Nászút a Föld körül

Olyan dolog történt, ami ezen az úton eddig még soha, és ami nagyon szíven ütött, és igazából még most sem törődtem teljesen bele. Elvesztek a fotóink erről a szakaszról. Emlékszem, hogy lementettem őket az SD-kártyáról, ahová a kamera naponként külön-külön könyvtárba menti egyben a képeket és a videókat. A videók alkönyvtár ezen a könyvtáron belül meg is van, és benne is vannak a videók különböző napokról, de a képek nincsenek meg egy könyvtárral kijebb. Mikor most neki akartam állni, kiválogatni a képeket ehhez a bejegyzéshez, azt láttam, hogy az a könyvtár üres volt, ugyanígy azon a két külső háttértárolón is, amire a mentést csináltam, valamivel ezután a szakasz után Brazíliában. Vagy valahol bújkálnak ezek a képek egy rossz könyvtárban, mert véletlenül drag&droppal átraktam őket és olyan gyorsan át lettek mozgatva, hogy mindezt észre sem vettem, vagy ugyanígy véletlenül kitöröltem őket, amikor csak egy-két képet akartam kitörölni valahonnan máshonnan. A Lomtár üres, ott nincsenek, a vinyó, amin mindez történt, 466GB-os, de már csak 10GB üres hely van rajta, ami sohasem volt használva, és mikor ez történt, még legalább 50GB üres helyem volt, szóval visszahozni őket valószínű már nem lehet. Lementeni tuti lementettem őket a fényképezőgépről, mert több alkönyvtárból, egy SD-kártyáról egy belső vinyó egyetlen egy alkönyvtárába magától nem vándorolnak át a videók, és a videókat mindig együtt mentem le az SD-kártyáról a gépre.

Annyi szerencse azért van ebben a szerencsétlenségben, hogy tartok egy “Facebookra” könyvtárat is, ahol megtartottam azokat a képeket eredeti felbontásban is, amiket akkor, onnan, közvetlen az SD-kártyáról, még az összes kép SD-kártyáról való lementése előtt kiváltogattam és néhány sor kíséretében feltöltöttem a közösségi hálós oldalunkra. Ezek megvannak, de ez nem sok kép. Ezen és a Canonnal készített videókon kívül még azok a képek és videók vannak meg, amelyeket Aguas Calientesben a vízálló fényképezőgéppel készítettünk a termálvízben, de ezek sajnos csak egy reggelt fednek le. További “szerencse”, hogy így ezzel a 10 napos és 700 kilométeres szakaszról biztos, hogy bele fog férni egy bejegyzésbe az útinapló, így legalább ezzel nem “kell” sokat dolgoznom. Amit mondjuk inkább sajnálok, mint örülök neki, de hát ez van. Ennek megfelelően most kicsit más lesz a blog, kb. mint régen, sok szöveg, és kevés kép, sőt, az alcímeket is újra bevezetem! :)

0. nap: La Paz – Santa Cruz

Amint leszálltunk a buszról, nekiálltunk összerakni a bringákat. Közben a busz elment, én meg észreveszem, hogy hiányzik a kis hátizsák, amiben a cipőink vannak. Azt nem vettük ki a raktérből! Rohanás a buszos cég irodájába, ott nagy nehezen megtudom a gyenge spanyolommal, hogy a busz átállt a cég garázsába, ami “arra” van. Annyira bírom, hogy úgy tudnak irányt mutatni errefelé az emberek, hogy az alapján zseninek, vagy látnoknak kell lenned, hogy odatalálj, ahová szeretnél. “Hát úgy, arrafelé van…” Az első sarokról visszafordultam bizonytalanságomban és végül így másodjára is megkérdezve megtaláltam a helyet, és miközben rohantam, mellettem húzott el a buszunk, megismertem a sofőrt, szerintem már ő is tudta, mit akarok, mert még mielőtt beálltak volna az udvarra, kinyitották nekem a busz alját, és tádááá, ott volt a táska, benne a két pár cipővel. Kérték a csomagot igazoló cetlit, de mondtam nekik, hogy már odaadtam a kollégának mindet, amúgy meg két szakadt cipő van csak benne. Ezzel elengedtek, futottam hát vissza. Közben már a francia srác is utánam szaladt, akitől aztán elbúcsúztunk, és most már minden cuccunkkal egyetemben elindultunk szállást keresni. Elvileg tovább akartam indulni ezen a napon, de mivel már a délután közepén jártunk ekkor, és nem igazán sikerült aludni a buszon, úgy döntöttünk, maradunk egy napot Santa Cruzban. Végül egy kilit se kellett bringázni, találtunk egy jó szállót, ahol a bringákat el tudtuk helyezni biztonságban, wifi is volt (igaz állandóan szakadozott), és mosógép is, így ki tudtuk mosni a már Cuzco óta mosást nem látott ruháinkat. Kimentünk a városba sétálni, de 3km-t kellett mennünk, mire beértünk a főtérre, ahol aztán semmi nem volt. Már előbb is megálltunk volna valahol, csak hogy harapjunk valamit, de semmi nem volt nyitva, pedig “csak” szombat délután volt. A sok sétától jól lefáradtunk, este nagyot aludtunk.

