Nászút a Föld körül

Melaka – Batu Pahat

Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.

Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak… Olvass tovább…

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Olvass tovább…

Port Dickson mellett, annak a 132km-es napnak a végén, amiről az előző bejegyzés szólt, a sátorállítás közben ismét bekapcsoltam a Kindle-t, ahogy napközben többször is, mert nagyon vártam bizonyos híreket. A fekete-fehér képernyőn az elképzelhető legrosszabb hír jelent meg, amely nagyon-nagyon lesújtott és aztán még sokáig tartott feldolgozni. Aznap nagyon rosszul aludtam a sátorban, nem bírtam elfogadni a történteket, vívódtam, kínlódtam, forgolódtam. Erőss Zsolt számomra egy legyőzhetetlen figura volt, egy halhatatlan, végtelenül erős, a hegyeket és önmagát sorozatosan legyőző ember, olyan, mint a kisgyerekeknek a Batman vagy a Pókember, csak nekem közelebbi és sokkal-sokkal valóságosabb, főleg amióta tavaly személyesen is sikerült vele találkoznunk. Most érzem, értem csak igazán, mennyire nem volt legyőzhetetlen és halhatatlan ő sem, ahogy senki sem az, a valóságban nincsenek szuperemberek, mindenki halandó és ez így van jól, ettől van értelme az életnek. Az hogy Ő meghalt és nincs többé, számomra először felfoghatatlan és feldolgozhatatlan volt, pedig ha jobban belegondolunk, Ő az életét is kockára tette azért, ami számára maga volt az élet, a hegymászás. Ezt Ő tudta, ahogy a felesége és a társai is, nincs ezen kit okolni szerintem. Azóta eltelt már jó pár hét, és bár e sorok végén akkor, egy nappal a tragédia híre után megfogadtam valamit, azt nem sikerült egyik napról a másikra betartani és megélni, de azóta már elfogadtam, hogy Ők ott maradtak a hegyen és már mint fizikai lények, nem léteznek többé. Számomra így is nagy példakép marad, és bár rettentően sajnálom, hogy ez történt és megszakad a szívem, ha a családjára gondolok, de örülök annak, amit véghezvitt, és hogy megismerhettük személyesen is.

Sajnálom azokat, akik ezt máshogy látják, akik olyan kommenteket hagynak az internetes fórumokon, hogy arra nem is szeretnék gondolni. Igen, bizonyos szögből nézve lehet, hogy csak egy öncélú sport a hegymászás, de valójában sokkal többről van szó, és ezt csak az értheti igazán, aki járt már sok ezer méter magas hegyek tetején, az emberi állóképesség határán feszegetve és önnön korlátait túllépve. Képzeljetek el egy világot ilyen emberek nélkül, ahol senki nem akar olyan nagy tetteket véghezvinni, amelyek mások szerint értelmetlenek. Ahol nem akarnak új dolgokat felfedezni, kitalálni, megvalósítani. Hát nem ettől is ember az ember?

Ahol mindenkitől csak a másokat indokolatlanul, ismeretlenül bíráló fotelhuszárságra tellene… Abban a világban én se innen a túl végéből pötyögném e sorokat egy netbookba, hogy aztán az interneten át szétküldhessem az egész világba mindenkinek aki kíváncsi rá, hanem legfeljebb a szomszéd barlangjáig jutottam volna el és a tegnapi vadászat élményeit vésném a sziklába.

Jöjjenek a sorok, amelyeket a tragédia hírének másnapján írtam le álmatlanságomból felkelve:

Második este nem bírok szinte egyáltalán aludni, pedig kőkemény napokat toltunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, elhinni, hogy Ő már nincs köztünk. Nehéz megfogalmaznom, miért érzek így, nehéz leírni, ki volt nekem, mit jelentett nekem Erőss Zsolt. Olvastam az első róla írt könyvet, de a felépüléséről készült filmet még nem láttam, ahogy a második könyvet sem olvastam, hiszen az már az utunk alatt lett csak befejezve, az Annapurna expedíció után. És ott találkoztunk, ami egy nagy öröm volt nekem és egy nagy pillanat az életemben. Noha Horváth Tibor halála mindenképpen beárnyékolta azokat a napokat. Még a mi napjainkat is, pedig mi nem ismertük Őt személyesen, de ekkor már napról napra, sőt szinte óráról órára próbáltuk minél jobban követni a hegymászók útját, és rettentően szorítottunk nekik. Aztán megtörtént a baj, és azt sem akartuk sokáig elhinni, azt is nehéz volt felfogni. Ezt most még inkább az.

