Nászút a Föld körül

Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.

Az a fránya időjárás is hogy nem akkor volt tiszta, amikor mi túráztunk!

Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?

Igazából már napokkal ezelőtt le kellett volna fújni ezt az egész dolgot, és hagyni a fenébe és Limában verni az asztalt a lüke irodistáknál. Hát akkor maradunk még egy napot. Igazából Árpi beteg is (sajnos elkapta a túravezetőtől a betegséget, eléggé rosszul is volt, lázzal meg erős köhögéssel), szóval talán nem is baj, csak bosszantó. Kifelé menet mondtam is nekik mókázva, hogy ha meglesz a csomag, kapnak még csokigolyót, ha nem, nincs több! Mintha csak rajtuk múlna…

Hazafelé a reggelizőhelyre menet belebotlottunk egy kisebb fesztiválba. Sok óvodás csoport volt kint, mindenféle egyen színekbe öltöztetve, saját csoportunk/óvodájuk nevét hirdető és éjlenző táblákkal.

Azután pedig egy csoport mindenféle-fajta tarka népi ruhába öltözött lány meg fiú jött szembe. Itt valami készül!

Nem rezes, de banda.

Árpi leült a gép elé írni, én úgy döntöttem, visszamegyek megnézni, mi jót csinálnak kint a népek a téren, mivel reggel még csak készülődés és gyülekezés volt valami rendezvényre.

Volt egy színpad, ahol ének előadásokat tartottak, a színpad előtt pedig táncoltak.

Valamiért a magyar néptáncra emlékeztetett, főleg amikor párosan táncoltak. Lehet, mégis Dél-Amerikából lovagoltunk át Ázsián keresztül Európába? :)

Három Kalap meg a színpad.

Szép ruhás lányok elölről – és

– hátulról. Gazdagon díszített ruháik vannak. A háttérben egy másik térségből származó páros, a különbség felismeréséhez nem kell néprajzkutatónak lenni :))

A rendezvény valami összevont szervezés lehetett, a színpad mellett állt egy sor sátor, ahol a rák megelőzésével és kezelésével kapcsolatosan lehetett mindenféle információhoz jutni. Egyik üzenetük az egészséges étkezés volt, sok zöldség és sok gyümölcs fogyasztására hívták fel a figyelmet. Ez hogy mennyire hatásos konkrétan a rák megelőzésében, nem tudom, de hogy nem árt, az biztos. Be is gyűjtöttem több zacskónyi ajándék almát meg mandarint.

Az igazság pillanata! Két nagyon segítőkész és kedves segítőnkkel pózolok. Tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, amennyit csak tudtak, ezért nagyon hálásak voltunk.

Éééééééééééés MEGJÖTT a csomag! Végre ideért Limából! Persze, csak hogy kiszúrjon velünk és rúgjon belénk még egyet a perui vámhivatal, be kellett fizetni 40 amerikai dollárt vámköltségre. Pedig többször is le volt írva a levélre, amivel a csomag jött, hogy ez ingyenes és cserealkatrész. Nem hatotta meg őket. “Nehéz és fényes! Ha! Tejeljen a gringó!” De mivelhogy mégis csak megérkezett, vámköltség ide vagy oda, örömmel bontottuk ki, egészen érdekes futurisztikus alakja van az új dinamónak. A másik pofon akkor csattant, amikor kiderült, hogy rossz dinamót kaptunk. Nekünk 32 küllős kerekünk van, ők pedig egy 36 küllős dinamót küldtek, pedig még a felniméretre is rákérdeztek és még küllőket is küldtek. Na most cipelhetek egy plusz dinamót 40 dollárért. Remek.

Elhagyjuk Hurarazt, már azt hittem, sosem szabadulunk innen. :))

“Gyere amiga igyál sört!” – Ebbe a kis helyi buliba boltottunk bele. Mondtuk nekik, hogy nem iszunk, mert vezetünk. “Ugye, te sem iszol, amikor vezetsz?” … a ‘miért ne innék ha vezetek’ tekintet nem volt túl bíztató, választ nem kaptam.

“Angyal Bár” és egy feldíszített kereszt. Vajon valami vallásos ünnep lehetett, vagy a kereszt csak úgy épp ott volt?

Szép táj fogadott minket a szmogos város után.

Valami sárga magot szárítottak. Azt monták, ez evésre lesz, de a nevét nem mondták meg.

Életkép – az univerzális hordozó kendő.

Egy kis fel, egy kis le. Amikor túráztunk és felhős rossz idő volt, azzal bíztattuk magunkat, hogy sebaj, legalább majd a biciklizéshez hűvös időnk lesz! Na, hát jól megfricskázott minket az időjárás. :)

Pofás kis templom, extra nagy kereszttel az ajtón, csak hogy senkinek ne legyen kétsége az épület rendeltetésére vonatkozólag.

