Taizétől Genfig, újra a bringákon
Taizéből vasárnap indultunk tovább, mert ekkor van “váltás”, vagyis vasárnap délelőtt vagy legfeljebb ebéd után indulnak haza azok, akik ezen a héten voltak itt, és vasárnap délután, vagy este érkeznek meg azok, akik a következő hetet töltik itt.
Bár hétköznapokon, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy az egész itt töltött két hét alatt az első napot leszámítva egyáltalán nem mentem be az imákra (amit sokszor tévesen miséknek hívtak, pedig csak közös imák voltak), de ezen a vasárnap reggelen kivételt tettem, mert tudtam, hogy ennek Zita örülni fog. Amúgy ez a vasárnap reggeli dolog épp nem ima, hanem mise volt. :) Szinte végig csak énekekkel, Zita az elején mondta nekem, hogy próbáljak “részt venni”, és ne csak az apró utazós magyar bibliáját olvasgassam unalmamban, hanem próbáljak elmélyülni, gondoljam át, mi minden történt velünk az elmúlt négy évben és adjak érte hálát. Átgondolni nem sikerült, erre ott akkor képtelen voltam, túl hosszú idő ez és túl sok dolog történt velünk, hogy csak úgy “átgondoljam”, de majd talán ez is eljön, talán elolvasom, hogy mit írkáltam négy évig, ha hazaértünk. Viszont valamit elmélyülni mégiscsak sikerült azért, mert bár én aztán abszolút nem vagyok az az éneklős típus és hogy őszinte legyek, nem is értettem, miért jó, hogy több ezren leülnek a földre ebben a nagy templomban és együtt énekelnek (amikor az F sátorban a konnektor mellett asztalnál és padnál útinaplót is lehet írni eközben… :) ), de aztán ezen az utolsó napon azon kaptam magam, hogy én is velük éneklek, és igazából nem is lehet rossz dolog ez, főleg akkor nem, ha egy évnyi hajtás/tanulás/munka/stressz/”normál élet” után jön ide el az ember egy hétre. Persze azt nem bántam meg, hogy én nem jártam az imákra, hiszen az én célom Taizében az volt, hogy míg Zita kívánsága teljesül (“két hét Taizében mielőtt hazatérünk!”), addig én is jól érzem magam, sokat futok és felhozom a naplót a jelenig. Ez mind sikerült is, vagyis majdnem, mert miközben én e sorokat írom, Zita mellettem az asztalnál a taizé napokról ír, én pedig most nekilátok a Taizé utáni első fejezetnek.
Épp a templom oldalában pakolásztunk a bringáknál, amikor a mellettünk álló magyar srác, aki kb. percekkel azelőtt érkezett egy hosszú buszút után Magyarországról, megszólított minket és megkínált a határ előtt vásárolt pizzájából, hogy “ne a hangyák egyék már meg!”. Próbáltuk visszautasítani, de hajthatatlan volt, így hát az történt, hogy egy hónappal a hazaérkezésünk előtt hazai sütésű pizzát ehettünk. :) Mondtuk neki, hogy ezt még meg fogja bánni, mert a váltás miatt a vasárnapi étel több, mint borzasztó, hideg és ecetes, kintről hozatott étel, és nem finom. De erre is csak azt a választ kaptuk, hogy együk meg a pizzát, mert különben ő rosszul fogja érezni magát. :) Vajon estére megbánta-e e jólelkűségét? :) Mindenesetre mi nagyon szépen köszönjük, nagyon jól esett ez a kis finomság indulás előtt! ;)
Leadtuk az összehajtható narancssárga, ausztrál hűtőtáskánkat, amit még az első nagysikerű dumpster diving kalandunk után vettünk a déli féltekén valamikor két éve, hogy ne rohadjon ránk a rengeteg “talált étel”, és közben annyi éppen ekkor érkezett magyarral találkoztunk, hogy a végén velük és néhány velünk együtt most hazainduló magyarral összeálltunk csoportképpé. :)
A hűtőtáskát pedig azért adtuk le, mert egy kedves lány egy héttel később, mikor busszal hazament, hazavitte nekünk, benne tele “holt terhekkel”, brazil szuvenírekkel, a már eldugult, és Nyugat-Európában amúgy is teljesen felesleges vízszűrőnkkel, a folyékony üzemanyagokkal is működő nagy tábori főzőnkkel, ami szintén tönkrement, és ereszt már, ezért csak a tartalék, apró, gázzal működő főzőfejet cipeljük már, stb, stb… Egyszóval könnyebbek lettünk, ez nagyon jó érzés volt, hazaküldöni olyan cuccakat, amelyekről tudjuk, hogy már nem kellenek hazáig. Ez már nagyon a “közel vagyunk az otthonunkhoz” érzést adta.
