Hawai’i #7 – A páfrányerdőben egy off-grid családnál
A Mauna Kea megmászása után természetesen nem keltünk hajnalban másnap… :) Brutálisan fáradtak voltunk, sőt szinte másnaposak, hiszen a bioritmusunkat is szépen felborítottuk azzal, hogy egyik éjszaka alvás helyett esőben fölfelé bicikliztünk a vulkánra. Hiloban Richardéknál a következő napot pihenéssel töltöttük, és nagyon nehezünkre esett továbbindulni. Végül Ági törte meg ezt a lustaságot a telefonhívásával: itt vannak Hiloban a parton! Ez remek, akkor el tudják vinni a cuccainkat és mi bringázhatunk táskák nélkül! – Gondoltam egyből, és már meg is beszéltük a dolgot. Ági nagyon rendes volt, eljött egészen Richardékig, így csak ki kellett hordani a hét táskát a kocsihoz és bepakolni azokat a csomagtartóba.
Autóstoppal a sötétségbe
Egy táska az én bringámon maradt, hogy azért mégis legyen nálunk valami holmi. Csak a villogókról feledkeztünk meg, és mivel ekkor már késő délután volt, ez nagy hibának bizonyult, hiszen Ágiékig még 400m szintet is meg kellett volna másznunk, amit ahogy számolgattunk, lehetetlenségnek bizonyult naplemente előtt véghezvinni. Persze bosszankodás helyett most is egyből a megoldáson törtünk a fejünket. Ha jól emlékszem, 12km-t bicikliztünk csak kifelé a városból, amikor a szomszéd település, Keaau egyik lámpás kereszteződésében megálltunk stoppolni. Talán negyed órát állhattunk az út szélén, amikor egy nagy fekete autó megállt nekünk.
A hölgy, aki felvett minket, kb. 20 évvel fiatalabbnak tűnt a koránál, és nagyon rendes volt velünk: nem ment volna el addig az elágazásig, ahol nekünk le kellett kanyarodni a főútról, de mégis elvitt minket, holott ez neki idejébe került, hiszen kerülőt tett értünk.
A mellékutakon, ahol már aszfalt sem volt, egyáltalán nem volt gond, hogy nem volt nálunk a hátsó piros villogó, amit amúgy a zászlónk tetejére szoktunk rakni, ugyanis egyetlen autóval sem találkoztunk. Ehelyett még egy jó kis mászás várt ránk a helyenként csúszós, köves úton, mígnem megtaláltuk Ágiék kapubejáróját. Ági és Andris néhány éve ideköltöztek a páfrányerdő közepébe, hogy egy nyugodtabb, békésebb, boldogabb környezetben nevelhessék fel két gyermeküket. Vagyis az ideköltözés ötlete, már a gyermekek előtt is megvolt.
Egy magyar család az erdő közepén, vezetékes áram és víz nélkül
De mielőtt folytatnám a saját szavaimmal e beszámolót, jöjjön inkább néhány részlet abból a félkész és talán már soha el nem készülő interjúból, amit a náluk töltött két nap, három éjszaka utolsó estéjén próbáltam készíteni Andrissal. A vele való beszélgetés mindig nagyon hamar spirituális irányba terelődött, ezért pl. sok számszerű tényt a mai napig nem tudok a nagyszerű szinte-teljesen-offgrid otthonukról. :) De ez nem baj. :)
Andrisék ezelőtt Los Angelesben éltek, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért boldogabbak itt, látszólag sokkal több munkát végezve, mint egy kényelmes városi életet élve, így válaszolt:
Nehezebben lehet folytatni azt. Az annyira rossz, hogy azt nem tudom folytatni. Ahhoz hogy én egy közösségben jól érezzem magam, ahhoz az kell, hogy a közösségben fontosnak tartsanak. Hogyha ezáltal rabszolgájává válsz annak az elismerésnek, amit tőlük kapsz, az nem jó. Nem akarok részt venni abban az élményben, amit elkerülhetetlenül egy városban követned kell, abban a mentalitásban, abban a gyereknevelésben, abban a környezetszennyezésben. Nem azért, mert rossz, hanem mert úgy érzem, hogy itt okozok a legkevesebb szenvedést másnak és más rendszereknek, és ezért magamnak is.
Valaki ott boldogabb, aki szereti a karriert, a pénzt, annak ott jobb, nekem nem.
Kiléptünk ebből a normából, nem konvencionális dolgokat csinálunk. Érdekes volt megélni, mások mit szólnak ehhez. Voltak, akik megsértődtek. Jaj de jó, legalább tinektek összejön, de hívom őket, de ők nem jönnek, félnek.
Én nem találtam valamit, hanem elvesztettem valamit, amit másoknak lehet, hogy nem érdemes elveszteni.
Hogy a kérdést értsétek, hozzá kell tenni, hogy Andris szinte teljes egészében maga építette a betonalapokon álló könnyűszerkezetes házukat. Aztán azt is megkérdeztem, hogy nem jár-e túl sok lemondással egy ilyen vezetékes áram, víz és gáz nélküli lét itt az erdő közepén, mire ezt a választ kaptam:
Nem, mert ezen a környéken minden héten elegendő eső esik, és a napsütéses órák száma is sok. 750 méterrel a tengerszint felett élünk a sziget keleti, csapadékban bőségesebb oldalán. Itt általában délelőtt süt a nap, míg délután legtöbbször leszakad néhányszor az ég. Átlag évi 10 méter eső esik, ez rengeteg, bőven elegendő.