Az ilyen képek azért készülnek, hogy megmutassuk, a hétköznapi dolgok, mint pl egy egyszerű falusi ház hogyan néz ki országról országra.

Helyi régészeti lelet mása lehet.

Havas hegyek

A csomag körüli reggeli mizéria, meg a sok pihenés utáni újra elindulás nehézsége eléggé lefárasztott minket. 44 km-rel egy nevenincs faluban kerestünk szállást. Eléggé kihalt volt a hely, sok ház szerintem lakatlan volt. Pár kilométerrel korábban volt egy étterem, afféle kamion és autós pihenő-megállóhely, eleinte ott kerestünk szállást, de csak sátrazni tudtunk volna, és nem tudtak plusz pokrócot adni, ezért ez eléggé esélytelen volt (fagyoskodtunk volna az éjjel). Ők irányítottak ide, ebbe a falucskába, hogy itt van egy hospedaje. Mikor ideértünk, csak egy háznál láttuk embert, ők mutatták, hogy a kék színű ház az, de ott nem volt senki, lakat volt az ajtón. Szerencsénkre épp ekkor tűntek fel a mezők felől anya és lánya, nehéznek tűnő csomagokat cipelve, így mielőtt a lényegre tértem volna, segítettem neki becipekedni. Igazából nem is volt nehéz, mivel szárított tehéntrágya volt csak a zsákféleségbe pakolva (fűtő-tüzelőanyagnak, nem, nem büdös).

Ha van tüzelő, akkor talán tűz is akad. Itt még rövidnadrágban vagyok, de amint lement a nap, három réteg ruhát kellett magunra venni.

A mezők mögötti hegyek esti fényben.

Ezen az ágyon valamiért sokat vaciláltunk. Elkezdtünk bepakolni, majd visszacuccoltunk az étkezőbe, hogy a matracainkon a földön aludjunk, majd mégegyszer visszapakoltunk. Nem értem, miért volt ilyen nehéz megállapodnunk.

Árpi nagyjából ahogy volt úgy el is vágta magát az ágyon, és elaludt. Én még intéztem a forróvizet teának illetve forraltam vizet iváshoz. Melissa, a szállásadónk épp vacsorát főzött, egy tányért én is kaptam. Nagyon finom krumplileves féleség volt, tett bele juhtúró ízéhez és állagához (morzsolható) hasonlatos helyi sajtot, meg tésztát. Nagyon finom volt! A felét megettem, a másik felével pedig mentem Árpihoz, hogy megetessem vele, ugyanis semmi vacsorát nem ettünk még. Még volt egy dobozni ételünk, de azt nem ettük meg, meg itattam Árpival mézesteát. (Csabi, esszük az aszkorbinsavat, köszönjük!)

És reggel, a csípős hidegben fénylenek a mező mögötti hegyek.

Már kipakoltunk, várunk a reggelire. A kislány, Nieves Celis igazi kacagás-bomba.

Itt épp azon nevet, hogy Árpi fel-le húzza a fejére a sálkendőt, hol eltakarva vele az arcát, mint egy bankrabló, hol nem:

Itt pedig a bringát próbálják ki:

Nem tudjuk, hogy kapott közben levegőt is itt közel 4000 méteres magasságban, mi megfulladtunk volna ennyi nevetéstől… :)

:)

Reggeli közös kép.

Kackac kukac, Árpi játszott vele és azt is nagyon élvezte, meg a biciklit is.

A kutyának huskykat megszégyenítően ragyogó, világító kék szemei vannak! Kár, hogy morcos volt velünk, nincs a szemeiről kép…

Az ajtót nézzétek! Nem igazán a mi méretünk… :))

Árpi lesből fotózta a madarakat. Amikor Nieves Celis, a kislány észrevette, hogy Árpinak mi keltette fel az érdeklődését, akárhányszor leszállt egy madár a tetőre, hangos sikoly-kacagás közben mutatott a madárra, ezzel elzavarva a madarat és ellehetetlenítve a fotózást, na de hát jó móka volt, nem? :)

Ez egy igazán jó kép lett!

A kedvenc képem.

Amikor ilyen szép a táj, akkor nagy öröm biciklizni, még ha fárasztó, akkor is!

És ünneplünk! 36.000 km! :)))) Köszönjük, hogy velünk vagytok és hogy szurkoltok nekünk minden nap! Köszönünk minden bíztatást és támogatás! :))

Megyünk bele a végtelenbe.

Őrzi a nyájat.

Gyönyörű hely állatokat legeltetni.

Találkoztunk Szent Ferenc helyi verziójával. Ilyen extrahosszú nyakú lámák biztos nem voltak Assisiben, de rövid nyakúak sem az biztos!

Jaj, de figyelmes! Nehogy fázzon Szent Ferenc feje, kötött neki valaki egy sapkát.