Állítjuk a sátrat a naplementében a tengerparton, közben a fél kezemben a Kindle, amiben már alig van töltés, mert egész nap azt lestem rajta, van-e új hír a hegymászóinkról, és most végre látom, hogy van. De nem örülök neki, hanem épp ellenkezőleg, megrendülve olvasom a Szomorú közleményt, látom Zsolt és Kiss Péter arcképét, és nem akarok hinni Lajos sorainak. Ilyen megtörténhet? Nincs többé Erőss Zsolt. Azóta ezer érzés és kérdés kavarog bennem, nem hagy nyugodni. Hol van? Hogy-hogy nem bírt még az utolsó-utolsó utáni tartalékaiból meríteni az az erős ember, hogy-hogy nem hívta le a családja és a rá váró további élet a hegyről, miért nem maradt ereje? Miért nem építették ki rendesen azok a nyomorult serpák a fix köteleket? Miért nem ismerte fel Zsolt idejében, hogy vissza kell fordulni, hogy elérték a határaikat, amikor máskor ebben olyan jó volt? Mit beszélt utoljára Lajossal a rádióban? (Min mehetett keresztül odalent Lajos, és milyen nehéz lehet neki most?) Hogy tűnt el, tényleg nincs már remény, tényleg meghalt? Odafent összekuporodva a hóban, 8000 méter magasan, a halálzónában? Agyödémát kapott? Milyen az, mit érez közben? Tudatánál volt? Mit érezhetett? Borzalmas lehetett… Vajon tényleg az volt? Vagy megnyugodva konstatálta, hogy jól van, itt van a vég, elérkezett, és végigvette magában az életét, és elégedetten konstatálta, hogy ez igen, szép volt, gyönyörű élet volt, sok nagyszerű élménnyel, fantasztikus teljesítményekkel. Véghezvittem sok mindent, sokan szeretettek és sokakat szerettem, voltam valaki, sokan felnéztek rám, sokakat motiváltam, sokaknak adtam erőt, inspirációt. Vajon érzett ilyet, vagy erőt vett rajta a szomorúság és a keserűség, hogy vége van és egyedül hagyja a feleségét és a két pici gyermekét? Vagy csak egyszerűen fázott, fuldoklott, szenvedett és félt, és nem fogadta el a szituációt, mígnem öntudatlan nem lett? Ezekről most már csak így találgatni tudunk, de amennyire én megismertem Zsoltot közvetve és közvetlenül, abból ítélve talán gondolt a legelőször leírt dolgokra is, amikor már érezte, hogy erről a hegyről már nem jön le.

Nem tudom, találkoztam-e valaha ilyen pozitív, életigenlő figurával, mint amilyen ő volt. Sokan azt mondják, önző dolgot művelt, de én ezt nem írom alá. Noha tényleg valamennyire öncélú dolog a hegymászás, és valóban szerénytelenség lenne ilyet mondani, hogy „de hát inspirálok, motiválok másokat”, de attól még ez utóbbi tény marad, igen erős tény. Ezért egyáltalán nem tudok azonosulni az internet negatív hozzászólóival, akiktől most inkább nem is idéznék egy büdös betűt sem, úgyis sejtitek. Engem biztos, hogy nagyban inspirált Zsolt, és igaz ugyan, hogy soha nem merészkednék ilyen magas hegyekre, de most hogy így jobban belegondolok, biztos, hogy nagy hatással volt az rám, hogy tizenévesként elolvastam a róla szóló könyvet és egyáltalán, belém került a tudat, hogy meg lehet mászni a világ legmagasabb csúcsát, és igen, képes rá egy magyar is, innen a közvetlen környezetemből, a nemzetemből! Nem kell hozzá szupermannek lenni, se gazdag nyugatinak, hanem lehetséges nekünk is, bárki véghezvihet nagy tetteket – akár még én magam is.

