amikor az enyémre került sor, közölte a gép, hogy a bankom nem támogatja ezt a tranzakciót – persze előtte Árpinak elfogadta. Kis püfölés után nekem is átment a dolog, mehettem Árpihoz, aki közben cselesen a másik sorban állt és foglalta a helyet.

Tádáááá! Mehetünk Panamába! Vajon ez az ország mit tartogat számunkra? :)