Átértünk a 4100 méter hágón, és fáradtan éhesen begurultunk a következő városba. Kerestünk egy helyet, ahol ehetünk. Amolyan Murphy törvénye szerint pont egy olyan helyet sikerült kinézni, ahol épp/már/még nincs étel. Mindegy is, van saját a dobozban (még mindig ugyanaz tegnapról – mindig kérünk elvitelre, ha olyan környéken járunk), van a termoszban forró víz, leültünk egy asztalhoz enni. Már a desszert-mandarinnál tartottunk, amikor bekukkantott egy külföldinek kinéző fel az ajtón. Bizonyára látta a bicikliket kint, és kíváncsi lett. Joáo kérdésére, hogy miénk-e a két bicikli, igennel válaszoltunk és örömmel mondta, hogy ők is biciklivel vannak. Nahát! Ez mindig öröm, hasonszőrűekkel találkozni! Hamarosan bejött Valérie is, szóval ők egy páros, mint mi, csak idősebb kiadásban. Egyből beszélgetni kezdtünk, hogy merről merre mióta meddig és hasonló dolgok. (Ők egy másik helyen ettek, ahol történetesen volt is mit…) Ekkor ért minket a meglepetés, ugyanis besétált az ajtón két gyerek, sisakban, SPD cipőben, biciklis ruhában. Na, mi a fene! Egyből erről kezdtük őket kérdezni! A történetük dióhéjban ennyi: világkörüli kerékpártúrára indultak, de végül csak Ázsia lett belőle, tehát félbeszakadt az út. A első gyermek érkezése kissé hidegzuhany volt nekik, de egyik pillanatról a másikra megszerették ezt az új életformát (ti. hogy mostmár van gyermek is a családban), lett kistesó is, és mintegy 14 évvel később, immár gyerekekkel együtt nekivágtak befejezni a félbeszakadt utat. A fiúk – Sinai és Yacha – ha jól emlékszem 9 és 11 évesek, nagyon szeretnek úton lenni, az iskoláztatást útközben a szüleik végzik az úgynevezett homeschooling, vagyis “otthon iskoláztatás” keretein belül. Ez azt jelenti, hogy értelemszerűen nem kell iskolába járni, hanem a fő tárgyakat a szülők (esetleg magántanár, de leginkább maguk a szülők) tanítják a gyereknek, majd országonként változó jogszabályok szerint hol félévente hol évente kell a gyereknek egy szintfelmérő vizsgát tennie bizonyos tárgyakból, ezzel kontrollálja az állam, hogy az ilyen gyerekeknél ne maradjon ki semmi. Maga az ötlet nekem nagyon szimpatikus, lehet, mi is erre vetemedünk majd, ha újabb karikára indulunk a gyerekcsapattal. Addig pedig amíg ez aktuális lesz, van bőven idő utánaolvasni ennek és átgondolni, hogy tényleg akarjuk-e, hogy a gyermekeink egy semmihez sem hasonlíthatóan csodálatos 1-2 éves élettapasztalatból (is) tanuljanak, vagy marad a 2 hónapos nyári szünidei csavargás?

Az őrült család.

A maci, vagy mi a szösz hátul utazik, hogy lássa a tájat. (Fanni, gondolunk rád! A te macid is hol jobbra, hol balra nézett a Szegedig tartó úton! :))

Még egy vicces egybeesés: Joáo-nak május 22-én, Árpinak május 23-án, Valerie-nak május 24-én (a találkozás napján) van a születésnapja! :))

A gyerekek az utat nagyon élvezik, elképesztő, micsoda élmény és tapasztalat ez nekik.

És ott suhan jövőbeni önmagunk, nekünk is ideje indulni.

És a jóhír: Innen (többnyire) már csak lefelé megy az út.

Sok a szerpentin, és egy szép vízesés is kedveskedik nekünk a kanyarban.

Úgy szeretem az ilyen szép sziklákat!

Mi volt előbb? A ház a sziklán, vagy a szikla és lett rajta a ház? Ha ez utóbbi, ki ilyen antiszociális, hogy a folyó közepén lévő sziklára építkezzen? :))

Ilyen, amikor megy le a nap és még mindig nem értünk oda. Ahova süt a nap, az szép, ahol árnyék van, ott hideg van.

A fényviszonyok miatt ez a nap utolsó képe. Tudom, tudom, sötét, meg nem sok látszik és kicsit homályos is, de nézzétek csak ott a nagy sötét hegyoldalban az a fehér halmazt! Az ott egy falu! A meredek hegyoldalban, úgy, hogy csak szamárösvény vezet oda. (Nem, mi nem oda tartunk.) A mi városkánk, Cajcay még pár kilométer előre, jobb lesz belehúzni, hogy mihamarabb odaérjünk, mert hamarosan cudar hideg lesz!