Archívum

A Szerkesztő archívuma

Tovább a Pamír fennsík felé – 3000m fölé érünk

november 7th, 2011 7 hozzászólás

Kisüt a nap, még szebb lesz a Gunt folyó völgye

Ruchshana-éktól 8:30-kor sikerült elindulni, ami korai indulásnak mondható, főleg hogy pont ekkor érkeztek meg az első napsugarak a Gunt folyó völgyének aljára, vagyis a mi utunkra. A táj a napfényben még a tegnapinál is elképesztőbben pompázott.
A hegyeket mintha csak porcukorral szórták volna be, úgy csillogtak a hótól, idelent pedig a völgyben minden az ősz színeiben tündökölt. Nem kicsit vidáman vágtunk neki újból a kilométereknek. Nem győztük csodálni a tájat, egyre csak forgattuk a fejünket, és ámultunk azon, hogy hol vagyunk. Így persze gyorsan teltek a kilométerek, észre sem vettük, hogy haladunk, mert folyamatosan el voltunk ájulva a tájtól, na meg persze Ruchshana-ékról is beszélgettünk, meg általában a pamíriakról. Mert elképesztő népség ez a pamíri, azt meg kell hagyni. Nem a legkönnyebb terepen élik az életüket, de talán éppen ezért is ilyen nagyon barátságosak. Sokszor halljuk tőlük, hogy „Csaj, Csaj!”, vagyis hogy álljunk meg, és igyunk velük egy teát(csaj-t). Mindezt úgy, hogy mi nem teszünk semmit, csak biciklizünk keresztül a falujukon, esetleg néha rájuk biccentünk, integetünk, vagy köszönünk egy „Szalam Aleikom”-ot. Olvass tovább…

Bemutatkozik a Pamír a Gunt folyó csodaszép völgyével

november 4th, 2011 4 hozzászólás

Guruló pénztárcának néznek minket a Checkpoint-nál

Khorogból 12:45-kor indultunk el, nem terveztünk sokat haladni ezen a napon, mivel a délelőttöt már elbeszélgettük, illetve az ébredés sem sikerült túl korán. De ez nem is volt baj, mert így legalább kipihentük kicsit magunkat a 32 órás autóút után. Khorog határában néhány kaptató után félalagutak következtek, a feliratokból ítélve ezeket még az orosz időkben építették a kőomlások ellen. Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
Mutatta, hogy fejenként 20, de én pedig mondtam a saját nyelvén, hogy nem, fejenként tíz-tíz (dáh-dáh), vagyis összesen húsz (biszt) dollár. Belement, eltette a pénz, és mutogatta, hogy ha kérdezik, ő nem látott semmit! Persze, így már egyből nem csukhatják le… Rohadék egy fickó volt. Utólag rájöttünk, hogy valószínű azért találta ki ezt a történetet a rossz engedélyünkről, mert előttünk pár órával haladtak át ugyanitt Katie-ék, akiknek valóban nem volt benne a GBAO engedélyükbe Murgab, így kénytelenek voltak lefizetni az őrt. Nem esett túl jól, hogy lehúztak minket 20 dollárra, de ugyanakkor úgy voltunk vele, hogy örültünk, hogy egyáltalán beengedtek, illetve arra is gondoltunk, hogy anno a bécsi nagykövetségen a GBAO-ért nem kellett fizetnünk, mert egyszerűen csak jófejek voltak velünk és ingyen bepecsételték az engedélyt. Hát amit ott nem, azt most itt az őrnek befizettük – így próbáltunk pozitívan gondolkodni az esetről.

Lassan kezdjük felfogni, hol is járunk – A Pamírban!

A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Azon beszélgettünk Zitával, hogy micsoda út vezetett el minket idáig, hogy most egyenesen biciklizünk befelé a Pamír belsejébe, fel a fennsíkra, 4000m fölé, 7000-es hegyek közé, ezen a hihetetlen szép úton. Ilyesmiről még mi sem mertünk álmodozni. Eredetileg nem terveztük erre az utat, hanem északról ki akartuk kerülni a Pamírt, mondván, hogy ezek a hágók túl magasak nekünk, ráadásul októberben 4000m felett bringázni, az túl sok lenne. Bár nagyot álmodtunk ezzel az úttal, de ilyesmit otthon, az indulás előtt nem mertünk betervezni. Most mégis itt voltunk, és ennek nagyon örültünk. Olvass tovább…