1. nap: Santa Cruz – Pailon, 52km az esőben

Csak dél körül sikerült elindulni, de sokkal korábban nem is lett volna értelme, egyrészt, mert vártuk, hogy eláljon az a nyomorult eső, másrészt, mert tudtuk, hogy kb. 50km-re lesz egy Pailon nevű település, ahol muszáj lesz megállnunk, mert ha ott nem táborozunk, akkor utána több, mint 100km-t nem lesz se falu, se város. Legalábbis ekkor így tudtuk. A délután bőrig áztunk, egyszer álltunk meg, egy takarok kis falu közepén, ahol ételt árultak, ettünk két Salchipapas, Zita ivott egy kávét, aztán egy vidám fickótól kaptunk egy olyan venezuelai sajtos lepényt, aminek most nem jut eszembe a neve. :) Ő is onnan való, csak hát itt biztonságosabb és biztosabb az élet. Aztán estefelé beértünk Pailonba, ahol találtunk egy drága, de lepukkant szállót, és egy tisztább, rendezetebb, de mégdrágább szállót. Ennek a tulaja egy idős házaspár volt, akik tisztára németeknek néztek ki, és beszéltek is németül. Nem kérdeztünk rá, de valószínű ők is azokkal a mennonitákkal kerültek ide, akik ezen a vidéken is jelentős számban élnek. Csak ők már nem úgy, ahogy a többség, hanem teljesen beintegrálódva, városban élve, szállót nyitva. Kedvesek voltak, először mutattak nekünk egy 100 boliviánós szobát, aztán egy olcsóbbat, és egy mégolcsóbbat, és mikor megalkudtunk az árban, és meghallották, hogy mit csinálunk, végül megkaptuk a jobb, drágább, saját fürdőszobás szobát a legolcsóbb áráért. Ennek nagyon örültünk, mert így le tudtunk fürödni a meleg (=langyos) vízben, és volt hová kiteregetni az elázott ruháinkat, sőt újságpapírt is kaptunk, hogy kitömjük vele a cipőinket.

2. nap: Pailon – Tunas, 117km – Amikor az asszony teljesíti túl a távot

Ezen a napon már korán indultunk, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk. A piacon megreggeliztünk és bevásároltunk húsos empanadasból, majd kihajtottunk a városból. Egy étteremnél a főút mentén, de még a város sarkában még egy adat ételt rendeltünk, aminek a nagyrészét eltettük dobozba, későbbre. Kb. 8 kilométerrel a város után furcsa zajok jöttek Zita hátsókerekétől, a fékkel volt valami. Megálltunk, és ekkor feltűnt Zitának, hogy nincs a csomagtartómon a fényképezőgép állvány, tudjátok amit még a Golden Gate hídnál találtam, és ami már annyiszor jól jött biciklis és egyéb timelapse videóknál, meg amúgy is fotózásnál. Persze máshol sem volt, ezért hamar összeraktuk, hogy kipakoláskor a szoba sarkában hagytam reggel Pailonban. Na remek, ezt benéztük, most mehet vissza egyikünk. Mivel Zita bringáján javítani való volt, amit csak én tudtam megcsinálni, ezért lepakoltuk az én bringámat, és Zita azzal ment vissza, én pedig nekiálltam megszerelni a bringáját. Vagyis eleinte még vártuk, hogy gyorsan megoldjuk a problémát, és akkor együtt mehetünk vissza, de a gond makacs volt, csak akkor sikerült megoldanom, mikor Zita már messze a látóhatáron volt, és ekkor már reménytelen volt, hogy meghallja a hangom. Érdekes, hogy vele szerettem volna ekkor menni, pedig nyílvánvaló, hogy ha együtt megyünk, akkor a cuccunkat is vinni kellett volna, és sokkal lassabbak lettünk volna. Tehát így hatékonyabb volt, mégis, a gondolat, hogy Zita egyedül biciklizik, ebben a nagy szélben, a málha nélküli, könnyű biciklivel, ráadásul nem is a sajátjával, amihez hozzá van szokva, hanem az enyémmel, aggasztott, aggódtam érte. Persze mire én végeztem a biciklije fékjével (szokásos, fékpofa, csak most a fékpofa mögötti történettel is volt egy kis gond), és kipucolva visszaszereltem a féket és visszaraktam a helyére a táskáig, már ő is baj nélkül megérkezett az állvánnyal, a vengéglátóink egyből tudták, hogy mi a dörgés, már a szoba takarítása közben megtalálták. Tegnap a táska, ma az állvány, mit készülünk még elhagyni? Ezen jót nevettünk, de közben arra is gondoltunk, hogy jobb, ha összeszedjük magunkat és odafigyelünk a dolgainkra, mielőtt tényleg sikerül valamit elhagyni. Ironikus, hogy végül tényleg sikerült erről a szakaszról valamit “elhagynunk”, a fotóink nagyrészét, igaz, ez csak másfél hónappal később derült ki, mikor ezeket a sorokat írom.

A nap többi része már gördülékenyen ment, szép lassan felszakadozott a felhőzet és délutánra már egy kicsi napsütést is kaptunk, amire egyáltalán nem számítottunk. Az út egyenes volt, és lapos, unalmas, mezőgazdasági területeken hajtottunk végig. Megbeszéltük, hogy Zitának ez a nap hosszabb lesz, mint amit együtt tekerünk, hiszen ő tett egy plusz 16 kilométeres kerülőt a reggel. Ő ezzel akár új napi rekordot is dönthet, ami csak az övé lesz, hiszen én csak bringát szereltem ezalatt. Ez persze végül nem így lett, mert előbb megálltunk, mint terveztük. Ugyanis voltak települések, igaz nagyon picik, de még táblák is jelölték őket, és a helyiek is megerősítettek minket abban, hogy kb. 25 kilométerenként vannak apró falvak boltokkal, étkezdékkel. Amúgy csak a főúttól távol láttunk farmokat. Először 70km környékén álltunk meg, és sikerült egy nagyon jó éttermet találni, ahol “Milanesa de pollo”-t, vagyis egy hatalmas szelet rántott csirkehúst ettünk, zöldséggel, rizzsel, és sültkrumplivel. Ez fejedelmi ebéd volt, olyan, amire nem is számítottunk. Mikor végeztünk, visszasétáltunk a biciklikhez át a pallókon, azon a kisebb mocsáron, ami az épületeket és a főútat választotta el, kint a főúton egy bringást láttunk közeledni abból az irányból, ahonnan mi is jöttünk. Később a társai is befutottak, a többit már megírtam Facebookon, így ez az egy fotó megmenekült erről a napról! :)

