Hegymenet sosem volt még ilyen jó, plusz 34 ezer és chiva busz
Medellint elhagyni nem volt könnyű – részben a hihetetlen vendégszeretet, másfelől az előttünk tornyosuló hágó gondolatától nyomasztva sem. Nagy szerencsénkre felhős idő volt, úgy tűnt, nem kapunk sok napot. Nekivágtunk hát és éreztük, mennyire más érzés ugyanazt az útvonalat lefelé gurulva, majd fölfelé tekerve is megtenni. (Mikor Medellinbe érkeztünk, a városon túl tettek ki minket, és pont ezen az útvonalon kellett legurulni visszafelé.) Nem telt rosszul, sőt meg voltunk elégedve magunkkal.
Elképesztően büszkék voltunk magunkra. 1850mről indultunk és 2400m-en volt a hágó, mindezt alig egy óra alatt tettük meg! Nem tudtunk hova lenni az örömtől, hogy milyen ügyesen és gyorsan feljöttünk! Levontuk a következtetést, hogy majd a svájci alpok sem lesz rosszabb, illetve, hogy nem azért mentünk eddig olyan nehezen fölfelé, mert nem tudunk, hanem mert megpukkadtunk a melegben. Most tökéletes kerékpározó idő volt: ha megállsz, fázol, ha tekersz, pont jó meleget érzel.
Mivel pont naplementére értünk fel, szállás után is kellett nézni. A következő faluba, Versalle-ba kaptunk ajánlást a hágóban üzemelő étterem tulajdonosától, innen már csak gurulni kellett, hamar odaértünk (lefelé a sz@r is gurul, mint tudjuk). A hoteltulaj büszkén mutatta meg a szobáit, egy kétágyast, illetve egy egyágyast. Ez utóbbi volt olcsóbb, nekünk elég is volt, bár utólag felszisszentünk reggel, mert akkor láttuk meg a kilátást, ami a kétágyas szoba sajátja volt. Persze csak egy kilátásért nem fizetünk többet, de azért az ámulat megvolt.
Santa Barbarában megálltunk pihenni, Árpi elment mobiltelefon SIM kártya ügyeket intézni (a csomagaktiválás megint nem sikerült, hiába kaptunk konfirmáló smst, hogy előfizettünk egy csomagra, az valahogy mégsem aktiválódott, stb.), én meg vártam rá és ettem a Jet csokikat, majd ebédelni is beültünk egy helyre. A helyiek nagyon kedvesek voltak és sokan körénk gyűltek, egy férfi, aki mágus-varázslóként keresi a kenyerét, még egy üdítőre is meghívott, de nem akartam otthagyni a bicikliket, szóval le kellett mondjam ezt a randit.
Útközben ünnepeltük meg a 34.000 kilométert is. Ezt most nem csak egy fényképpel, hanem egy jó kis timelapse videóval tettük emlékezetessé. A hangot ne keressétek, nincs neki, inkább kapcsoljátok be a rádiót, vagy tegyetek be valami jó kis számot, miközben nézitek.
La Pintada városába érkezve gondoltuk kihasználjuk a város nyújtotta előnyöket (netcafé, ATM), és kerestünk egy bankot. Már épp zárva voltak, bár a dolgozók még bent intézték a papírügyeket, de az ATM itt is kívül volt elhelyezve. Bementünk a kis üvegkalitkába, kártya be, pinkód be, összeg be. Trrrrrrr-pénz ki. Hoppá. 200.000 pesoval kevesebb (~80 dollár). És persze blokkot sem adott. Szaladtunk a főbejárathoz, hívjanak szerelőt, adjanak pecsétes nyilatkozatot, csináljanak valamit, hogy lehet ez, hogy 500e-t ütünk be és csak 300e-t kapunk? Vesződés és kérdezősködés után a netcaféba irányítottak minket, hogy nézzük meg a netbankban, mennyit vontak le, lehet, hogy minden rendben, mert hogy az ATM maximum csak 400e pesot ad ki (akkor miért adott csak 300-at és miért nem írt hibaüzenetet az 500-ra). Netcafé: Árpi kizárja magát a netbankból, mert a token száma nem szinkronizál, elcsúszott valami a rendszeben. Skypeon hívja a bankot, vagy 15 percig nem veszi fel senki, majd alig hallja amit mondanak, mert gyenge a fülhallgató és nagy a zaj. Közben meg izgul, mert ha a skype megszakad azonsítás közben, akkor a protokoll szerint csak személyesen (meghatalmazott útján nem!) lehet újraaktiválni a netbankot meg úgy az egészet. Na hát ilyen idegőrlő óráink is vannak. :) Annyira kikészültünk ettől, hogy úgy döntöttünk, itt maradunk éjszakára.
Nagy eső jött az éjjel és jól lehűtött mindent. Reménykedtünk, hogy kiesi magát és reggel nem kell esőben elindulni – ez így is lett. Másnap pihenten vágtunk neki a következő szakasznak.
