Bejárat > Ausztria, Európa - Hazaúton > Ausztria #1 -Tirol és ami mögötte volt

Ausztria #1 -Tirol és ami mögötte volt

december 19th, 2015

Fiatalság bolondság… :) Anno ezt a 80%-os alkoholtartalmú osztrák piát vagányságból ittuk, hiszen milyen komoly már az alkoholtartalma… Aztán most megtudtuk, hogy valójában egy sütőrumról van szó. :)

Itt már az utolsó faluban, mielőtt nekiveselkednénk a Silvretta hágóútnak

Egy régi postaépület

Hol visz itt majd az út? :)

Kezdődik… :)

Nekünk, bringásoknak ingyenes! :P

Az első hajtűkanyarok egyike.

Néhány képpel ezelőtt még ott voltunk lent abban a faluban! :)

Lassan de biztosan feljöttünk a szerpentinen. Nem volt különösebben nehéz.

Imádom az ívelő hegyi utakat! :)

Még néhány kanyarral feljebb

Talán az utolsó hajtúkanyar felettünk. A fenti betonsáv az már nem ehhez az úthoz tartozott.

Ugyanez fentről nézve. :)

Ez már mind mögöttünk, alattunk. :) Jó érzés.

A már említett betonsávon, már csak gyalog, egy mégjobb kilátás és fotó nyomában.

…és íme! :)

A szerpentin teteje után kilaposodott az út és emelett a duzzasztott tó mellett folytattuk.

Fékpofacsere. Muszáj volt, hiszen a túloldalt majd le is kell ereszkedni, azt pedig nem biztos, hogy biztonságos lett volna ezekkel.

Az ebéddel egybekötött szerelés közben ez volt a kilátásunk. :)

És irány tovább! :)

A hágó előtt, ahogy elhagytuk a tó partját, még várt ránk néhány hajtűkanyar

Itt már éreztük, hogy nem lehet messze!

És megérkeztünk! :)

2032m, Silvretta Hochalpenstrasse, Téged is legyőztünk! :)

Igaz, beletelt nettó 3 és fél órába, de megmásztuk! :) Fent a hágóban egyébként találkoztunk egy karbonvázas bringással, aki egy szál kulacsot cipelt magával a 8kg-os biciklijén, és elmondta, hogy ő egy órán belül jött fel. :) Hát, ennyi a különbség egy 8kg-os és a 40-50kg-os biciklik között a hegyekben. Itt minden kiló nagyon sokat számít.

Lefelé is meseszép tájakon gurultunk.

Milyen szerencse, hogy még az állványt és a timelapse kamerát is volt türelmem felszerelni a fagyos hágóban! :)

A keresztforgalom! :) Ez egyébként a videón is látszik, ahogy az előző fotót is a felvétel közben készítettem.

Itt már lent, az első településen a völgyben.

A patak tőlünk jobbra…

…majd balra.

Ha az egy publikus gyalogösvény ott a kép tetején, akkor az nagyon állat lehet! :)

Johannáéknál! :) Na ez is egy érdekes történet! :) Miután bevásároltunk vacsorának és reggelinek valót, lekanyarodtunk a főútról egy kellően szétszórt faluban, hogy találjunk valahol egy sátoralnyi sík, füves, barátságos területet a sátrazásra. Meg is találtuk ezt egy kisebb teleknyi almás sarkában, de még mielőtt nekiálltunk volna tábort állítani, megkérdeztük a telek melletti ház előtt játszadozó lányokat, hogy nem tudják-e, kié a telek, és hogy szabad-e itt sátraznunk? Johannának (jobbra) hamar előkerült az anyukája, és a testvére is, de az almás nem az övék volt, viszont felajánlották, hogy sátrazhatunk az ő hátsókertjükben, vagy a garázsukban. Végül egyikre sem került sor…

Johanna anyukája ugyanis behívott minket a házukba, ahol azonnal frankfurti virslivel kínált minket.