Kifelé menet Taizé ikonikus harang-kapujában is lőttünk egy képet.
Taizé faluban ekkor érthető okokból nagy volt a forgalom.
Taizé alatt a régi vasúti útvonalon haladó kerékpárúton találkoztunk a hölggyel, aki előző nap egy nagyon hasznos, inspiráló előadást tartott a menekültek helyzetéről a világban. Ő egy jezsuita segélyszervezetnek dolgozik, és nagyon sokat tettek a menekültekért, főleg Szíriában. Merthogy ott országon belül is nagyon sok a menekült.
Első megállónkat hárman kíváncsian szemlélték a bringaút melletti mezőről. :)
Nagy volt a forgalom a bringaúton, ez egy népszerű útvonal Macon és egy Taizétől kb. 40km-re északra lévő város között. Rengeteg családot és iskolás csoportokat is láttunk, gyerekek tucatjával nyomták a málhás kerékpártúrát, néha külön kis csoportokba verődve, pár kilométerre elszakadva a felnőttektől, egy nagyobb gyermek vezetésével, önállóan haladva. Öröm volt ilyet látni.
“Apa az öcsémet húzza, így rám maradt a sátor!” :D
Erzsi Cluny városa mellett szólított le minket magyarul. Először azt hittük, Taizé miatt van itt, de aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy nem, a férjével nem rég költöztek ide, és ő régebben minden nap 17km-t sétált, ezért találkozhattunk most vele ezen a forgalomtól távoli, csendes kerékpárúton. Vagy 10 percet beszélgettünk vele, így azt is megtudtuk, hogy Pozsony mellől származik és mind a mai napig nagyon szeret hazajárni, és mikor megkérdezte, hogy voltunk-e beteget az utazásunk alatt, szóba kerültek a veseköveim. Mivel van egy lányuk, ezért Erzsi életet is adott, vagyis szült is, és emellett volt veseköve is, így neki végre van összehasonlítási alapja, így megtudtuk tőle, hogy szerinte a vesekő sokkal rosszabb. Erre Zita reakciója valami ilyesmi volt. “Na, jólvan, oké, akkor egyelőre 2:0 a javadra Árpi!” :)
Az alagút bejárata előtt a bringaút valamiért elhagyta a régi vasút nyomvonalát pár kilométerre, és itt néhol igen meredek kaptatókon kellett felmenni, majd közvetlen az alagút előtt egy ilyen meredek lefelén.
Itt találkoztunk ezzel a hölggyel, nem értettük, mit mond nekünk franciául, de le a kalappal előtte, ennyi málhával feltolta a bringáját a 15%-os emelkedőn. Mondtuk neki, hogy már nincs sok hátra a mászásból, és aztán szinte végig lejt majd neki a terep Clunyig.
Az alagút bejárata
1,6km hosszú és bent hideg volt. :)
A túlvége előtt Zita kiszúrta, hogy cseppköves az alagútfal oldala. :)
Az alagút túloldalán egy dombtetőn egy kastély figyel.
A bringaút innentől kertek alatt folytatta.
Egyszer csak egy kukás srác jött velük szembe. Nem hétköznapi szemétszedő volt, ez már elsőre látszott rajta, ezért megálltunk, és megkérdeztük, mi járatban?
Hervé a Földközi-tengertől indult és Párizsig gyalogol kb. 1000km-t, közben ami szemetet lát, azt összeszedi.
Erről a megmozdulásáról blogot is írnak – merthogy a barátnőjével kettesben csinálják, sok a szemét, esténként szelektálják még márkák szerint is, és az egészet dokumentálják, hogy aztán a márkák képviselőit is meg tudják keresni, hogy “Helló, ennyi szemetet generáltok, jó lenne tenni valamit!” – Persze nem csak nekik szól ez az egész, hanem mindenkinek.
A közös fotó sem maradhatott el! :)
Végre nem minket állnak körül, ez az!!! :) Hervé nagy feltűnést keltett a kukájával, és az embereknek tetszett, amit csinált, a képen látható úr rögvest szállást és ételt kínált neki a szomszédos faluban, ám Hervé ezzel nem élt, ugyanis Clunyig tervezett elgyalogolni ezen a napon.
Spontán csacsisimogatás.