„Nagypapa, mit csináltál a 20-as éveidben? Öööö, nem emlékszem kis unokám, valószínű idióta videojátékokat püföltem…” VAGY: „A legjobb barátaimmal körbebringáztuk Dél-Amerikát! Mikor elfogyott a pénzünk, hegedültem az utcán, amíg össze nem jött annyi, hogy folytatni tudjuk, óriási volt, életem talán legszebb évei!” – Ezek az argentin ifjak pontosan ezt teszik. Hogy Te mit fogsz majd mesélni az unokáidnak, az rajtad áll, csak rajtad! ;) Amíg fiatalok és életerősek vagyunk, a határt szinte csak a saját képzelőerőnk és bátorságunk szabja meg. Szóval gyerünk, csináld, bármi is a vágyad, indulj el érte! ;)

A srácok egymásra is sokat vártak, ezért eszünkbe sem jutott csatlakozni hozzájuk a bringázásban. E téren egyébként ők, ahogy a képen is látni, nem voltak olyan profik, ezért valószínű amúgy is más tempónk lett volna, főleg hogy ez a sík, teljesen lapos terep nagyon fekszik a fekvőbringáinknak. De reméltük, hogy később még újra találkozunk velük. A délután hátralévő részén már zenét hallgattunk, és gyorsan eltelt, egy Tunas nevű településre érkeztünk meg este, sötétedés után kb. fél órával. Találtunk több boltot nyitva, elküldtek a falu végébe, hogy ott van valami szálláslehetőség, de csak egy buszállomást találtunk ott. Később az egyik boltos felajánlotta, hogy aludjunk a boltja melletti, tetős, de nyitott rész alatt, de mivel ez az útcára nézett és teljesen kitett volt, nem akartunk ennyire az odakint aludni, hiába mondta, hogy biztonságos. Ezért az úttal merőlegesen elindultunk a falu belseje felé, megtaláltuk a templomot, de senki nem volt ott. A szomszéd házban megkérdeztük, van-e valahol valaki, aki a templomhoz tartozik, így végül megtaláltunk egy hölgyet néhány házzal odébb. Őt elhagyta a férje, és most ő felel a templomért és környékéért, mert a pap csak misét tartani jön, amúgy nem itt él. A templommal szemközt, egy épülő ház szobájában kaptunk egy helyet, padló még nem volt, de a bringák pont befértek a kis helyiségbe a szúnyoghálónak felállított sátrunk hálófülkéje mellé. Este nem sokat kellett altatni minket, hamar eldőltünk.

3. nap: Tunas – San Jose de Chiquitos, 110km – A hegedűs argentínok

Erről a napról nem sok emlékünk van. Egész nap tekertünk tovább keletnek, az idő egyre jobb lett, már dél körül kisütött a nap, és elhagytuk a mezőgazdasági területet, egyre inkább erdős lett a táj, sőt a délután már dombok mellett hajtottunk. Az apró falvak tényleg 25km-enként követték egymást, mintha csak tudatosan így lettek volna tervezve, és mindegyikben volt egy-egy egyszerű étkezde vagy bolt, ahol jókat tudtunk enni. De különben, a települések között semmi nem volt, csak mocsaras, fás vidék, és egy vonatsinpár tőlünk jobbra. Meg rengeteg madár, egyre több madarat láttunk, keselyű és sasféleket, de néha papagájokat, sőt volt, hogy tukánokat is. Lefotózni csak az előbbieket tudtuk, de mivel általában az élővilágos fotókra alig kapunk lájkokat, úgy gondoltam, ez keveseteket érdekel, ezért egyetlen ilyen kép sem menekült meg. Ti tehettek róla!!! :D Nem, természetesen én tehetek róla, valamikor, valahogy figyelmetlen voltam, és nem mentettem elég sűrűs se elég ügyesen. És most rögtön majdnem kezdtem írni a kifogásaimat, hogy miért nem, de nem, egyszerűbb, ha csak simán belátom, ez elkerülhető lett volna, ha jobban csinálom a dolgokat, pl. egyből, mikor az SD-kártyáról leszedem a képeket, rögtön három merevlemezre másolom át őket, és azokat szétszórjuk a kerékpárok, és kerékpáros táskák között. Mondjuk utóbbit amúgy is így csináljunk, csak menteni unalmas olyan sűrűn. Örüljünk, hogy csupán ennyi adat veszett el összesen a négy év alatt.

Egy dolgot azért megosztottam Facebookon, ez valamikor a nap végefelé jött szembe velünk az út szélén, és nagyon érdekesnek, sőt inspirálónak találtam. :) Lehet hülye vagyok, hogy még egy adag trágyából kinőtt gomba is inspiráló számomra, de ezért is jó bringázni, tekerés közben van idő gondolkodni, elmélkedni a dolgokon, összekapcsolni őket.