…és mogyorós joghurttal! :o Ezt sajnos nem sikerült kipróbálnunk, ugyanis annyira tele lettünk a virslivel, hogy azt mondtuk, ezt majd később… És ezzel jól el is felejtettük. :)

Itt már a tágabb családdal a garázsban, jobbra az apuka, és mellette egy barátja. A srácot, középen Batmanes pólóban egyébként rajtakapta a rendőrség grafittizésen, a büntetése az lett, hogy kitanítatták szobafestőnek és ma ez a szakmája! :D

Ez pedig az apuka foglalkozása, amivel nemrég még Indiába is eljutott. Ez egy spider excavator, vagyis egy olyan markoló, ami egészen extrém helyekre is el tud jutni, például alpesi felvonók oszlopainak lebetonozásához, magashegyi tereprendezésekhez, utak építéséhez – Tehát pont itt, Tirolban megvan az ilyesmire az igény.

Itt szemléltettük is, miért nagyszerű egy ilyen masina. :)

A családban egyébként Johanna beszélt legjobban angolul, de azért azt így is megértettük, hogy mióta átjöttünk a Silvretta-hágón, azóta Tirolban járunk, és hogy ők is tiroliak, ezért muszáj elfogadnom és meginnom ezt a sört. :) Ebben mondjuk nem sokat kellett győzködni, de a tiroliság itt nem állt meg, ugyanis felajánlották, hogy az egyik fiúgyermek szobájában alhatunk (aki ekkor még nem is volt itthon…), és mi hiába ragaszkodtunk a garázshoz, ahol a kettővel ezelőtti kép készült és ahol a bringáink pihentek, ebből sehogy sem akartak engedni, mert ez tirol, és mi tiroliak vendége vagyunk, ezért szó sem lehet garázsban alvásról. Kényelmetlen, hideg, stb… De hát eleve sátrazni akartunk, vastag, puha, kényelmes matracaink vannak… De nem, ez Tirol, hát nem értjük!? :) Ment így kb. 10 percig a rugózás, és be kellett látnunk, hogy ez tényleg tirol, és az ő tiroliságuk és annak vendégszeretete csorbulna, ha tovább ragaszkodnánk a számunkra amúgy tökéletesen elegendő garázshoz. Reggel egyébként a szülők már nem voltak otthon, így csak Johannával tudtunk beszélgetni, miközben a számunkra kikészített terülj-terülj asztalkámról reggeliztünk. Johanna mesélt az idei olaszországi nyaralásukról, ami az első külföldi utazása volt neki. Elmondtuk neki, hogy nagyon szerencsés, hogy idegen nyelveket tanulhat és nagyon ügyes, hogy az angolt máris ilyen jól beszéli. Elmesélte nekünk azt is, hogy az osztállyal is szoktak kirándulni, illetve a rengeteg tesiórát télen mindig összevonva tartják meg, és ilyenkor minden héten egy fél napot a közeli sípályákon tölt az egész osztály. Síelnek tesiórán, ez mekkora jó már! :) Persze, ha kinézünk az ablakon a környező hegyekre, ez valahol abszolút adja is magát… :) Csodaország ez a Tirol is, meg kell hagyni! :)

Reggel az első megállónk egy vasútállomáson volt, ahová a mosdóba kéredzkedtünk be. Amíg Zita bent volt, én a peronon őriztem a bringákat, és közben erre lettem figyelmes. Azok a vagonok Budapest Keleti pályaudvarra mennek. Onnan kb. 15 perc bringával az otthonunk. Ilyen közel vagyunk már.

Ez nagyon fura érzés volt. Egy újabb jele annak, hogy hamarosan végetér ez az őrült hosszú, nagy utazás. Ha akarnánk, délután felszállhatnánk erre a vonatra, és már ma este otthon lennénk. Persze ezt nem akartuk. :) Azért maradtam fel előző este sokáig, mert az interneten át a hazaérkezésünk utolsó három, közös, magyar napját szerveztem. Ha már ilyen szépen végigcsináltuk, legyen szép a vége is, hogy nézne ki, ha most vonatra szállnánk? :) Szóval ez csak játék volt a gondolatokkal, de tudtuk, hogy még vár ránk néhány szép hely, találkozás és néhány ünnep, mielőtt hazaérnénk – és ez így volt jól, ezt így terveztük, így akartuk.

A pályaudvar után a vasút mellett folytattuk, a forgalomtól távoli, szeparált kerékpárúton.