Pár kilométer után úgy érzeztem, jól esne egy kávé és szóltam Árpinak, hogy álljunk meg a következő lehetséges helyen. Jött is egy “étterem” nevű étkezde, ami nem volt más, mint egy ház, ahol a helyiek laktak, illetve egy asztal, egy terasszal. Odagurultunk és megkérdeztük, van-e kávéjuk? Van, de csak tinto (cukrozott kávé tej nélkül). Jó, kértünk egyet, majd amikor kérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni, csak a fejüket rázták, hogy semmibe. Ekkor állt össze a kép, hogy mi egy egykor működő étterem néhai teraszán ülünk, a családdal, akik valaha üzemeltették (csak még nem szedték le a táblát). Vagyis kb olyan volt ez, mintha egy random családhoz bekopogtattunk volna, hogy van-e kávéjuk? Elhajtás helyett megvendégeltek minket és ez nagyon jól esett. A kislánynak ott hagytunk ajándékba egy kis játékot, ami egy chipses zacskóban volt, meg végül a kávéért is fizettünk, mondván, hogy vegyenek a kislánynak rajta valamit. Úgy szeretem az ilyen őszinte vendégszeretetet, amikor tisztán kíváncsiságból és vendégszeretetből vendégül látnak és nem turisták vagyunk akikből pénzt lehet kiszedni. Ázsiában volt sok ilyen, ott vendégeskedtünk nagyon sokszor így (néhol fizetve néhol nem), és ezek mind-mind szép emlékek.
Elszakad a kábel de látunk chiva buszt és lukat beszél a hasunkba az autószerelő
Az egyik fölfelében pedig egyszer csak nem tudtam váltani. Ajjjj, azt hiszem, elszakadt a váltóbowdenem. Először a markolatnál néztük meg (egyszer már ott szakadt el), de a hiba nem ott volt, hanem lent.
Na Zimmer Feri majd őrületbe kergetett minket, annyit beszélt. Még a feleségének is mondtam, hogy milyen beszédes a férje, ő pedig csak elnézést kérő szemekkel bólogatott. Ő amúgy helyi autószerelő, a házukban van két szoba, amit kiadnak. Amikor ide irányítottak minket, ővele találkoztunk ugye legelőször. Adtunk neki kis kártyát, amin rajta van a nevünk meg Hungría, meg webcím és hogy nászút a világ körül. Ott van a kis logónk is, 360 fok bringa. De mivel a 360 jó nagy betűkkel van, ez neki egyből szemet szúrt, és valamiért nagyon nagy vehemenciával el kezdte magyarázni, hogy egy év az 365 nap. Mi meg mutogattuk neki, hogy 90+90, az 180 és kétszer az 360. Valahogy valami nagyon félresiklott. Ő nagyon mondani akart valamit, mi meg nagyon fáradtak voltunk és csak nevettünk kínunkban. Ez a Feri az a típusú ember, akit nem lehet otthagyni, valahogy mindig csak mondja, le is ültetett minket és csak beszélt, igazából nagyon mókás szituáció volt. A felét sem értettük annak, amit mond, de lelőni, azt nem lehetett. Komolyan sajnálom azokat, akik autót szereltetni jönnek ide! :D – Árpi biciklijébe pedig egy macska fészkelte be magát.
Bicikliztünk 40,44 és 85 kilométereket, történ 2015. március 16-17-18-án.
Mint olvasom, akad izgalom is bőven a csodálatos utatokon! Hajrá Zita, várjuk a következő blogot!
Sziasztok! Csak így tovább, kitartás és előre, optimistán. :)
Mi lett a bankos sztori vége?
Ja, hogy Zita azt már nem írta le? Ahogy azt már telefonon is megtudtuk, csak annyit vont le a bank, amennyit ki is adott pesoban. A tokent pedig olyan rég nem használtuk, hogy kicsúszott a szinkronból, ezért nem működött, de miután beolvastam két ugrókódot, egyből be tudtam már lépni. Innentől nem volt gond, de ekkor már olyan ideg voltam, hogy azt mondtam Zitának, hogy ne tovább, és pihenjünk. Egyébként az is nehéz volt, hogy Versallestől le a völgyig ugyan leadtunk vagy ezer szintet, de ebben a lefelében annyi apró fölfele volt, hogy alaposan elfáradtunk benne. Lelkileg is kikészítő, hogy száguldozol lefelé 50km/h-val tekerés nélkül, aztán egyszer csak jön a fölfelé és ez a sebesség 4,5km/h-ra csökken, ezzel megszűnik a menetszél, és megsülünk, izzadunk mint a ló megint… :) Mert ez a nap már napos volt megint. De a harmadik nap ismét borús, hűvös időt adott. :)
ความคิดเห็นข้อเกณฑ์ Visit Web Site ความสวยงามของเข้าสังคมโดยเฉพาะจนถึงคุยทั้งๆ ที่งานออกเดท Visit Web Site หาได้มาสู่เดินทางความช่ำชองงานออกลูกเดท https://th-th.facebook.com/rental.chiangmai สรรพสิ่งเองในที่ระหว่างพื้นที่เค้าเรียนพำนักชั้น Visit Web Site ระหว่างกลางเขาชมสายการทรงเครื่องสิ่งของผู้หญิงแต่ละสามัญชนเขาขยายความเหมากระผมรู้