A 32 órás terepjárós utazásunk a Pamírig

november 3rd, 2011 5 hozzászólás

Raj lakásához Dushanbe-be reggel 7-re érkezett meg a dzsip. Ez nagy könnyebbség volt nekem, mert így még odabent a lakásban szét tudtam teljesen szerelni a bringákat. Pont kész lettünk mindennel, amikor hívta a dzsipes Raj-t, hogy itt van a ház előtt. Felpakoltuk a bringákat a tetőre, majd a sofőrünk néhány hosszú kötéllel elkezdte elég szorosan rögzíteni őket. Persze többször rá kellett szóljak közben, hogy ezt ne így, azt ne úgy, mert különben megsérültek volna a bringák olyan érzékeny részeken, mint például a féktárcsa. Végül sikerült úgy felrakni és rögzíteni a bringákat, hogy viszonylag megnyugodtam. Olyan szorosan a tetőcsomagtartóhoz lettek kötözve, hogy meg se moccantak. Az érintkezési pontokon pedig mindenhová tettünk egy-egy rongyot, hogy ne a váz kapjon ütést, vagy súrlódjon, ha mégis mozogna kicsit a bringa. Rajtunk kívül csak egy utasa volt a dzsipnek, így végül csak négyen utaztunk. Ennek örültünk, mert így bőven volt hely a Pajero-ban, és azzal sem ment idő, hogy órákat várunk még utasra a reptér mellett.

Kezdődnek a hegyek, és a bajok az autóval

Hamar elhagytuk Dushanbe-t, és egy nagyon jó minőségi úton száguldottunk a hegyek felé. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni, ahol a sofőrünk beleszuszakolt az autóba 80 liter üzemanyagot. Erre ráment több mint 600 somani-ja, ami azért durva, mert tőlünk kapott 962-t, és ez majd mind el is tankolta. És ez a tank benzin el is kell, hogy fogyjon, mert tudomásunk szerint egy ilyen nagy dög 16 litert is zabál, tehát az 500km-es útra pont elfogy egy tank. Az út simán indult, jól haladtunk egy nagyon jó minőségű úton, még akkor is, amikor már elkezdődtek a hegyek. Aztán egyszer csak egy nagyobb pukkanás szerű hangot hallottunk a motorháztető alól, és a sofőrünk rögtön félre is húzta az autót és megállt. Még hatvan kilométert sem haladtunk, amikor szétpattant az egyik gumicső, amelyik a motor és a hűtő között fut. Emberünk megpróbálta megjavítani azzal a módszerrel, hogy a szétszakadt részt kivágta és közbeiktatott egy vascsövet, de sajnos ezzel nem járt sikerrel, pedig még mi is felajánlottuk a fém szorítóinkat. Maradt a telefonálás, és a várakozás. Ekkor még viszonylag jól elvoltunk Zitával, olvastuk a Kindle-n a Lonely Planet könyveket, hamar a végére értünk a Pamírnak és bele-bele olvastunk Kirgizisztánba, Kínába, és Indiába is. Ez a hely ahol lerobbantunk, egyébként nagyon érdekes volt, mert még látszódtak a régi út nyomai, pontosabban csak egy útszéli karót hagytak meg mementóként a régi útból, ami valószínűleg jó 5 méterrel feljebb haladhatott, mint a mostani, mert ez az útszéli karó egy az utunknak a völgy felé eső oldalán lévő nagyobb földkupac tetején volt. Két óra múlva megállt mellettünk egy a miénkhez hasonló dzsip, valószínű a sofőr barátja lehetett, aki éppúgy utasokat szállított Khorogba, mint emberünk. Volt nála új gumicső, nagy szerelés kezdődött, ami kb. egy óráig tartott. Meglepetésünkre, amikor elindultunk, a másik dzsip már nem volt sehol. Ennyire tuti, hogy sikerült a művelet, hogy a másik terepjárós már le is lépett? Mi van, ha pár kilométer múlva újra lerobbanunk, vagy valami nincs rendben? Márpedig valami nem volt rendben, mert pár száz méter után újra megálltunk, és onnantól már nem is indult el az autó többet. Zitával ekkor már kezdett kicsit borús lenni a hangulatunk, mert már a délutánban jártunk és még csak 60km-t sikerült haladnunk Dushanbe-től. Olvass tovább…

Napjaink Dushanbe-ben

november 2nd, 2011 2 hozzászólás

Nemzetközi buli Raj-nál – Gombapörköltet eszik egy tádzsik, egy lengyel, egy ukrán, egy indiai és két magyar

Második esténken egy kisebb összejövetelt csaptunk Raj-éknál. Zita beígért egy gombapörköltet (Raj vega, mint ahogy a bolygónk szerencséjére az 1,2 milliárd indiai is), és amikor Raj megüzente a munkahelyéről e-mailben, hogy csatlakozik hozzánk egy kollégája is, mi sem voltunk rest, és rákérdeztünk, hogy átjöhet-e Maxim is? Persze, hogy jöhetett, így már csörögtük is felfelé az ukrán srácot, aki azt ígérte, hoz magával egy leányzót is. Így végül hat fősre dagadt az asztaltársaságunk, ezért Zitában volt is egy kis nyomás a vacsorát illetően. De végül istenien sikerült, nagyon eltalálta az ízeket, még a Danitól kapott pirospaprika legvégét használta fel a gombához, amit rizzsel ettünk. A lány, akivel Maxim jött, egy Dushanbe-ben dolgozó lengyel leányzó volt, aki többször járt már a Pamírban, így sok hasznos és érdekes információval látott el minket. Többek között pl. azzal, hogy számítsunk -20 fokra Murgabban! :) A nemzetközi est nagyon jól sikerült, egy pohárka bor után konstatáltam, hogy nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy becsiccsentsek, illetve, hogy micsoda szégyen, hogy csak mi ketten nem beszélünk oroszul Zitával.

