Nászút a Föld körül

Kislány triciklin és jakok a hóban

Momazairban hóesésre ébredtünk, az éjjel leesett néhány centi hó, és a hó tovább szakadt reggel is, mindezt erős szél kísérte, egyszóval nem volt valami barátságos az időjárás. Úgy szakadt a hó, hogy 30m-re található buditól alig lehetett visszatalálni a főépületekhez. Miközben ebben a nem túl biztató időben készülődtünk és málháztuk a bringákat, a szállásadóink kislánya egy háromkerekű triciklin kerülgetett minket nagy vidáman a hóviharban. Ez igen érdekes látvány volt számunkra, mert a mi képzeletünkben az ilyen időjárást nem éppen egy 3 éves forma kislánynak való. De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.

Az indulás után kicsit megkönnyebbültünk, mert a hóviharban való bringázás nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Hála az égnek hátszelünk volt, és ez nem csak azért volt jó, mert segített minket a haladásban, amiben egyébként a masszív lefelé sem volt az ellenségünk, hanem azért is jó volt, mert lefújta a havat az útról, amin így jóval könnyebb és biztonságosabb volt a haladás. A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben.

Az állatok ismét elállták az utunkat, de egy kis lassítással és csengetéssel sikerült átjutnunk a csordán. Érdekesnek találtuk, hogy ők is az aszfaltozott úton közlekedtek a legelő és a pajtájuk között. Valamivel lejjebb aztán elcsendesedett a szél, és ezzel együtt néhány centi hó is megmaradt az úton. Zita megállt előttem, hogy felvegye a kapucniját, és én meggondolatlanul túl erősen fékeztem mögötte. Ennek az lett az eredménye, hogy a hátsókerék elkezdett balra kicsúszni, én leestem a fekvőbringáról, az pedig továbbcsúszott 2-3 métert az oldalára szerelt táskákon, miközben egy jó 180 fokot meg is pördült a csúszós úton. A bringának semmi baja nem történt, én pedig a jobb csuklóm külső felére estem. Pár óráig még éreztem rajta egy kisebb fájdalmat, de aztán ez is elmúlt, nem maradt semmi nyoma a zúzódásnak. Szerencsés esés volt, ami valószínű annak tudható be, hogy szinte már álló helyzetben csúszott ki alólam a bringa. Ezek után persze próbáltunk minél inkább a hó mentes részein haladni az útnak, ami sikerült is, főleg, hogy pár kilométerrel lejjebb elállt a havazás és az út is már csak nedves volt, de nem havas, se nem jeges.

Fekvőbringával a Pamírban, 4000-es hágókon átkelni… Normálisak vagyunk?

Sajnos a „400m lefelé 45km-en Murgabig” nem volt teljes egészében igaz, mert mint ahogy azt sejtettük, Murgab előtt jó 10km-el kaptunk egy egész komoly kaptatót, aminek a nehézsége leginkább a meredekségében rejlett. Itt ért újra utol minket Katy és Anthony, mint ahogy az várható is volt, hiszen ők hagyományos kerékpárokkal közlekedtek. Zita feltolta a legmeredekebb részen, én nagyon lassan, 3-4km/h-val haladva meg tudtam tekerni, bár ennek sok értelme nem volt, csupán lustaságból nem szálltam le a bringáról. Közben Anthony haladt mellettem, és csodálta, hogy hogyan a jó viharba tudok feltekerni ilyen meredeken ezen a megpakolt szerkezeten, gyakorlatilag az ég felé tekerve. Az igazat megvallva néha már én is csodálkozom, milyen helyeken tekerünk fel a fekvőkerékpárokkal.