“Fogd meg a fülét! Nagyon selymi!” :)
Hála ennek a publikus toalettnek és az oldalába szerelt mosdókagylónak, még le sem kellett szállnom a bringáról a fogmosáshoz! :)
Szőlő a házfalon, errefelé nagy divatja van ennek.
Maconban a folyóparton leültünk piknikezni. Ezt a szatyornyi különböző kekszet a taizéi étkezések alatt gyűjtögettük össze, még azóta is van belőle, mert szinte mindig lehetett repetát kérni ebből is. :)
Itt már 30km-el Macon után, egy út széli parkocskában műanyag palackokból összerakott székeket találtunk.
Ő pedig Claire, aki Bourgban a vendéglátónk volt, és elénk jött 10km-el a város elé, hogy együtt is bringázzunk kicsit.
Claire kisfiának az egyik játéka, sajnos nem technika órán készítették a suliban, pedig ahhoz is nagyszerű lenne. Szóval “csak” vették ezt a napelemes kis fahajót, ami kiválóan szemlélteti egy gyermek számára a napenergia hasznosításának ezen módszerét.
Ez pedig a “konyhai háziállatok” otthona.
A felső tálca tetejére egy árnyékoló alá kerülnek a zöldségmaradékok.
Amit az ott lakó kukacok megesznek, és kikakilnak, majd az egyel alattuk lakó kukacok megeszik a fenti szomszédaik kakiját, aztán ők is kakilnak, így felülről a harmadik szint már így néz ki. Állítólag hétszer kell megennijük a zöldséget, hogy nagyon jó talaj váljon belőle. Mindez a mosogató alatt Clarie konyhájában! :) Nem volt egyáltalán rossz szaga, ellenben zseniális! :) Igaz, kicsit érzékeny rendszer, a kukacok nem szeretik a világosat, és a túl sok kaja sem jó nekik, illetve a túl kevés sem, folyamatosan adagolni kell nekik.
Itt pedig a Bourg-en-Bresse – Genf szakasz profilja. Eléggé “szívritmuszavaros”! :) Úgy terveztük, hogy megpróbálunk eljutni 85km-ig, és azon a “tetőn” valahol megalszunk, aztán másnap reggel gyorsan összeszedve a sátorfánkat áttekerünk Svájcba, az utazásunk 44. országába, azon belül pedig a francia határhoz nagyon közeli Genfbe, ahol már várt ránk Réka és Peti, na meg engem másnap délután háromkor egy telefonos állásinterjú is. :)
Furcsa volt úgy tekerni, hogy közben ez az állásinterjú pörgött a fejemben, kicsit meg is ölte az élményt, de hát ez van… Claire az első pár kilométerre megint eljött velünk, mutatott nekünk egy Lidl-t, ahol bevásároltunk kicsit, majd kivezetett minket a városból.
Aztán mivel vacak volt az idő, végül lemondta a montizását és inkább velünk tekert tovább a túrabringáján, aszfalton. :) Itt már át is vett Zitától két táskát, még tőlem is át akart venni, csak hogy érezze, milyen az első villán is málhát vinni, de mivel nekünk csupa nagy Ortlieb Backroller Classic táskáink vannak, így neki ezek az első villára szerelt Tubus csomagtartóján szinte már a földet érték, és nem akartam, hogy egy kanyarban, ahol kicsit bedől, kisúrolja az alját, így végül csak egy nagyon rövid próbára raktuk át Zita táskáit neki előre.
Egy kolostor az úttól balra.
Meglepően vadregényes tájon tekertünk, nem is számítottunk ilyesmire ezen a napon.
Ebédelünk. 4 év után rájöttünk, hogy a bringák ülésének szivacsa ilyenkor is nagyszerűen jön – a föld helyett azokon ülünk! :)
Mészkőhegységben járunk, a pihenő- és kilátóhelyen egy tábla mutatja, hogy az ilyen területeken milyen fontos (lenne…) a környezet érintetlensége, mert a végén minden a vízben végzi.
A napon nem nagyon láttuk ezen a napon, de hála az égnek esni sem esett nagyon, így boldogok voltunk. :)
Az előző képen látható hídon átkelve újra elindultunk egy néhány száz méteres fölfelén.
A lányok megálltak erdei bogyót szüretelni.
Az út sehol sem volt kitett, de azért azt a sziklafalat elnézve megnéztem volna felülről is, hol jártunk.
Itt már Clairetől elbúcsúzva (37 közösen megtett kilométer után hazafordult), az egyik útmenti tó partjánál.