Szóval adott Ő, méghozzá nagyon sokat, nagyon sok embernek, köztük nekem is. Ez pénzben nem mérhető, kézzel nem fogható dolog. Ő nekem (ahogy gondolom sok más ember számára is) egy nagy példakép, sok minden megtestesítője, amire most nem is találok szavakat. Miután személyesen találkoztunk és beszélgettünk néhány órát, ez csak megerősödött bennem, és kiderült, hogy nem csak magamban kreáltam belőle egy nekem tetsző példaképet, hanem Ő tényleg olyan a valóságban is, amilyennek elképzeltem. Szerény, közvetlen és nagyon pozitív. Szerintem biztos, hogy nem csak a fizikai adottságainak, hanem ez utóbbi tulajdonságainak is nagyban köszönhette, hogy annyi mindent elért. Nem látszott rajta az összetöröttség (még?) Pokharában, mert az ilyet nem lehet egyhamar felfogni és feldolgozni. Hogy a barátunk felmegy a hegyre, ott egyik reggel elbúcsúzunk, aztán Őt többé soha nem látjuk már. És most már Erőss Zsoltot sem. „Eltűnt!” Ez számomra még mindig felfoghatatlan. Én is jól tudtam, hogy ez mindig benne van a pakliban, ha az ember ekkora hegyeket mászik, de valahogy úgy képzeltem el, hogy Ő majd megmássza az összes nyolcezresét, aztán még rengeteg túrát vezet kisebb öt-hatezres hegyekre, és országjáró előadásokat tart, közben otthon családapa és férj, meg műsort vezet a tévében időskoráig, és majd még nagyon sokáig egy egész ország felnézhet rá, és erőt, lelkesedést kaphat tőle. Mi pedig, ha hazaértünk, majd össze tudunk még néhányszor futni vele és a családjával, esetleg abban a thongpa-zóban, amiről álmodozott és mesélt nekünk, hogy egyszer majd nyit odahaza egy ilyen vendéglőt, ahol ezt a tradícionális nepáli nedűt szolgálják majd fel.

Hát nem így történt, Zsolttal többé már nem fogunk találkozni. :( Ezzel most már meg kell tanulni együtt élni és el kell fogadni.

Én meg közben ma még ráadásul 30 éves is lettem, na ez megint váratlanul ért, legkevésbé ezen gondolkodtam mostanában, néha már a 29-be is belefeledkeztem és úgy kellett visszagondolni, hogy igen, ’83-ban születtem, most ilyen évet írunk, igen, akkor már nem 27, nem is 28, hanem 29 éves vagyok. Erre most meg jött a május, pörögtek belőle a napok, és bumm! Boldog szülinapot Árpi, 30 éves lettél, kapok a sok tucat köszöntést a FB-on, meg az e-mailekben… Ezeket köszönöm egyébként, de már elmúlt. :) Én inkább érzem magam 23-nak, mint 30-nak, meg kell, hogy mondjam.

Az elmúlt két nap hajnalban keltünk, sátraztunk és tekertünk 210 km-t az őrjítő trópusi hőségben ezt a két legújabb őrült barátunkat követve Kuala Lumpurtól ide Melakáig. Mégis, ha megkérdeznék, mi történt velem mostanában, ezeket meg sem említeném, csak annyit mondanék, hogy 30 éves lettem és meghalt talán a legnagyobb példaképem.