Egy hatalmas tartályban gyűjtjük az esővizet, ezzel fürdünk, mosunk, mosogatunk, és hamarosan egy vízszűrőt is beszerzünk, amellyel már inni is lehet majd ezt a vizet. Minden modern háztartásban fellelhető elektromos eszköz megvan nálunk is, ezek egy 48V-os akkurendszert töltenek, gyakorlatilag erről működik az egész ház. Ez csak annyi odafigyelést igényel, hogy pl. a hűtőinken van időzáras kapcsoló, így éjszakára automatikusan lekapcsolnak, de reggelig így is megtartják a hőt. Ezen felül kicsit oda kell figyelni a fogyasztásunkra, hogy ne hagyjunk égve semmit, és ne használjunk feleslegesen sok áramot, amikor keveset sütött a nap és nincsenek tele az akkumulátorok.
Persze ha valamihez sok áram kell és/vagy nem sütött napok óta a nap, a központilag vezérelt rendszerre rá van kötve egy dízel generátor is, ha szükség lenne rá. Sütni-főzni a hozott gázpalackból tudunk, tehát ez nem egy 100% offgrid ház, de mondhatni, hogy a rezsinket szinte csak ezek a palackok teszik ki. Ezt a rendszert Andris építette ki, és persze drágább volt, mint egy a hálózatra kötött elektromos rendszer, ide az erdőbe se víz, se áram nincs behozva, ezért ennek megfelelően a telekárak is jóval alacsonyabbak voltak, így az építkezés végén szinte ugyanott voltunk anyagilag, viszont most gyakorlatilag alig van rezsink. Ez egyébként errefelé nem olyan egyedi dolog, rengeteg család él így Hawaii-on, sok ház működik így a hálózatra nem csatlakozva.
Aztán jöttek elvontabb témák is, de Andris olyan gyorsan beszélt, hogy nem bírtam értelmes összefüggésben mindent leírni:
Egy öntudatváltás – ha Te megszoktad, megértetted, hogy ki vagy, annak az énképnek a teljes megsemmisülése, vagy kifordulása, egy paradigmaváltás, olyan téren hogy, nem valami mást találsz, mint aminek hitted magad, hanem nem találsz semmit. És ez az egonak a szempontjából lehet félelmetes, hogy nem létezem, megszűntem, meghaltam, vagy pedig egy másik dinamika is létrejöhet, ebben a szabadesésben nyugalmat, békét találsz, egy vissza az eredethez érzést.
Ez nem egy vallás, ennek nincsenek templomai, nincsenek könyvei. Rájössz arra, hogy nem is voltál senki sohasem. Az aminek hitted magadat, csak egy álca volt, egy mese, egy karakter, ennek bizonyítékai is vannak, ami alól az ego már nem tud kicsúszni. Ez a törés, ez az énkép felbomlás, ezt nem szeretem megnevezni. Ha ez megnyugvást, kényelmet okoz, az hogy nem találod meg magadat, akkor kinyílik egy olyan ajtó, ami mögött hosszú évek alatt megtanulod őrlángra fogni az egódat és anélkül létezni, és megpróbálod megnézni azt, hogy hogyan történnek a dolgok az ego nélkül. És mégis megtörténnek a dolog, de ego nélkül, és ami még fontosabb, hogy mennyi mindenre szüksége van az egómnak. Ha őrlángra teszem ezt az egót, akkor egy sokkal probléma-mentesebb, sokkal békésebb, boldogabb életed lesz, minden hamis ego kreálta gyártmány elveszik, értelmét veszti.
Ezzel nem fog semmilyen ego kényelembe helyezkedni. Ha befele mész, van egy pont ahonnan rájössz, hogy befelé sokkal mélyebb, nagyobb az út. Befelé nincs határ, az elmében nincs határ, ez azzal kezdődik, hogy te eltűnsz. Az időt az ego találta ki, van jelen, múlt, jövő, de ezt mi találtuk ki, visszafordíthatatlan folyamatok vannak. Múlt, jelen, jövő mind azért kell, hogy az ego létezni tudjon. Mindenkiben az ego megteremti önmagát olyan 2 éves korban, amikor az ember rájön, hogy van.
Séta egy aktív vulkánnál
Gondolom már mindenki feltette magában teljesen jogosan a kérdést, hogy hogyan a jó viharba sikerült találkoznunk a Föld másik oldalán ilyen nem hétköznapi életet élő magyarokkal? Az igazság az, hogy ők voltak a legelső magyarok, akikkel felvettük a kapcsolatot a szigetekre való érkezésünk előtt, és ők voltak azok akik összekötöttek minket a többi magyarral, nekik köszönhetjük a nagyszerű napokat Józsinál és Erzsinél. Őket pedig Andris apukájának blogján keresztül ismertem meg, még hosszú évekkel ezelőtt, az indulás előtt. Valamikor pár éve írtam is nekik néhány sort, de akkor még szó se volt róla, hogy Hawaii-t is útba ejtjük. Aztán így alakult, és végül eltöltöttünk így a Hawaii Mesefaluban két csodás napot, amiért ezúton is köszönet Áginak és Andrásnak.
Akik egyébként nem csak egy megfelelően esős-napos-erdős helyen laknak, hanem egy aktív vulkán mellett is. :) Így első nap délután ellátogattunk a szomszédságukban lévő Volcanoes National Parkba, ahol egy esős és szeles séta folyamán jól körbenéztünk. :)
Történt 2014. június 3-4-5-én, eközben tekertünk 17,4km-t. Megírva, beszerkesztve július 10-én.
Nana, igaz hogy már lassan egy éve volt, de ha jól emlékszem elég jól fogyott a kapros-túrós palacsintám! :-)
További jó utat nektek!
@Viki
Hogy is felejthettem el, ne haragudj!!! :) A kapros-tejfölös palacsintád nagyon ott volt! :))) Sajnálom, hogy arról a részről nincs útinapló… de kellett ez a fél éves szünet, besokalltam az írásban. Puszi Nektek Brisbane-be! :)