Az út szélére pottyantott tehéntrágyából kinőtt gomba. Kiváló példa rá, hogy a természetben minden mindennel kapcsolódik, és ami az egyiknek végtermék, a másiknap táplálék. Pontosabban nincs is végtermék, minden ciklikus, örök körforgásban van. Bármennyire is próbáljuk magunkat elválasztani és külön gondolni ettől, mi is részei vagyunk ennek a körnek, a természet nem csak „odakint” van, hanem mi is részei vagyunk. Ne szakítsd meg ezt a kört, használj komposzt WC-t! :) :D ;) Oké, ezen most nevetsz, de ezt félig komolyan gondoljuk. Te mit adsz vissza a természetnek? :)

Este sötétedés előtt beértünk Saj Jose de Chiquitosba, ahol végre hamar megtaláltuk a szálláshelyünket, második próbálkozásra egy tágas belső udvarral bíró, barátságos család által vezetett szállóban találtuk meg aznapra az otthonunkat, alig egy sarokra a főtértől. A templom itt igen érdekesen nézett ki a tornyaival, egyedi volt, és nagyon tetszett nekünk, de hát fotó az nincs róla. :) Nem akartunk Titeket szépspammelni napi 2-3 fotónál többel a Facebookon, néha a kevesebb több. Az esti sétánk alatt, a főtér közepén találkoztunk újra a hegedűs-bringás argentínokkal, éppen zenéltek és pénzgyűjtötek, és elmesélték, hogy egy helyi behívta őket magához és így van szállásuk. Egy pillanatra ezért irigységet éreztem, aztán rájöttem, hogy jó most nekünk a szállóban, és majd eljön megint annak is az ideje, amikor valahol, valakinél leszünk vendégségben, ahogy már ezelőtt is rengetegszer megtörtént. A vacsora után megint eldőltünk, mint a bot, mert reggel korán keltünk.

4. nap: San Jose de Chiquitos – Chochis, 96km végig barkóbázva

Az időeltolódás miatt reggel 6-ra beszéltem meg az RTL Klubos riporter hölggyel a skype interjút, össze is jött a kapcsolat, de az hamar nyilvánvaló volt, hogy a képet ki kell kapcsolnunk, két okból is rettentő rossz volt a minősége, először, mert a laptopom webkamerájával már a megvétele óta valami gond van, másodszor pedig olyan botrányosan lassú és bizonytalan volt a kapcsolat még ezekben az amúgy korai, hálózati leterheltség szempontjából jó órában is, hogy örültünk, ha csak hanggal el tudtunk mondani néhány összefüggő mondatot szakadás nélkül és megértettük a túloldal kérdéseit. Éppen ezért végül volt, hogy feliratozták is a mondatainkat, és a riport nagyrészén inkább ők mesélnek rólunk, vagy a youtube videóink, illetve előző riportjainkból összevágott részek. Ahhoz képest, hogy a körülmények végett milyen keveset tudtunk nekik nyújtani, szerintünk végül nagyon jó anyagot ragtak össze, ami azért is tetszik nekünk, mert nem csak rólunk szól, hanem más világutazókról is. A Nap Gyermekeit e-maileken és a blogjukon keresztül mi is ismerjük, sokat leveleztünk velük indulás előtt, és amiben tudtuk, segítettük a srácokat, így különösen jó volt egy riportban szerepelni velük. :) Aki pedig utánunk van, a kerekesszékkel utazó Bendegúz, hát ő egyenesen zseniális! :) A riportot elejétől a végig itt tudjátok megnézni:

A bringákon ez a nap is úgy indult, mint a többi. Tegnap elkezdtünk barkóbázni (Bocs, de annyira nem tudom, hogyan kell helyesen leírni, hogy a Word fel sem ajánlja a helyes megfejtést! :D), ennek volt egy két vicces momentuma. :) Tárgy? Igen. Használati tágy? Nnnem igazán, nem nevezném annak. Van nálunk ilyen? Van. Bele fér egy Ortlieb táskába? Hülye kérdés, perszehogy. Nehezebb egy kilónál? Igen. Akkor most azonnal dobjuk el, mi a francért cipeljük még, ha nehezebb egy kilónál és nem használati tárgy?!? :)

A délután aztán olyan egyenesen úton haladtunk, olyan bárányfelhők alatt, hogy azt nem lehetett nem élvezni barkóbázás nélkül is, hiába volt nyílegyenes az út, mikor ilyen feletted az ég, az csodaszép.

Főleg, hogy ahogyan az már látható volt a távoli horizonton, tudtuk, hogy hamarosan hegyek közé keveredünk, és ez némi izgalommal töltött el minket.

A várakozásunkat felülmúlta a táj, mikor közelebb értünk ezekhez hegyekhez.

A kelet-bolíviai szakaszunkon Santa Cruz és Puerto Suarez között a 4-es úton 665km-t bicikliztünk egy hét alatt. Közben sokszor volt, hogy az ég világon semmi, de semmi nem volt a nem egyszer 10km-eken keresztül nyílegyenesen úton. Ilyenkor volt, hogy barkochbáztunk, vagy zenét hallgattunk, vagy csak lestük a madarakat, esetleg a felhők vonulását, vagy elmélyedtünk a gondolatainkban. :)

Na tessék, így kell leírni a barkochbát helyesen, a böngésző helyesírásellenőrzője tudta! :)

Azt hittük, végig lapos és halálosan unalmas lesz az út Santa Cruz és Puerto Suarez között, de egy nap után elállt az eső, és még egy napra rá kisütött a nap, majd harmadnap a bolíviai Zion-kanyon mellett találtuk magunkat! :)