Miközben izzadtan vergődtem a ventilátor alatt az előbb, hiába próbálva elaludni, megfogadtam valamit. Ha szólhatna hozzám, és látna most, egészen a lelkem mélyéig Lali papa, vagy Zsolt, vagy akárki, aki miatt szomorúságot érzek, mert már nincs köztünk és nem láthatom, nem beszélgethetek vele soha többé, akkor Ők valószínű most jól lecsesznének, valahogy így: „Ember, ne szomorkodj már, hisz Te még élsz bammeg! Hát éljél és ne szomorkodj és ne gondolkozzál azon, hogy mi már nem vagyunk ott! Éld az életed, legyél boldog, vidám, nevess sokat, szövögesd tovább a világkörüli kerékpáros nászutazásatok következő álmait, amikért aztán majd induljatok tovább és tovább az úton és éljétek meg szépen Zitával, aztán osszad meg őket, és inspirálj az élményeitekkel másokat is! Csak rajtad múlik az, hogy hogyan éled meg a veled történt dolgokat! Maradj pozitív, maradj lelkes, legyél boldog! Pont úgy, ahogy eddig, vagy még inkább úgy, csak tovább lelkesen, nem történt semmi baj, mi már nem vagyunk odalent, de Ti még ott vagytok, ott van ez a csodálatos Föld, tele végtelen apró és hatalmas, színes és láthatatlan felfedezni való csodákkal, rengeteg rátok váró baráttal!

Ez az élet viszont véges, úgyhogy ne pazarold az időd a rajtam való szomorkodásra, mert mérges leszek! Ilyesmire nagy butaság túl sok időt pazarolni, mert az élet egyszer véget ér, látod, mi vagyunk rá a példa. Van x napod teletölteni őket minden jóval, aztán helló, vége a filmnek, Game Over, és nincs több zseton, jön a blackout, vége a dalnak.

A többiekben viszont, – ahogy én is tebenned – még tovább élsz majd aztán is, hisz emlékeznek rád, hisz az életük része voltál, a tetteid, a történeteid, a beszélgetések, a közös pillanatok, az együtt megélt élmények, szinte minden, amit mondtál, írtál és tettél hatással volt másokra, és nyomot hagyott bennük. Mit akarsz, mit érezzenek, amikor rád gondolnak, amikor már nem leszel köztük? A légynek sem ártott soha, jó ember volt, tudott élni, szerette az életet, nagy hatással volt rám, sokat köszönhetek neki? Úgy élsz, hogy efelé haladsz, és közben még te magad is jól vagy, élvezed a létet? Akkor rendben van barátom, csak ne szomorkodj most már annyit, hanem élj, mert azért kaptad az életet! ;)”

Mostantól megfogadom e tanácsot, hisz itt a B oldal! Horváth Tibor, Erőss Zsolt, Kiss Péter, nyugodjatok Békében! Az én szívemben örökké ott lesztek a Himalája nyolcezres csúcsainak tetején! És most megpróbálok aludni, hogy a holnapi napot értékesen tudjam tölteni.

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :) Olvass tovább…

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Olvass tovább…

Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon. Olvass tovább…

Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :) Olvass tovább…

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg Olvass tovább…

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk. Olvass tovább…

Egy kis összefoglaló arról, hogy merre megyünk tovább, és hogy éppen mik járnak a fejemben, hogyan tervezzük tovább az utat, hogyan érezzük magunkat. Ez nem átgondolt írás, nincs eleje se vége, nem mesél el megtörtént napokat, se kilométereket, csak úgy kiszaladt belőlem, mert jólesett. Mert ez legalább kijött, ha már a naplót nem sikerült ma folytatnom ott ahol abbamaradt Malajziában, örüljünk ennek is! :)