Autópályaviadukt. Annyi sok rettentő szegény ország után nagyon furcsa érzés volt látni ilyen, még nekünk, magyarok számára is elképesztő dolgokat. Az autópálya, mielőtt eltűnt ott szemben a hegy gyomrában egy alagútban, előtte még kilométereken át magasan a hegyoldalban, ilyen pilléreken haladt. Észveszejtő sok pénzbe kerülhetett ezt mind megépíteni, de valahogy mégis megérte nekik és mégis megcsinálták.
Óóó, a sífutás… Vajon a következő hazai télen sikerül végre újra űznöm majd, 5 év kihagyás után? :) Jó lenne…
Ott szemben süt a nap! Hát még ilyet, ezt se gondoltuk volna, hogy ez a sok szürke felhő még eltűnik a fejünk felől ezen a napon.
Pedig tényleg. Igaz, ekkor már olyan késő volt, hogy ide le a völgybe már nem sütött be a nap, de tiszta kék ég látványa két nap borús idő után így is elég jó volt. :) A házon pedig az ott egy falfestmény! :)
Egy másik. Fent a jövő, alul a múlt.
Úgy látszik ez itt nagyon népszerű.
Pár méterrel e fotó ellövése után, a 85-ik kilométerünknél megálltunk Zitával konzultálni, és arra jutottunk, hogy meg tudjuk akár még ezen a napon járni egész Genfig az utat. Igaz, ránk fog sötétedni, későn fogunk megérkezni, de ha Rékáéknak nem gond, akkor igazából sokkal jobb lenne, mint valahol – ki tudja, hol? – tábozorni, aztán reggelt tábort bontani, és még 30km-t tekerni. Megkérdeztük hát Rékáékat, hogy gond lenne-e, ha ma érkeznénk, és Réka hamar válaszolt, hogy nem, így aztán gyorsan nekiiramodtunk. Pontosabban iramodtunk volna, ha ugyanezen a helyen nem kellett volna hátsó fékpofát cserélnem a gépemen. Még jó, hogy Taizébe rendeltem egy 10-es pakkot 20 dollárért, utángyártottat Kínából, “Így már semmi nem állíthat meg minket, sima az út az Alpokon át Taizéig, még Svájcban is van Lidl, éhen sem halunk, fékpofánk is van elég, minden rendben!” – összegeztem a helyzetet Zitának, mire ő megjegyezte, hogy “Éppen, hogy van, ami megállítson minket, azért vannak a fékpofák!” :) Szerelés után megmásztuk és legurultuk, amit még kellett, aztán egy hídon átkelve egyszer csak…
Megérkeztünk utazásunk 44. országába, Svájcba! :) Amit egyedül ez az egy tábla jelzett számunkra, volt ugyan valami határátkelő állomás, de ott egy lelket sem találtunk, pedig volt egy naiv álmunk, hogy talán még egy pecsétet is tudunk kérni az útlevelünkbe, de ez így utólag nagyon-nagyon naiv gondolatnak tűnik már. Nemhogy határőrt vagy pecsétet, de még vizet sem találtunk itt, pedig ekkor már rég elfogyott, ami nálunk volt, és már nagyon szomjasak voltunk…
…ezért kb. egy perccel azután, hogy beléptünk Svájcba, rögtön egy bűncselekményt követtünk el! :) 1,5 liter vizet loptunk egy benzinkútról, ahol a falból kiállt egy csap, de annak a feje le volt szedve, így Zita csak a Szingapúrban ajándékba kapott Leatherman Crunch “kráncsi” fogónkkal tudta kinyitni – majd elzárni. :) Azon viccelődtünk, hogy ezt biztos végignézte egy térfigyelő kamera, és hogy vajon Svájcnak van-e kiadatási szerződése Magyarországgal, és most ezért hány évet fogunk kapni… Persze azóta semmi az égvilágon nem történt, hála az égnek a tiszta ivóvíz a világnak ezen a részén még viszonylag ingyenesnek és “korlátlanul rendelkezésre álló” alapvető emberi jognak tűnik.
A határfalutól egészen Rékáék lakásáig kb. 5 métert kellett kerékpárút vagy -sáv nélkül megtennünk, ezt is csak azért, mert a városban néhol nem volt egyértelmű, merre és hogyan is folytatódnak ezek a bringás sávok. Amúgy makulátlan minőségű, legtöbbször szalagkorláttal vagy padkával, de minimum jól látható sárga felfestéssel elválasztott utakon haladhattunk, amelyek teljesen komfortosak és veszélytelenek voltak, ha leszámítjuk azt az egy eszement, kivilágítatlan görkorist, aki szembejött velünk két település között. Rékáékhoz éfjél előtt pár perccel érkeztünk meg, némi dumálás és fürdés után lefeküdtünk aludni, igaz, kissé hullafáradtan, igen kimerülten, de legalább azzal a tudattal, hogy holnap egész délelőtt és még a délutánból is három órát tisztán csak az állásinterjúmra való készüléssel tudok tölteni.