Este, pont, mire ránksötétedett, egy kisebb kanyonban kellett lezúznunk ezeknek a hegyeknek a túloldalára, hogy megérkezzünk egy Chochis nevű falucskába. Itt nagyon hamar találtunk egy olcsó szobát, lefürdötünk, majd egy utcai ételárusnál megvacsoráztunk. Hazafelé még vettünk némi rágcsálnivalót egy boltban, sőt én valami hideg innivalót is kívántam, de nem akartam ilyen későn cukros üdítőt inni, és mivel a sör itt végre emberi árban volt, végül vettem egyet, csak 0,33-asat, de nagyon jól esett ezt egy ilyen nap végén meginni. Közben a bolt falán egy plakátot fedeztem fel, amin egy vasút ment, a háttérben pedig egy nagy sziklatorony volt, kb. olyan, mint aminek a tetejére leszálltak az ufók a Harmadik típusú találkozások című filmben. Érdekes, hogy akkor ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Otthon még egy picit pötyögtem a gépen, volt térerő, el tudtam olvasni az e-mailjeimet, de ezzel nem foglalkoztam sokat, mert a sörtől gyorsan elálmosodtam és bedőltem Zita mellé.

5. nap: Chochis – Aguas Calientes, 79km – Termálvízben ünnepeljük a 37 ezer kilométert

Reggel semmi nem volt nyitva, ezért az előző este vásároltakból reggeliztünk, majd kihajtottunk a faluból. Ahogy kiértünk a főútra, és Zita jobbra fordult. De ezt leírtam már anno egyszer! :)

37.000km a Cerro de Chochis sziklatornyával a háttérben, Kelet-Bolíviában. Előző este már sötét volt, mikor megérkeztünk ide, nem láttunk semmit a sziklákból. Másnap hideg, esős reggelre ébredtünk, nehezen szedelődzködtünk össze, de mire kiértünk a faluból a főútra, kitisztult az idő, és mikor Zita jobbra nézett a kikanyarodáshoz, elállt a lélegzete. Még 11km volt hátra a pontos ezredforduló eléréséhez, de mivel kifelé haladtunk a hegyek közül, vissza az egyhangú síkságba, ezért egyértelmű volt, hogy itt és most fogunk ünnepelni, ezzel a sziklaóriással a háttérben. :) Innen hazáig és a 40 ezer kilométerig már csak annyi az út, mint pl. a török-grúz határtól lenne hazáig. :) Félelmetes belegondolni, mennyi minden van mögöttünk, de abba is, hogy már csak alig két és fél hónap és háromezer kilométer van előttünk, ezért inkább utóbbira koncentrálunk, hiszen azért még ez se kutya, és ki tudja, mi minden jót tartogat számunkra! :)

Mikor ezeket a sorokat írom, azóta már eltelt egy kis idő megint és már csak feleannyi, 1500km van hátra. :) De ez így van rendjén, már várjuk a végét, szervezzük, tervezzük is, jövőhéten kiteszem a kiírást az utolsó három nap közös magyar szakaszáról, amire mindenkit szeretettel várunk, tudtok majd szállást és étkezést is foglalni egy kérdőíven keresztül, hogy tudjunk tervezni a létszámmal! ;)

Csak egyet kanyarodott ezután az út, és máris útjavító munkásokkal találkoztunk, akiknek valami furcsa történt az arcával.

Útjavító munkások. Nem, nincs begyulladva mindegyikük foga, csupán coca leveleket tartanak az arcukban. Ezeket a leveleket szabadon kapni kisebb-nagyobb zacskókban szerte Peruban és Bolíviában. Az ebből készült mate-teát már mi is próbáltuk, kiváló hasmenésre. Rágva egy adalékanyagot hozzáadva fejti ki a hatását a coca levél, ami így fogyasztva állítólag enyhe éberséget okoz, ezért előszeretettel használják sofőrök és más hosszú, fárasztó munkát végző emberek. Ez itt már évszázadok óta a helyi kultúra része, úgy, mint a sör vagy a bor nálunk Európában.

Az ebédünket Roborében költöttük el, miután vettünk fel pénzt a helyi bank ATM-jében. Már nem emlékszem pontosan, kéne az erről készült fotó, de nagyon furcsa neve volt a banknak, talán Szent Háromság Takarékszövetkezet, vagy valami ilyesmi. :) Egyébként innen vagy 3 liter hideg ivóvizet is vételeztünk, ugyanis amíg a gépfegyveres őrök velem diskuráltak az épület előtt a furcsa biciklijeinkről, addig Zita beszaladt a bankfiókba, és az ott lévő vízgépből megengedték neki, hogy ennyit lecsapoljon. :) Aztán mókáztunk egy kicsit a főtéren, ekkortájt volt Zita édesanyjának, a világ legjobb anyósának a szülinapja. :)

„Szia Édesanya! Innen hívlak, Bolíviából Roboréből, a főtér sarkából, egy tukán hasából. :) Boldog szülinapot!!! :)”

A délutáni tekerés eseménytelenül telt, amíg föl nem értünk egy lapos domb tetejére, ahol ismét játszani kezdtünk, mert olyan délibábot láttunk az út aszfaltja felett, hogy csuda! Érdekes, hogy közben nem is volt olyan nagy hőség, még csak a nap sem sütött, csupán az út volt nagyon-nagyon hosszan teljesen sík és egyenes.