Ami egyszer csak egy oltári meredek fölfelében folytatódott! :o

Amilyen meredek volt, olyan rövid. :) Persze ezt már tolni kellett, 18%-os emelkedőn üres fekvőbringákkal se nagyon tudnánk feltekerni.

Aztán volt még egy-két hely, ahol szintén tolni kényszerültünk a bringákat.

Figyeljétek a ház alakját…

…és a terasz korlátja alá épített madáretető(?) házikó alakját! :)

A néhány meredek szakasz ellenére érdemes volt a kerékpárutat választanunk, mert amúgy eszményi volt, autóforgalomtól teljesen zavartalan, biztonságos, és gyönyörű.

Egy helyen az autópálya mellett kapaszkodtunk a hegyoldalban, ahonnan ilyen kilátás nyílt. :)

Hát ők sem élnek egymás nyakán…

Még mindig a kerékpárúton, de már lent a napsütötte, lapos völgyben.

Ez a fajta ablakos sarok errefelé nagyon jellemző volt. Az errefelé az Innsbrucktól pár tucat kilométerre nyugatra van. :)

Tűtornyú templom a “domb”-tetőn.

Még néhány példája az előbb említett ablakos történetnek.

Nem rossz! :)

Az egyik rövid pihenőnk alatt találkoztunk egy kollégával, aki szemmel láthatóan kedvelte a narancsszínt! :)

Felfedeztünk néhány érdekességet a csodaszép túrabringáján. Stucniba épített USB adapter az agydinamóhoz! :) Ez kérem egy USB töltős kerékpár! :) Nem külön kütyü, a bringában van az USB-port! :)

A könyöklőtől nem fért el a kormánytáska, ezért egy ilyen adapterrel lett felszerelve. És érdemes egy pillantást vetni a kulacstartóra is! Gumipántos PET-palack tartó! :)

Tovább a völgyben Innsbruck felé

Bringás pihenőhely

Kilátás Innsbruckból.

Innsbruckban Imran tetőtéri lakásában lehettünk vendégek, őt a kürti (Májer István emléktúrás) Kovács Tamáson keresztül ismertük meg, és sajnos elfelejtettünk vele közös fényképet készíteni.

Reggel mikor bevásároltunk a következő szakaszra, a Lidl előtt ők ketten jöttek oda érdeklődni a furcsa kerékpárjaink iránt. Kojakről és a testvéréről van szó, akik elhagyták az otthonukat, Szíriát, és idén áprilisban Görögoszágból kerékpárokkal, “turistának álcázva magukat” elbicikliztek egészen Magyarországig. Ott egy magyar hölgy tanácsára felhagytak a bringázással és vonatra szálltak Nyugat-Európa felé. Most itt Innsbruckban egy belvárosi otthonban vannak, ahol a szállás mellé konyhát és havi 250 eurót is kapnak, cserébe egyelőre csak németül kell tanulniuk. Mikor kérdeztem, hogy miért hagyták el Szíriát, visszakérdeztek, hogy nem nézek híreket? “It is over, it’s destroyed, it is terrible…” – Ez volt a válaszuk. Megmutattuk nekik a Duolingot, mert mondták, hogy nehéz a német, és elmondtuk nekik, hogy ne búsuljanak azon, hogy nem lehetnek a Svédországban az ott már letelepedett testvérüknél, mert Ausztria is egy nagyon jó hely Európán belül, és máris jobb alapkörülmények között és ami mégfontosabb, jobb lehetőségekkel indulnak, mint sok magyar honfitársunk alaphelyzetben, úgyhogy amellett, hogy oké, hogy szétbombázták a hazájukat és el kellett hagyniuk, nem panaszkodhatnak, mert a jelenlegi helyzetük ne, hogy nem rossz, hanem nagyon jó, adjanak hálát érte, mert nagyon szerencsések. Ha ügyesen tanulnak és elhelyezkednek, akkor hamar lesz olyan státuszuk, amivel meglátogathatják a Svédországban élő rokonokat. Egyébként Kojak elég jól beszélt angolul, és nagyon nyitottak és barátságosak voltak velünk mind a ketten.