Történt 2015. augusztus 9-10-én, megírva 18-án. Tekerütnk 73 és 114km-eket. Ezt a bejegyzést pedig annak a kedves hotelmenedzser hölgynek köszönjük és dedikáljuk, aki először a “Ski Raum”-ba, majd egy szobába fogadott be minket, így nem a kinti esőben ázva-fázva és másnap vizes sátrat a hágóba cipelve töljük az időnket, hanem asztalnál, széknél, meleg szobában bejegyzéseket írva. Köszönjük neki és a szállónak! A neveket még nem tudjuk, de ha majd ideért a blog, hivatkozunk rájuk! ;) Ez a bejegyzést ezen az estén tényleg nem jöhetett volna létre nélküle, sőt az előző, Zita által írt bejegyzés második fele sem. Plusz külön köszönet András testvérnek a taeizéi segíségért, nélküle nem bírtam volna minden bejegyzést feltölteni. Apropó, jelentkeztetek már az utolsó pár napi közös bringázásra? Ha szeretnétek csatlakozni, itt tudtok szállást és ételt foglalni a túrára. Mindenkit szeretettel várunk akár csak egy-egy napra, vagy rövidebb szakaszra is! :)
na és aztán? mert ugye ez már közel 1 hónapja történt, most meg már szept. 7. van!
??????????
tud vki. valamit merre van a páros??
Mindennap benézek, történt-e valami a blogon.
Tudom, hogy már itthon vagytok, olvasom, látom, hallom a riportokat.
Ha nem haragszotok, nekem hiányérzetem van. Évek óta “követtelek/követtünk” benneteket itt a blogon, hóban, fagyban, napsütésben. Voltak nehezebb időszakaitok, kisebb kihagyásaitok, de mindig visszatértetek ide.
S pont a hazatérés örömteli napjait nem osztjátok meg velem/velünk.
Sajnálom.
Ettől függetlenül köszönöm nektek azt az ezernyi bejegyzést, millió képet, amit az egész napos tekerés, hegymászás után még felpakoltatok a nekünk.
Kedves Éva!
Árpi és Zita az utóbbi időben a Facebook oldalukon-on jelentkezett be (Honeymoon Around the World) és ott adtak életjelet magukról.
Árpi majd frissíteni fogja a blogot hamarosan. Nézz be a FB-ra mert ott sok új információ van fent Zitáékról.
@Szakadáti Éva
Kedves Éva!
Mióta hazaértünk, nagy médiafigyelem van körülöttünk, lakásfelújításban/rendezésben vagyunk (a nagy részét áldozatos munkával elvégezte a családunk az érkezésünk előtt, de munka még mindig bőven akad), és a család, barátok terén is van mit bőven bepótolnunk. Pl. a bátyáméknál született két gyermek, míg mi úton voltunk, őket csak egy héttel a hazaérkezésünk után sikerült először meglátogatnunk. Most pedig épp egy közelgő előadásunkra készülök.
De nem felejtettem el a blogot, természetesen szándékomban áll befejezni, és nem csak a hazaérkezésünk pillanatáig! ;) A hazaérkezés és az első hetek örömeiről, érzéseiről is fogok írni, csupán egy kicsi további türelmet kérek hozzá! ;) A blog nem fog véget érni Svájcban, nem lesz benne szakadás, végigírom ahogy az utazást is végigcsináltuk! A kihagyott részekről (Indonézia vége, Ausztrália, Új-Zéland eleje, Mexikóból pár hét) pedig remélhetőleg majd olvashattok bővebben egy könyvben, de ez még a jövő zenéje. :)
Tudom, hogy nagyon elfoglaltak voltatok, csak annyira nem rátok vallott, hogy egyszercsak félbeszakadt a blog.
Tudom, hogy a FB-on ott vagytok, látom is, de a blog az egy más műfaj. Nem helyettesitik egymást. S ti annyit dolgoztatok vele még akkor is sokszor amikor “más normális ember” inkább előlt volna aludni, pihenni, hogy pont ezért fájlaltam ezt a hirtelen csendet.
Ettől függetlenül kivánom, hogy mielőbb találjatok vissza a “másik világba”. Alakitsátok ki a lakásotokat, munkátokat, az életeteket.