Nem volt időnk eljutni a meseszép tükröződéseiről híres Salar de Uyuni só-síkságra, de azért nekünk is van hasonló fotónk! :) Érdekes, hogy a hosszú, egyenes, száraz úton még borús időben, sőt még éjszaka is találkoztunk ezzel a jelenséggel. :)

Aztán megérkeztünk Aguas Calientesbe, amiről már tudtuk, hogy van ott kemping és valóban van ott fürdő is, de ennél többet nem. A falu szélén megtaláltuk a strandot, ahol a nap hátralévő részét töltöttük.

A kelet-bolíviai volt a harmadik és egyben legérdekesebb Aguas Calientes nevű falu az elmúlt egy hónapban, ahol jártunk. Itt természetes hőforrások buggyannak elő egy patakmeder homokos aljában, aminek a víze így kellemesen forró. A homokos patakmeder egy méter mély üregekből előtőrő forróvíz pedig egyszerre félelmetes és csodálatos. Még egy olyan élmény, amire nem is számítottunk! Nagyon érdekes volt két hosszú nap között egy estét és egy reggelt itt tölteni ezen a helyen, igazi kis személyes felfedezésként éltük meg, mert mi voltunk itt az egyetlen gringók és előtte még csak nem is hallottunk erről a helyről, csak úgy odagurultunk, aztán csodálkoztunk – és fürödtünk! :)

A kelet-bolíviai Aguas Calientesben nem csak a tökéletes hőmérsékletű természetes termálforrások kényeztettek minket, de még a patakban úszó halak is előszeretettel csipegették az elhalt hámsejtjeinket. :) Európában ilyesmiért mindenütt sok ezer forintot kérnének… Itt 10 boliviano, vagyis 440 forint volt a strandbelépő, és még egyszer ugyanennyi a sátrazás egy éjszakára, 10 méterre ettől a csodapataktól! :)

Ahogy már írtam az elején, lévén itt egy másik, vízálló fényképezőgépet használtunk, ezek a fotók megmaradtak, így erről a helyről még tudok mutatni pár képet. :)

Este, mikor a sötétben először belementünk a meleg vízű patakba, először nagyon megijedtünk, amikor Zita egyszercsak combközépig elsüllyedt a forró, bugyogó homokban. Aztán reggel, világosban már bátrabbak voltunk, és belelógattuk a lábunkat a láthatatlan mélységbe, ahonnan a forróvíz előtört. Kb. 120 centi mély lehetett ez a mindig örvénylő homoktól láthatatlan mélyedés a patakmeder eljában, és valami kemény kőzet volt az alján, legalábbis a talpunkkal úgy éreztük, hogy abból tör elő a forróvíz.

Zita a kezét is belelógatta, néha még a morajlást is hallani lehetett, illetve kicsit mozgott, dübörgött a patakmeder homokos alja, ez rettentő érdekes és izgalmas volt, hiszen az az energia, amit itt éreztük, a föld enyhe rengése alattunk, a még éppen élvezhetően forró, körülöttünk folyamatosan áramló víz, mind-mind a Föld magmájának az energiája, és nem a Napé. Mindezt először sötétben, majd reggel világosban, egy erdő mélyén egy amúgy hideg vizű patakban megtapasztalni rettentő izgalmas és érdekes volt, főleg, hogy érkezés előtt egyáltalán nem is számítottunk ilyesfajta élményekre.

Ahol nem tört elő forróvíz a patakmederből, ott viszonylag jó láthatóság volt a víz alatt

Most a kőzeten állok, derékig a körülöttem őrvénylő homokban, miközben 10cm-re körben a testemtől csak 20cm mély a víz.

A halak mindig megtaláltak minket, néha akkor is, amikor nem akartuk. Csiklandoztak ugyanis. :)

Az ugyan nem a mi sátrunk, de mi sem táboroztunk sokkal messzebb a parttól.

Amúgy ilyen volt a környék.

Zita is derékig áll a gejzírben, én meg voltam olyan hülye, hogy a 20cm-es vízhez is búvármaszkot húztam, hogy a saját szememmel is körbe tudjak nézni benne. :) Egyébként így állni nehéz volt a lyukban, mert a víz felhajtóereje mellett a feltörő ereje is kidöntött minket az egyensúlyunkból is kidobott minket magából a lyuk. Ezen viccelődtünk, hogy este elnyelt minket a Földanya, mikor Zita nem figyelt, és belelépett egy ilyen lyukba, amitől jól megijedtünk, most reggel meg “kiköpött magából”, amikor a félelmünket levetkőzve már inkább benne akartunk volna maradni ezekben a lyukakban.

Egy ilyen “gejzír” így nézett ki felülről…

…és így oldalról.

Odébb, a patak egy szélesebb részében találtunk mélyebb vizet is, amiben már rendesen úszni is lehetett.

Én itt is körülnéztem a víz alatt, de itt már inkább csak elszomorító dolgokat találtam.

Gondolom felesleges tovább ragoznom, mennyire nagyon élveztük ezt a helyet. Másnap alig akartuk elhagyni. :)

