Minden rosszban van valami jó – #4 – A gyerek neve: Calculus!
Busszal Pokharába
Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, 
észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.
A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Olvass tovább…
hogy ma van Buddha születésnapja, és Buddha szülőhelye, Lumbini ide csak 40km, és két óra busszal. Tudtuk, hogy itt a közelben született Buddha, és van is ott „valami”, amit érdemes megnézni, de mivel Sarnathban már jártunk buddhista zarándokhelyen és különösebben nem nyűgözött le minket, most eleve nem terveztünk odamenni, így meg aztán, hogy ez a bajom lett, végképp nem érdekelt minket Lumbini. Az emberünk azonban folytatta a történetét. Van egy szervezett bringatúra, ami Kathmanduból Lumbinibe megy és ezen a napon érkeznek meg. A résztvevők között van Pushkar Shah, egy nepáli kerékpártúrázó, aki bejárta az egész világot, több éven át kerékpározott, és pár éve tért haza Nepálba. Rémlett valami egy nepáli bringás világcsavargóról, de semmi konkrétra nem emlékeztem.
hátha szerencsénk lesz, és ezzel a Pushkarral is találkozhatunk. Elképzeltem, hogy mindemellett elmegyünk, és Pokhara felé szállunk fel egy buszra. Nem tetszett a gondolat, hogy ennyi csillag együtt áll, és mindennek hátatfordítva nem vagyunk kíváncsiak rájuk, és hagyjuk őket elmenni, kihagyjuk őket, mikor ilyen közel van minden. Szóval gyorsan összepakoltunk, és kimentünk a buszokhoz. Hamar leintettünk egyet, ami igaz, hogy már csurig volt, de elől a sofőr mellett, ha szűkösen is, le tudtunk ülni. Már ez a buszozás is önmagában egy élmény volt, mert végig süvöltött a nepáli bimbizene, na meg elképesztően fel volt díszítve a busz. Félúton át kellett szállnunk egy másik járgányra, az már kevésbé volt autentikus, de azért azon is láttunk érdekeset. A hindu istenek mellé közvetlenül fel volt ragasztva valamiféle hirdetés, ami tele volt félpucér, fehérneműben domborító nénikkel. Úgy látszik itt a vallás és az erotika jól megférnek egymással, és a prűdség sem jellemző a hindu istentisztelőkre, vagy legalábbis a buszosok körében így van. :) 
fekvőtámaszokat, gondoltam. Az unokatesóm, aki tesitanár, figyelmeztetett, hogy a fekvőbringán szinte semmilyen izom nem dolgozik a felsőtesten, és ez nem jó a hátnak, ezért jó, ha minden nap nyomunk néhány fekvőtámaszt, hogy azok az izmok, amik így karban lesznek tartva, stabilizálják a tartásunkat és a gerincünket. Hát most jól megszívtam, rajtam is kijött a családi örökség, a hátfájás, de miért pont itt és miért pont most, és miért rögtön ilyen őrült módon, hogy majd meg veszek a fájdalomtól. Nem figyeltem magamra, nem törődtem a testemmel, nem pihentem eleget a sok hasmenés után, legyengülten, kiürült szervezettel túráztam, és bringáztam az elmúlt napokban, széthajtottam a testem és most tessék, jól megkaptam mindenre a választ a testemtől, jaaajjj, őrülten fáááj! Így emésztettem magam fájdalmamban. Bevettem egy aspirint, majd később még egyet, de nem nagyon használtak. Talán pár percre el tudtam szenderedni, de aztán újra felébredtem. Megmértük a hőmérsékletem is, de nem volt lázam. A fájdalom nem akart múlni, bármit is csináltam. 
ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) 
A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.
Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.
Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a 
sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.
úgy döntöttünk, irány tovább! Aztán ahogy tekertünk kifelé a moradabadi káoszból, úgy kezdtem elgondolkodni azon, hogy mi van, ha hamis az a két százdolláros? Igazából semmi, vissza tudunk menni, és meg tudjuk találni a srácot, megvan hol lakik, megvan hol imádkozik. Egyébként meg ki van zárva, hogy hamis, az egész család turbánban volt és még nem találkoztunk egyetlen szélhámos sikh-el sem, pedig bejártuk fél Indiát. Természetesen ők sem voltak azok, látnotok kellett volna, hogy mennyire örültek, hogy segíthetnek. Igazából majd meg szakadtak, hogy segítsenek rajtunk, és amikor látták, hogy ez sikerül, nagyon boldogok voltak. Szóval jó népség ez a sikh, mi nagyon szeretjük őket. Szeretni valóak a turbánjaikban, és igazából még a sikh a legkevésbé bizarabb vallás így első blikkre itt Indiában, nekünk, egyszerű szürke európaiaknak. :) Az alábbi videó még lehet, hogy úgy jelenik meg, hogy azt mondja, „Hapur után”, de valójában ez Moradabad után történt, csak én kevertem meg a dolgokat:
Moradabad után egy bő húsz kilométerrel megérkeztünk Rampur városába, ahol végre letértünk erről a nyavalyás főútról, ami Lucknow-ba ment, és amin nagy forgalom volt. Innentől minden megváltozott, és egy kicsit könnyebb, vidámabb lett a menetünk az utolsó két nap Indiában. Megkockáztatom, hogy innentől már javarészt élveztük az úton a bringázást. Mindezek ellenére persze siettünk, mert Nepált már nagyon vártuk, és a következő nap estéjét már ott terveztük tölteni. Rampurban megebédeltünk egy kis helyen, hozott ételből, de úgy, hogy utána azért vettünk náluk egy-egy jégkrémet, hogy ne legyünk bunkók… és mert jólesett. :) Vizet a szomszéd házban lakó családtól kaptunk, akiknek elköszönéskor adtam egy névjegykártyát. Este már láttam, hogy írtak a Facebookunkra, úgyhogy gyorsan ott is megköszöntem nekik a vizet. :) 
Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?
Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. 
Reggel mégis sikerült felkelni nagyjából emberi időben, és a már ismert üzletekben, az ismert embereknél bevásárolni. Épp csak annyi volt most a különbség, hogy ezúttal már vadásztam a különböző érmékre. :) Reggeli után kölcsönkértem Chandan gyönyörű fehér bringáját (a neve: Viktória!), és elvágtattam vele a táskákkal a táskás céghez, és most is, mint ezelőtt, egyenesen a tulaj-igazgató irodájába kopogtam be. Most is azonnal fogadott, és miután megpróbált másik táskákkal traktálni, szívélyesen visszacseréltük a két nap alatt szétszakadt táskákat a pénzre. Ez rendes volt tőle. Kérdeztem, hogy sikerült-e Couchsurfereket fogadnia, de mondta, hogy nem, nem volt ilyesmire ideje. Próbáltam neki röviden előadni, hogy pénzt, akármennyit kereshet és költhet még az életében, de az ember ideje az véges, és ezért… és innen már nem is tudtam folytatni, mert ő is elkezdte a mondókáját és azt sokkal erősebben tolta már, mintsem hogy én megszólalhassak. De nem is akartam, mert látszott a helyzeten, hogy nem is vette volna a lapot. Na meg azt a kevés idejét sem akartam rabolni, azok után, hogy végül még a táskákat sem vettük meg tőle! :) 
Legutóbbi hozzászólások