Hát először is holnap elindulunk fel a Bromo nevű vulkánra. Fuvart a cuccainknak nem találtunk, de azt kitaláltuk, hogy nem muszáj egy nap alatt felvennünk azt a 2000m szintet a peremig, hogy aztán az utolsó 12km utána még a homoktengerben (sand of sea, ami valójában nem is homok, hanem vulkáni hamu) hullafáradtan elsüllyedjünk. Helyette inkább megyünk lassan, valahol útközben egy faluban a helyieknél megszállva, élvezve az egészet… Fent pedig majd felmegyünk egy kilátópontra, ahonnan remélem majd sikerül egy jó kis napfelkeltés timelapse videót készíteni és szép fotókat. Ha kivulkánoztuk magunkat, onnan egyenesen irány Bali, ahol Kláriék és egy árvaháznyi gyerek állítólag már nagyon várnak ránk. Itt két hetet pihenni fogunk, majd irány tovább Lombok, felmászunk a Rinjani vulkánra, majd Sumbawa és Flores szigete, sok sznorkellingezéssel, mert addigra már nálunk lesz egy vízálló fényképezőgép tok és sznorkelling maszkok is. Aztán valószínű idő hiányában lemondunk Kelet-Timorról és helyette egyenest Pápuára megyünk, Jayapurába, ahonnan szárazföldön átmegyünk majd Pápua Új-Guineába. Ezt még leírni is félelmetes számunkra. Egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer eljutunk ilyen távoli országokba, ráadásul így. Minden ország egy új csoda számunkra, még mindig, és mégis, még mindig nem, (Vagy talán már nem? Vagy mindkettő kicsit?) képtelenek vagyunk igazán mélyen felfogni azt, hogy ilyen helyeken vagyunk. Még mindig, újra és újra rádöbbenek, újra és újra elképedek a már több mint egy éves fotóinkon is a nepáli Himalájából, amikor ezeket a kisebb-nagyobb élménybeszámolóinkat tartjuk. Annyi élmény ért minket és még most is minden nap annyi új élményt kapunk, hogy ez tényleg szinte már felfoghatatlan. Most Indonézia is annyira érdekes és színes, hogy minden nap, mikor kerékpározunk, percenként húznak el mellettünk a naptárfotótémák. Ez egyrészt baromi jó és erre vágytunk amikor Thaiföld után Malajziát is kicsit számunkra már túl nyugatinak, túl sterilnek találtuk a sok igazán „szegény” (vagyis igazán igazi!) ázsiai ország után. Hát most megkaptuk, jönnek újra a nyakunkba az igazi élmények! Fel se fogtam még, hogy itt vagyunk, de már holnap menni kell fel a vulkánra, ami ha tényleg olyan szép lesz, amilyen a képeken… :) Az megint csak hihetetlen lesz, de nem baj, a timelapse videóhoz úgyis idő kell, majd jól leülünk és csak nézünk ki a fejünkből másfél órát, amíg a gép kattogtatja magát, hogy minél inkább képesek legyünk felfogni, átélni azt, ami történik velünk. Ennyit bír a fényképezőgép a vadi új aksikkal (Sanyo Eneloop), amiket ma vettünk neki, a délután leteszteltem.

Szóval tényleg jól fog jönni az a két hét pihenő Balin és meg kell majd próbálnom tényleg pihenni is, mert abszurd, de ez a legnagyobb problémám jelenleg ezen az úton. Nem tudok kikapcsolni. Ha van egy nap, amikor nem csinálunk semmit, akkor az jár a fejemben, hogy ezen a napon mennyi mindent befejezhettem volna, válaszolhattam volna a sok válaszolatlan e-mailre, frissíthettem volna az útvonalunkat és úgy egyáltalán a weboldalon lévő dolgokat, írhattam volna külsős cikkeket, a blogot, tervezhettem volna tovább az útvonalat, ezek mind-mind bennem van, de ezeket nem tudom mindig csak úgy csettintésre csinálni, mert ha erőltetve csinálnám, nem lenne jó a végeredmény. (Hiányzik a hétfő-péntek / szombat-vasánap, “5 nap gálya, aztán 2 nap totál mást csinálunk végre” váltakozása) Most se az elmaradt bejegyzést írom, mert ahhoz semmi kedvem nem volt, ahogy az egyik cikket sem volt kedvem a végső formájába hoznom hogy elküldhessem a szerkesztőnek, helyette csak leültem írni ezt a bejegyzést, aminek egyelőre még se füle, se farka, de nem baj, mert legalább írok, és már ez is nagy szó egy olyan napon, amikor amúgy végig az volt bennem, hogy írni kéne, de nincs kedvem. Igen, ilyen is van, nem is kevésszer, nem akarok vele egy törzsolvasót sem megijeszteni. :) De én még mindig bizakodó vagyok, egyszer csak behozom ezt a másfél hónapos lemaradást! :) Majd biztos lesznek hosszú hajóutak, vagy unalmas ausztrál szakaszok, amiről nem lesz mit írni annyit, akkor majd sikerül behozni magunkat.