Dani is a tanúja volt annak, amit még ennek az útnak az elején lerendeztem, amikor Bulgáriában jártunk abban a kanyonban Szófia előtt, ahol néha igen meredek fölfeléket kaptunk, amiket csak nagyon keservesen tudtunk megtekerni. Akkor voltak napok, amikor komolyan azon gondolkodtam, hogy szét kéne szedni a fekvőbringákat és átszerelni az alkatrészeit egy hagyományos MTB vázra, de azok után, amit a Pamírban eddig véghezvittünk velük, ez valószínű hiba lett volna. Csak a legmeredekebb részeken haladnak számottevően gyorsabban a hagyományos bringát hajtó útitársaink, különben miénk az előny a nagyobb kényelem, és kisebb légellenállás terén. Önmagában az a tény, hogy feljutottunk ilyen hegyekbe, ilyen körülmények között a málhás fekvőbringákkal, már magáért beszél. Hogy összességében melyik a jobb bringa, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy fekvőbringán utazni egyfajta életérzés, és ezt akkor tapasztalja meg igazán az ember, ha a hagyományos bringával szembeni előnyeire koncentrál, és nem a hátrányaira – mert persze azok is vannak, ezt soha nem is próbáltuk tagadni.

A lényeg csak annyi akart lenni ebben a bekezdésben, hogy jó érzés, sőt mi több, kicsit őrült érzés volt az a tudat, hogy azokon a fekvőbringákon jutottunk el ekkora hegyek közé, 4000m-es hágókat meghódítva a Pamírba, amelyeknek használhatóságát a hegyek között még én magam is megkérdőjeleztem pár hónappal ezelőtt.

A Checkpoint és a Murgab folyó völgye

Miután túltettük magunkat az emelkedőn, megállapodtunk Anthony-ékkal, hogy előre megyünk kicsit Zitával, hogy a Murgab előtti checkpoint-hoz biztosan mi érkezzünk meg először. Erre azért volt szükség, mert a mi útlevelünkben lévő GBAO engedélyben szerepelt Murgab, ellentétben az övékkel, amiből egy tévedés folytán hiányzott. Nem akartuk, hogy megint az a helyzet álljon elő, mint Khorog után, mégpedig, hogy a korrupt őr kitalálja, hogy nekünk sincs rendben az engedélyünk, csak hogy néhány dollárra le tudjon minket húzni. Anthony-ék sokat tanakodtak arról, hogy hogyan beszéljék meg az őrökkel ezt a helyzetet, de minden variációnál úgy véltük, hogy az mindenképpen nyerő, ha mi előttük érkezünk a checkpointhoz, Murgab-al a GBAO engedélyünkben. Ez így is történt, ám előtte még legurultunk a Murgab folyó széles völgyébe, ahol végre komolyabb kilátás tárult elénk, a távolban havas hegyekkel, a lapos völgyben pedig kanyargó folyó tarkította széles jaklegelőkkel. A képet csak a borús ég csúfította el kissé, de azért még így is szájtátva kapkodtuk a fejünket balra a csodás látványért. Messze előttünk mintha egy település véltünk volna felfedezni a völgyben, amiről reméltük, hogy már Murgab. Ez pár kilométerrel később be is bizonyosodott, amikor megérkeztünk a város határában található checkpointhoz, vagyis ellenőrző állomáshoz. Egy őr elkérte az útleveleinket, bement vele a kis irodájába, majd öt perccel később egy „minden rendben”-el már mehettünk is utunkra. Ez váratlanul könnyen ment, aminek nagyon örültünk. Indulásunk előtt Anthony-ék is megérkeztek, még tudtuk velük közölni, hogy minden simán ment. Pár száz méterrel később megvártuk őket, és ekkor megtudtuk, hogy nekik még nagyobb szerencséjük volt, végül még fizetniük sem kellett, az őrök a khorogi kollégájukkal ellentétben teljesen barátságosak voltak, az őrszobában egy pohár vodkával kínálták meg az átfázott bringásokat, és a GBAO engedélyük részleteire ügyet sem vetettek. Ez nem kis vidámságot okozott a négy fős csapatunkban.