6. nap: Aguas Calientes – El Carmen, 110km – Az üres nap

Miután nagy nehezen elszakadtunk a termálfürdőtől, az eddigi legunalmasabb, legegyhangúbb nap várt ránk. Először az út padkájára ültünk le enni a packlunchunkat, amit még Aguas Calientesben vásároltunk, majd egy faluban ettünk, ahol volt a főtér sarkában egy kis étkezde. Itt megjelent egy egyenruhás rendőr, a falu egyetlen rendőre, aki nagyon megörült nekünk, és hamarosan odatolta a mieink mellé a piros szolgálati biciklijét, aminek lapos volt a hátsó kereke. Értettem a célzást, felpumpáltam neki gyorsan a kerekét, ennek nagyon örült, és míg ettünk, többször láttuk föl-le bringázni az utcákon. Később még visszajött, és elmondta, hogy vigyázzunk, mert nemrég kiraboltak egy külföldi motorost ezen az országúton éjszaka. Ez a hír nem volt túl boldogító számunkra, de rendőrünk próbált megnyugtatni minket, hogy most még világos van, és különben is, mi “csak” kerékpárosok vagyunk. Persze ha tudta volna, mennyi érték van nálunk, és azok mennyire fontosak nekünk… Még azt is mondta, hogy már csak azért sem kell aggódnunk, mert az eset Santa Cruz felé történt, az út azon szakaszán, amit már magunk mögött hagytunk! :o Hát ez csodás! :) Ezek után gyorsan szedtük a sátorfánkat, és tepertünk El Carmenbe, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk a faluba, ahol éjszakázni terveztünk.

Ott aztán még az utcán megtaláltuk a vacsorázóhelyünket, majd a főtér mellett egy mobiltelefon feltöltésekkel foglalkozó kis irodát, ami már zárva volt, de miután kopogtattunk, hátulról előkerült egy nagyon kedves, vidám fickó, aki, annak ellenére, hogy éppen egy virslis péksüteményt tömött magába, nagyon kedvesen segített nekünk. Az volt a problémánk, hogy a Tigo SIM-kártyánkat az országos Tigo központban, La Pazban, mikor megvettük, nem aktiválták rendesen, és ezért egy hét után le lett tiltva. A kolléga a központban elfelejtette regisztrálni a rendszerben a Nokia E51-esünk IMEI számát, ezért a telefon már csak “SIM registation Failed” üzenetet adott, majd zéró térerőt mutatott. Emberünk nem csak, hogy tudta, hogyan kell kikérni a telefonomból az IMEI számát, hanem az ő telefonján keresztül egy perc alatt regisztrálta is azt a Tigo rendszerében, és a következő percben, egy újraindítás után már újra tudtam netezni, amire már nem is számítottam ezen a napon. A szállásunkat is gyorsan megtaláltuk, egy hátsó udvaron néhány apró szoba egyikét, amelyek régen lehet, hogy valami istállóként üzemeltek, mert az ajtajuk alul és felül is külön nyitható volt, amin remekül mulattunk Zitával, még egy videót is készítettünk erről, amit voltam olyan balga, és mostanáig nem töltöttem fel, így most már nem is tudok, de a blognak ettől még pörögnie kell.

7. nap: El Carmen – Puerto Suarez 101km – Végre megérkezünk! :)

Reggel gyalog kiszaladtam, és míg Zita aludt, beszereztem a reggelit. Egy pékárukat árusító kis boltba irányítottak, ahol megtaláltam tegnapi telefonos segítőnket, amint a bolt előtt a tulajjal diskurált, és rögtön az is világos lett, hogy ez az a hely, ahonnan a tegnap este majszolt, nagyon guszta virslis kroásszánját szerezte. Ebből én is alaposan bevásároltam, majd miután néhány jó szót váltottam a barátainkkal, siettem vissza Zitához, hogy együtt megreggelizzünk és nekivágjunk az utolsó napunknak, ami már zsinorban a hetedik napi biciklizést jelentette. Hogy mi történt ezen a napon? Fogalmam sincs, leginkább semmi, mentünk tovább keletre nyílegyenesen, ahogy az út vitt minket. Némi emelkedőre emlékszem, meg hogy itt is sok szép madarat láttunk, és hogy az egyik pihenőnk alatt készítettem egy videófelvételt, amin azt mutattam be, hogy itt is átlag két méterenként találni egy eldobott műanyagflakont az út szélén, akárcsak Mexikóban. Most megnéztem, de sajnos ezt sem volt eszemben időben feltölteni.

Pureto Suarezbe először azt hittük, túl korán kanyarodtunk le, de aztán a központba beérve láttuk, hogy nem csak ez a reptér melletti, hanem a másik bekötőút is csak egy göröngyös földút. A szálláskeresés itt volt messze a legproblémásabb, mert minden hotel tele volt munkásokkal, valami építkezés folyt a környéken, ezért csak a drága szállókban volt hely, de 200 boliviánót, vagyis 8800 forintot kiadni egy szobáért, ez nálunk szóba sem jöhetett. Így maradt a templom a főtéren, ahonnan átirányítottak egy másik templomhoz. Én eközben már hitemet vesztettem abban, hogy ez valami jóra vezethez, fáradt voltam, és elgyötört, és zavart, hogy noha megérkeztünk ahová szerettünk volna, de közben ránksötétedett és még nincs meg a menedékün. De Zita nem adta fel, szépen is néztünk volna ki, ha ő is csügged. Ő vitte előre “a csapatot”, és milyen igaza volt. Amíg a papra vártunk, hogy hazatérjen egy másik városból, a templomtól két sarokra nagyon finom Salchipapast (sült tántott csirke, sült krumpli, spagettiészta, majonéz) ettünk, majd mikor megérkezett a pap, kiderült, hogy egy mosolygós, szakállas, német anyanyelvű, Európából származó fickó. Végighallgatta a mondókánkat, majd kicsit zavartan behívott minket, aztán elnézést kért, hogy neki most azonnal mennie kell, de várjunk itt. Ekkor picit megint csüggedni kezdtem, mert ezek nem voltak túl biztató jelek, de aztán megszólalt a templomtorony harangja! :D Harangoznia kellett, ezért sietett el az emberünk, akiről pár perccel később kiderült, hogy írtó jó arc, és még angolul is ért, de beszélni már elfelejtett. :) Marcusban egy nagyszerű embert ismertünk meg, aki osztrák síoktatóból lett ferences szerzetes pap. :) Mikor kérdeztem Zitától, hogy ez meg hogy történhet meg valakivel, erre csak azt mondta, hogy erre szokás mondani, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek!” :D Marcus aztán elvitt minket egy baromi jó pizzázóba, pont amit kinéztem én is a főtéren, és ami miatt szomorú voltam, hogy ilyen távol jöttünk attól a helytől lakni. Ja, mert hogy kaptunk egy egész kis szobát, íróasztallal, székkel, konnektorral és fürdőszobával, és itt maradhattunk két éjszakát is, amiért Marcus nem fogadott el pénzt szóval ilyen téren nem is kívánhattunk volna jobbat. Amíg lefürödtün, és összeszedtük magunkat, Marcus megtartotta a misét, amjd elvitt minket az olasz barátjához.