De hagy folytassam az útitervünket a következőkre: szóval augusztus 3-án lejár az indonéz vízumunk, addig jó lenne átérni PNG-re, de ez egyelőre neccesnek tűnik, mert a hajó kéthetente megy és augusztus 5-én érkezik meg Jayapurába, ahol még vízumot is szereznünk kell az új országba, ami állítólag akár egy hétig is eltarthat, ha épp megint bénáznak a konzulátuson, ahogy egyesekkel (http://www.theodysseyexpedition.com/tag/jayapura).

…és Kelet-Timorról ma mondtunk le… Persze még minden változhat minden ahogy azt szokott is, majd meglátjuk. Csak egy biztos, hogy szeptember elejére meg kell érkeznünk Ausztráliába, mert ott majd egy pozible.com kampányt indítunk az angol naptárnak. Ez jó lesz, újra alkotni valami kézzel foghatót is, ebben nagyon bízom, ahogy a magyar naptár sikerében is, mert ezeken sok minden múlik majd az utunk jövőjét illetően. Sok az ötletem, általában nagyon lelkes vagyok ezt illetően, egyelőre nem írom le a részleteket, hagy maradjon meglepetés. A kampány keretében sorra járjunk majd a városokat, és előadásokat tartunk majd az eddigi élményeinkből, hol bringásoknak, hol magyaroknak, hol csak úgy az utcán, vagy ahol sikerül – ez a terv. :) Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Két hónap alatt jó lenne abszolválni a 3500 kilométert Cairns-től Melbourne-ig a keleti part mentén, az előadásokkal együtt. Ez lenne szeptember-október. November elején már a nyomdába kell lennie a cuccnak, akkor megint lesz egy csomó feladat, és addig még (sőt szeptemberig, mert addigra ki kell találni az árakat) ki kell találni hogy van az adózás és a postaköltség. A naptárak jó eséllyel megint Magyarországon fognak készülni, az angol is. Szóval mondjuk, hogy a november elmegy majd a naptárra és remélhetőleg némi pihenésre is, hogy a decembert már Új-Zélandon töltsük el, az Északi-szigeten lesznek barátaink, akikkel a Karácsonyt fogjuk eltölteni, majd január-február a Déli-szigeten, aztán irány Patagónia, Dél-Amerika! :)

Hát ennyi! :) Ha valaki jártas az ilyen nemzetközi csoportos postázásban (biztos van a DHL-nek meg ezeknek ilyen „csomagja”), vagy az adózásban, vagy abban, hogy miért fáj a fejünk minden hosszabb, több napos bringázást követő pihenőnap délutánján minden egyes alkalommal, amikor megállunk, mindkettőnknek, hogy majd szét akar robbanni a homlokunk… – akkor ezeket az infókat nagy örömmel és köszönettel vennénk! :)

Amúgy jól vagyunk, néha ugyan nagyon el tudunk fáradni, inkább talán már mentálisan is kicsit, de még mindig nagyon tudjuk élvezni az egészet, az utat, az úton levést, a találkozásokat, az emberek kedvességét, a világ sokszínűségét, az ázsiaiak vidámságát, és a táj szépségét, meg úgy általában mindent. És azt vettük észre, hogy India és Banglades után már nem tudnak annyira kihozni itt a sodrunkból, pedig azért itt is megy a helló miszter meg a dudálás meg minden ilyen amúgy idegesítő dolog. Lehet azért kellett, hogy olyan mélyen legyünk Bangladesben, hogy most annyira nagyon tudjuk élvezni Indonéziát?! :) Hogy ne egy elmegyógyintézetben töltsük a nászút igazi nászút részét majd Balin (most már alig 10 nap és ott vagyunk, elhiszitek? Mi nem… :D), hanem 100% ki tudjuk azt is élvezni? :) Banglades bizonyos szempontból egy mélypont volt, ám most már semmiért nem adnám cserébe azt a két és fél hónapot.