Nagy kedvvel indultunk el a Lonely Planet által javasolt szállások felkeresésére. Kettőt néztünk ki magunknak lehetséges szállásként, az első 25 somani-ért (kb. 1200 forintért) kínált hálóhelyet reggeli-ebéd-vacsorával, a második pedig 10 dollárért kényelmes, meleg szobát konyhával, plusz két dollárért forró zuhannyal. Rövid körbekérdezés után megtudtuk, hogy az első hely sajnos már bezárt, nem fogad vendégeket. Elindultunk a másik fölkeresésére, amit végül meg is találtunk, de sajnos azt is zárva. A szomszéd ajtónál bekopogva aztán mégis találtunk egy nőt, aki 15 dollárt akart kérni fejenként egy kellően nagy szobáért, reggelivel, vacsorával. Végül sikerült megállapodtunk a Lonely Planetben szereplő árban, reggeli és vacsora nélkül, de konyha használattal, és zuhannyal. Mint utólag megtudtuk, ugyanazon a helyen jártunk, csak a hátsóbejáraton jutottunk be, és nem a már lezárt, hivatalos „homestay”-ben kaptunk helyet, hanem a család egyik „igazi” szobájában.

Itt az áramot hol generátorról, hol hálózatról kaptuk, aminek örültünk, mert az előzetes információk alapján arra számítottunk, hogy talán nem is tudjuk majd tölteni a cuccainkat. Jó érzés volt megérkezni végre Murgabba, főleg, hogy még csak kora délután volt, amikor elfoglaltuk a szállásunkat az aznapi 46km kerékpározás után. Este aztán hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, mint ahogy Katy és Anthony is tette. Nekik egyébként az első dolguk egy kiadós ebéd után az volt, hogy a szombat ellenére „próba szerencse” alapon felkeresték az OVIR irodát, amit nagy meglepetésükre és örömükre nyitva találtak. Így még aznap el tudták intézni a regisztrációt néhány dollár ellenében, és nem kellett hétfőn, az indulás előtt még ezzel is időzniük.

Murgab

Murgabot sokan csak egy „shithole”-ként, vagyis koszfészekként emlegetik, és meg kell hagyni, ebben sajnos van valami igazság. Persze minden csak azon múlik, hogyan áll az ember a dolgokhoz. És mivel mi eleve nem számítottunk egy pompázatos városkára ezek között a kopár hegyek között 3690m magasan, nem is csalódtunk igazán. Sőt, mi több, igazából élveztük a szegény kis várost, már amennyire lehetőségünk volt rá. A házak és az utcák Murgabban nem képeznek semmi Európában megszokott rendszert, teljesen random követik egymást a sárból dagasztott lapos tetős házak, és így az utcák is elég véletlenszerűen kanyarognak, a villanypóznak és vezetékek keszekuszaságáról pedig ne is beszéljünk. A városban nincsen víz, se csatorna, az áramellátás pedig elméletben a város két része között váltakozik, a gyakorlatban pedig teljesen véletlenszerűen hol nincs, hol van áram a konnektorokban. Persze a jellemzőbb inkább az, hogy nincsen. Ez általában este is előfordult, ilyenkor a szállásadóink felkapcsolták az udvarukban található generátort. A második esténken azonban már ez se működhetett, mert állítólag elfogyott a dízel a háznál, mint ahogy a városka egyetlen benzinkútjánál is hiány volt belőle.