Innsbrucktól keletre, egy a kerékpárúthoz épített hídon.

Gyermekét maga előtt tolva futó apuka :)

A kerékpárút néhol össze-vissza kanyargott a völgy aljában elterülő földek között, de azért még így is bőven megérte itt haladni, olyan csendes, és nyugodt volt – egész más, mint autók között bringázni.

Ha lett volna rá időnk, itt bizony nem gyenge gyalogtúrákat is tudtunk volna tenni.

Na, ezért is király dolog az autóktól teljesen külön haladó kerékpárút! :)

Meg ezért! :)

Közben ha felnéztünk… :)

Egy másik hídon. Itt se járnak autók.

Nicolas és Tanya egy osztrák kerékpárút szélén tolták a bringáikat, ráadásul egy utánfutóval, amiben a kis Jannis, 3 hónapos kisfiuk ült. Így találkoztunk, volt nálunk egy pótbelső, így gyorsan meg tudtuk javítani a szelep mellett kiszakadt defektjüket. Az elmondásuk szerint egyébként már egy órája tolták a bringát, és mi voltunk az elsők, akik megálltak megkérdezni, hogy mi van – Ezen nagyon csodálkoztam. Később meséltünk nekik a Warmshowersről, és hogy mi is kismillió segítséget kaptunk az úton.

A segítségért nagyon hálásak voltak, és mi is, hogy találkozhattunk velük, hiszen nagyon inspiráló volt látni, hogy egy ilyen csöppséggel útnak indultak. Ez volt az első útjuk hármasban, és Jannis nagyon élvezte, ezért a szülei is nagyon boldogok voltak. :)

Közben a Hold is feltűn taz Alpok felett

Pár kilométert még együtt tekertünk Tanyáékkal

Vagány élet! :) 3 hónapos babával útra kelni! :) Igaz, csak egy napos útra mentek, és szállodában laktak, de egy ekkorka babával szerintem ez így is elképesztő vagány! És egész Ausztria az, hogy erre lehetőséget ad a rengeteg kiépített, szuper biztonságos és nyugodt kerékpárútjával! :)

Igaz, ezeken az utakon nincs mindenütt aszfalt, tehát egy virlsigumis országútival nem biztos, hogy mindenütt lehet jól csapatni rajtuk.

Na ilyet is ritkán látni Ausztriában! :)

Markus, Patrick és Richard társaságában, ők voltak a Couchsurfinges vendéglátóink Wörgl városában. Pontosabban csak Patrick, ugyanis az ő otthonában voltunk, ahol éppen vendégül látta két barátját is, akikkel együtt jártak gimibe, de ma már más városokban élnek/tanulnak, és mi épp egy ilyen reunion fiúbuliba csöppentünk, aminek keretében ők másnap elindultak egy két napos hegyi kirándulásra. De az előestét együtt töltöttük, megnéztünk néhány fotót Patrick 3D kivetítőjén, ami az egész nappalit egy egész méretes vászonnal bíró moziteremmé alakította. Az ehhez kapcsolt konzolon még egy karaokee alkalmazás is futott, ami aszerint értékelte a játékosokat, mennyire hamisan vagy helyesen énekeltünk.

Aztán megkóstoltuk a “Burning Austrian”-t is, vagyis a Lángoló Osztrákot, ami nem más, mint egy Mozart csokigolyó a bejegyzés elején említett 80%-os Stroh sütőrumba mártva, majd meggyújtva. villámgyorsan be kell kapni, és a szánkkal el kell zárni az oxigén útját, mert különben megégetni az ember magát. Markus után Zita is megpróbálta, hasonló képet vágott ő is… :)

Másnap a fiúk kirándulni indultak, mi pedig Wörglnél elhagytuk az Inn völgyét és St. Johann in Tirol felé elindultunk Salzburg irányába.

Ismét rettentő csúnya vidékre érkeztünk… :)

Érdekes volt megfigyelni ezeket a háztetőn lévő díszeket. Kis harang, kis szélkakas…

Kőfaragó művész portája előtt. Ide nem is kellett volna eljönnünk, csak eltévesztettünk egy elágazást. :)

Ausztria is kiérdemli a Terepasztalország címet… Talán csak a vasút kevesebb, mint Svájcban, de a táj éppolyan szép és rendezett.