„Pollo, pollo y pollo, no hay mas!” – Csirke, csirke és csirke, nincs más! – Puerto Suarezi vendéglátónk, Marcus, egy kedves osztrák volt síoktató ferences szerzetes pap első esténket elvitt minket egy igazi olasz étterembe, ahol az olasz szakács egy bolíviai hölgy kedvéért költözött ide, és színesítette meg végre egy kicsit az étkezésünket. Míg házon belül valószínűleg változatosabban étkeznek a bolíviaiak, addig az átlag éttermekben és különböző étkezdékben leginkább csak csirkét vagy egyéb húst kapni, sütve vagy rántva, de mindig rizzsel, esetleg sültkrumplival vagy jukkával, de más nincs, csak empanadas (töltött táska) reggelente, de abba is csak csirkét tesznek, meg némi krumplit. Ez így elsőre mind gusztának hangzik, de mikor hetek óta csak ezt eszed, akkor bizony nagyon tudsz örülni, mikor végre befigyel egy ilyen finom, igazi olasz pizza! :)

Két órája még reményvesztetten kóboroltunk a város sötétjében, most meg biztos szállásunk, kedves vendéglátónk és ilyen finom étel volt előttünk. :) Nagyon boldogok voltunk, micsoda megérkezés, hogy vágytunk már egy kényelmes helyre, egy finom ételre (ami nem csirke! :D), és most a nagy bringázás végén mind megkaptuk. :) Szerencsések vagyunk. Marcus azt legalább agyta, hogy a pizzákat kifizessük, de az olasz éttermes borravalót már nem fogadott el, sőt 2 boliviánót elengedett az árból, így végül a 72 boliviános számlára nem 80-at adtunk, ahogy terveztük, hanem 70-et. Akkor ez a tizes megy majd Vincent pénze mellé, ételre a rászorulóknak. Mivel Vincent 500 új-zélandi dollárjának talán egyötödét sem sikerült odaadnunk étel formájában az éhezőknek, ezért ezt majd folytatnunk kell odahaza is. Amikor láttunk koldulót vagy hajléktalant mindig vettünk nekik egy-egy tányér ételt, általában ugyanazt, amit mi is ettünk, de mivel 100% megbízható szervezeteket nem találtunk, így nem mertük más pénzét egy harmadik félnek erre a célra odaadni, de otthon, hazai környezetben ez már más lesz, otthon mi magunk is beállhatunk, nem csak Vincent pénzével, hanem saját magunk idejével is a Budapest Bike Maffia vagy a Food not Bombs csoportokba ételt készíteni és osztani.

8. nap: Pihenő Puerto Suarezben

A pihenőnap rettentő jól esett mind a kettőnknek, Zita kimosott, én pötyögtem, talán még egy filmet is megnéztünk, nem emlékszem már, egyszóval nem történt velünk semmi érdekes, és pont erre vágytunk. :)

9. nap: Irány Brazília!

Puerto Suareztől már 20km-re sem volt a brazil határ, úgy terveztük, hgoy 78km-t biciklizünk ezen a napon és egy folyó partján táborozunk majd, de ez legyen majd a következő bejegyzés története. ;) Erről a napról már rendesen vannak fotóink, ezek ugyanis már egy másik, Brazíliához tartozó mappába lettek lementve.

Búcsú Marcustól, illetve a parókián dolgozó hölgytől, annak kisfiától.

Jó volt itt nagyon.

Kifelé menet a városból csúzlis betyárok nevetve toltak meg minket. Megálltunk nekik, és ki is próbáltam az egyikük csúzliját, jól lőtt! :)

A határ előtt még betoltunk egy kukoricás, húsmócsingos, zöldhagymás levest. Próbáltunk kerozint venni a tábori főzőnkbe, de sehol nem találtunk. Brazília ugyanis már drágább lesz, ott majd nem kapunk pár száz forintért ilyen ételeket úton-útfélen, ezért úgy terveztük, hogy ott majd főzni fogunk magunkra.

A határon átváltottuk a maradék boliviánónkat brazil reálra, kicsekkoltunk Bolíviából, majd megérkeztünk ehhez a táblához, ezzel beléptünk utazásunk 42. országába. :)

Folytatása következik! :) Történt 2015. június 11. és 22. között. Megírva július 31-én. Mivel most a fotók híján sikerült lefednem 11 napot egyetlen bejegyzésben, ezért ma nem írok már többet, majd csak holnap. Inkább kimegyek futni, és megpróbálok valamit írni az Origo utazási rovatába is, mert a Machu Picchu óta nem írtam oda semmit, pedig lenne miről mesélni.