Murgab keleti határában található egy piac, ami gyakorlatilag egy konténerekből álló hosszú utcát jelent. A különböző boltok egy-egy konténerben kaptak helyet, ezekben aztán egész sokféle termék megtalálható, köztük sok lejárt élelmiszer, csokoládé, és persze az alapdolgok, mint kenyér, zöldségek, gyümölcsök, ruhák. Próbáltunk ezen a helyen tradicionális pamíri zoknikat beszerezni, de sajnos sehol sem jártunk sikerrel. Az útikönyvben olvastunk egy „Murgab House” nevezetű házról, ahol pamíri asszonyok által készített termékeket lehet kapni „fair-trade” rendszerben (a bevétel 80% a készítőhöz folyik), és internetezni is lehet. Erre föl fel is kerekedtem vasárnap reggel, hogy felkeressem ezt a házat, de pechemre gyalog keltem útra, ráadásul fényképezőgép nélkül. 5km-t sétáltam és kocogtam, ami igen kimerített ilyen magasságban. Azért siettem, mert időre vissza szerettem volna érni, mivel Zita otthon ebéddel várt. A Murgab házat a város ÉK-i határában találtam meg a főút mellett, de sajnos zárva volt. Lejártam a lábam, a zsebemben öt előre megírt bejegyzéssel a pendrive-on, mind hiába. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy hazafelé bevettem magam a kis utcácskák forgatagába, így láthattam az igazi Murgab-ot, nem csak annyit, amennyi a főútról látszik belőle. Persze aztán ez is inkább csak bosszantott, mivel a fényképezőgép nem volt nálam.

Délután aztán befutott Jill és Lee is, már előző este megérkeztek a városba, de csak most sikerült megtalálnunk egymást. Újra együtt voltunk mind a hatan, jó két órát meséltük egymásnak a történeteinket az útról. Miután szétváltunk tőlük az alichur-i magazinnál, Jill és Lee már csak 20km-t haladtak aznap, egy a főút alatti alagútban vertek tábort. Azt gondolták, hogy az alagút szélcsendes hely lesz a sátornak, de ez az éjszaka folyamán megcáfolódott, és reggel arra ébredtek, hogy a sátrukat félig betemette a hó. Mindezt persze nagy lelkesen és mosolyogva mesélték, mi pedig csak hüledeztünk ezeken a történeteken. Számunkra ez már túl sok volt, nekünk az is épp elég kaland volt, hogy keresztüljöttünk ezeken a hegyeken, az már nem hiányzott, hogy még kint is éjszakázzunk a súlyos mínuszokban, 4000m felett október végén. Persze rájuk hagytuk a dolgot, hisz ők tudják, mi a jó nekik, mi csak „Crazy English People”-nek tituláltuk őket, és mosolyogtunk a fázós történeteiken.

Katy és Anthony

Vasárnap este Katy felajánlotta, hogy főz egy zöldséglevest. Ehhez mi a hozzávalók beszerzésével járultunk hozzá, mivel amúgy is terveztük, hogy utoljára még egyszer levonulunk Zitával a konténervárosba felváltani egy 10 dollárost, és venni rajta ezt-azt a továbbiakhoz. Katy nagyon finom levest röttyentett hagymából, répából, a krumpliból, és egy részünkről répának hitt, de a fehérrépához csak éppen hasonlító zöldségből. Egy nagyon jóízűt és bőségeset vacsoráztunk így vasárnap este, amit aztán egy nagy beszélgetés követett. Katy-ék Angliából indultak 14 hónappal ezelőtt, Romániáig 6 hetük volt elbringázni, ezért Budapesten is csak 1 napot töltöttek, de arra az egy napra nagyon szívesen emlékeznek vissza. Azért rohantak ennyire Romániáig, mert ott várta őket egy barát, akinél otthagyhatták a bringákat, és hazarepülhettek egy esküvőre, amire hivatalosak voltak. Aztán persze megtanulták a leckét, és belassítottak, mert rájöttek, hogy nem érdemes napi 150km-es tempóban kerékpártúrázni. Még szerencse, hogy a világ egy olyan közeli részén rohantak végig ilyen, utólag már számukra is egyértelműen értelmetlenül gyors tempóban, amit később könnyedén újra felkereshetnek. Meg is ígértük nekik, hogy csak legyenek türelemmel, és ahogy hazaértünk, utána bármikor jöhetnek Budapestre, ahol nálunk ellakhatnak, sőt két bringát is kaphatnak, amivel könnyedén felfedezhetik a várost, ami egyébként az egy napos látogatásukkor nagyon-nagyon tetszett nekik, különösen a Lánchídon való átkelés és a Parlament látványa a Budai Felsőrakpart kerékpársávjáról.