Vendéglő egy apró útszéli kis faluban…

A kerékpárút nem éppen a völgy aljában, a legkönnyebb útvonalon vitt minket, de pluszfáradtságért cserébe ilyen kilátásokat nyújtott.

Aztán meg lefelét is… :)

Mindjárt nekimegy! :)

Tényleg mint a mesében.

Talán ez volt a legszebb vidék, ahol Ausztriában jártunk.

Milyen jót lehetne futni ezekben az erdőkben! :)

Fűnyírás nagyipari méretekben. Nyílván takarmánynak megy az állatoknak.

Hát ez az erkély nem gyengélkedik virágokban! :)

Vajon tudják, hogy meseországban élnek, és hogy a világ sok más vidékén ilyen házak szerepelnek az ideális otthont bemutató posztereken? (néhány odaphotoshoppolt piros Ferrari, pandamaci és hattyú mellett)

A Szent-Jakab út itt is halad, nem csak Spanyolországban. Ez egy egész Európát behálozó zarándokút hálózat. Mióta itthon vagyunk, Zita egyébként felkérésére már az El Caminoról is tartott előadást.

Már épp a nap vége felé jártunk, amikor összefutottunk két a környéken dolgozó magyar honfitársunkkal, Anitával és Csabával. Jó 20 percet beszélgettünk az út szélén, mint utólag kiderült, épp egy kemping mellett, ahová aztán le is kanyarodtunk.

A sátrunktól ez a rendkívül csúnya kilátás nyílt a hegyekre.

A kempinghez étterméhez tartozó kargobringa! :) Apropó, hallottatok már a Cargonomiáról? Ez egy olyan budapesti kezdeményezés, ahol nem csak teherbringák vannak, hanem ezeket arra is használják, hogy környékbeli organikus zöldségeket osszanak szét a segítségükkel. Plusz közösségi tér, szereld magad műhely, és hasonlók. Sok ilyet még a városba, ezek nagyszerű dolgok! :)

Az ott én vagyok a ponyva alatt. Voltak nem megbeszélt, mégis mindig, végig ugyanúgy működő dolgok, pl. a sátor közepét mindig én kötöttem oda a rudazat tetejéhez – sokszor még bukósisakban, annyira gyorsan állítottunk tábort. :)

Anita és Csaba visszajöttek hozzánk a kempingbe, és hoztak nekünk egy üveg magyar fehérbort és saját készítésű – iszonyú finom – házikolbászt! :) Ilyen a magyar vendégszeretet! :) Arra már nem emlékszem, hogy min mulattunk ilyen jól. :)

Anitáék másnap korán reggeltől dolgoztak, ezért nem tudtak tovább velünk lenni. Ezt a vacsorát azért fényképeztük le…

…mert úgy számoltuk, hogy ez lesz az utolsó, kettesben töltött vacsoránk, illetve esténk ezen az 1550 napos úton. Többet így, ezen az úton már nem leszünk kettesben, mert holnap Rolanddal találkozunk, pár napot vele leszünk, aztán pedig magyar vendéglátóinknál, majd Zétával, végül már Magyarországon a magyar csapattal. Pár nap, és több, mint négy év után újra látjuk a szüleinket, a családunkat, a hazánkat.

Már nagyon közel vagyunk. Nagyon érdekes érzés volt ez, mert mi sosem tartottuk magunknak nyitva azt a lehetőséget, hogy hazaugrunk karácsonyozni, vagy valaki meglátogat majd minket a családból, mi nagyon távol voltunk, nagyon sokáig egy nagyon hosszú úton. Ami hamarosan véget ér. :) Úgy éreztük, hogy egy nagyon hosszú vándorút végefelé járunk, újra közel a rég látott otthonunkhoz, és ez egyszerre volt kicsit szomorú, de ugyanakkor nagyon izgalmas és jó érzés is.

Történt 2015. augusztus 24. és 27. között. Megírva december 19-én. Még két bejegyzés lesz, aztán a 360°bringa is véget ér az eddigi útinalpó formájában.

Hozzászólások lezárva