Anthony felsőtestét egyébként mindenütt tetoválások borítják, de ennek ellenére nem az a fickó, akit elképzelnél ezek után. Otthon családi vállalkozásban kertész, nagyon szereti a munkáját, amihez valószínű jövő március és június között vissza is tér – a pontos időpont, vagyis az utazásuk hossza az angliai időjárástól függ! :) Katy pedig személyi edző, Anthony-val való megismerkedésük is ehhez köthető, Anthonty-t ugyanis Katy készítette fel egy Ironman-re. Anthony tett már több néhány hónapos kerékpártúrát Új-Zélandon, amit egy nagyobb szabású kerékpártúra gondolata követett. Erre elkezdte befűzni Katy-t is, aminek a vége az lett, hogy már egy párként keltek útra. Utazásuk naplója a www.crazyguyonabike.com/doc/8282 oldalon található, amit ezen sorok írásáig nekünk sajnos még nem sikerült fellapozni, de majd talán egyszer, ha hazaértünk. :)

Zita gyomorrontást kap az indulás előtte estén

Utolsó esténken Zita rosszul lett, a zöldségleves után émelyegni kezdett és mozgott a gyomra. Éjjel aztán felkelt mellőlem és kiszaladt az udvarban található budira rókázni. Elmondása szerint szép sugárban hányt, úgy ahogy csak kisgyerekkorában ezelőtt utoljára. Ezt sajnos erősen folyékony széklet is követte, szóval szépen néztünk ki reggelre, hiszen ez azt jelentette, hogy Zitának újra diétáznia kellett a gyomorfogó-, és fertőtlenítőtabletták szedése mellett, ami azért nem volt túl vidám fejlemény, mert a Murgab utáni szakasz foglalta magában az egész Pamír Highway legmagasabb pontját, a 4655m magas Akbajtal hágót. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy terveztük az utat, hogy első nap Murgabból csak 45km-t teszünk meg egy Rabatakbajtal nevű helyig, ami csak 340m szintemelkedést rejt magában, tehát egy viszonylag könnyű és rövid nap. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy amilyen könnyen és lassan csak tudunk, de útra kelünk, még ilyen állapotban is. Nem tudjuk, mi okozta a gyomorbajt, de valószínű nem a zöldségleves, mert abból mind a négyen ettünk, de Zitán kívül egyikünk sem lett rosszul tőle. A hasmenésen persze különösebben nem lepődtünk meg, ez sajnos szinte minden Közép-Ázsiába látogató turista utazásának a szerves része. Anthony mesélte, hogy ő Tashkent-től egészen Dushanbe-ig folyamatosan fosott, 3 hét alatt 14 kilót fogyott, mert tévedésből először csak gyerekeknek való adag gyógyszert szedett a betegségre. Zitának Katy hozott reggel a piacról egy nagy zacskó HT-kekszet, majd valamivel Katy-ék után mi is elhagytuk a szállást és útra keltünk tovább észak felé a Pamír Highway-en.

Nagy örömünkre ezúttal nyitva találtuk a város határában a Murgab házat, ezért vásároltunk néhány apróbb kézi készítésű pamíri szuvenírt, illetve nagy nehezen a generátort is beröffentették nekünk, így néhány somani ellenében haza tudtam küldeni hét, előre megírt bejegyzést édesanyáinknak, akik ha minden igaz, azóta már feltöltötték az útinaplókat a weboldalra. Ezúton is köszönet a kitartó és önzetlen back-office munkásságotokért! Errefelé sajnos nem szerves része az infrastruktúrának az internet. A jakszar, mint fűtőanyag és a vaskályha viszont annál inkább! :)