Olvass tovább…

Hétfői érkezés „Hétfő”-be, Dushanbe-be

november 1st, 2011 2 hozzászólás

Az utolsó üzbég reggelink

Denau-ban korán ébredtünk, összepakoltunk, elbúcsúztunk az emberünktől, akivel egy házban aludtunk, majd odakint az őrállomásnál a rendőröktől is, aztán elindultunk a tadzsik határ felé. Most láttuk csak, micsoda gyönyörű hegyek vannak körülöttünk, némelyiknek a tetején hó is volt. Miután kiértünk a faluból, egy hosszú egyenes útszakaszon hajtottunk végig, aminek a végén találtunk egy helyet, ahol kenyeret sütöttek.

Éppúgy készítették, mint a szamszát, a kemence belső falára tapasztva. Kérdeztük tőlük, hogy van-e szamszájuk, de azt még nem kezdték el készíteni. Ellenben pár perc múlva egy pad mellett ülve találtuk magunkat, a mi kedvünkért teremtették, ahogy aztán az asztalra is a friss kenyeret és a teát. Szóval nagyszerű reggelit kaptunk, amiért végül fizetséget sem fogadtak el. Egy nagy integetéssel és Rahmat-al köszöntünk el tőlük, hogy aztán meg se álljunk a határig. Rengeteg embert láttunk az utakon, asszonyok vonultak csoportban, gyerekek kerékpáron és szamáron.  Olvass tovább…

Pihenés, hasmenés, városnézés és fogászat Bukhara-ban

október 19th, 2011 1 hozzászólás

Rossz hírek és szembeszél

Miután elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és Bolyhostól Olotban, nem nagyon vitt minket a lendület Bukhara irányába, mondhatni vánszorogtunk az úton. Nyolcadik napja voltunk már folyamatosan úton és ezeknek a napoknak a nagy részét szembeszélben tettük meg. Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Végig úgy éreztük, mintha fölfelé tekernénk, 15-el is nehéz volt vánszorogni, mert folyamatosan szembeszelünk volt.
Aztán egyszercsak hozott magával a szél egy francia srácot is, bringán, utánfutóval. A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. Olvass tovább…

Utolsó napunk Türkmenisztánban – Rohanás a határhoz

október 18th, 2011 4 hozzászólás

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :) Olvass tovább…

Niyazov, Dromedárok, Sivatagi Samuk, és a végeláthatatlan Karakum sivatag

október 17th, 2011 2 hozzászólás

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :) Olvass tovább…

A sivatag megmutatja igazi arcát – Avagy hogyan került homok a fülünkbe

október 14th, 2011 10 hozzászólás

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Olvass tovább…

Türkmenisztán – Első napunk a Karakum „sivatagban”

október 13th, 2011 4 hozzászólás

A türkmén határon

A határátkelés Türkmenisztánba viszonylag simán ment, leszámítva, hogy elment vele vagy két óránk. Először a doktor bácsik vizsgáltak meg, ami abból állt, hogy megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és ugye nincsen semmi bajunk. Mi mondtuk, hogy nincs, és tényleg nem is volt. Az oltási sárga füzetünket eszükbe se jutott elkérni, igaz nekünk sem jutott eszünkbe megmutatni. Vicces volt, hogy a doktori fehér köpenyre először azt hittük, hogy valami helyi egyenruha, és nem is orvosokkal van dolgunk… Aztán persze leesett, hogy orvosok és a következő szobában megláttuk a sok katonaruhás határőrt. A szoba szinte üres volt, csak két asztal, és egy csomag-átvilágító volt benne. Na meg persze Niyazov portréja a falon, de róla majd később… Szóval még háromszor elkérték az útleveleinket, elkérték a 12 dollárt fejenként, kitöltöttek velünk két példányban egy papírt, ami rólunk, az országban tartózkodásunkról és a nálunk lévő értékekről szólt. Ezek után már áttolhattuk a bringákat csomagostul a szobán, kikerülve a kaput és az átvilágító gépet. Kifelé menet még kétszer elkérték az útlevelünket, majd végül felnyitották a sorompót, aminek a túloldalán Türkmenisztán várt ránk – na meg a feketepiaci pénzváltó muksók. Merthogy ez itt a hatóságok szeme láttára folyhat, és az útikönyvek azt tanácsolják nekünk, hogy használjuk őket, mert a bankok nagyon rosszul váltanak, viszont a feketepiacon korrekt mennyiségű türkmén manat-ot kaphatunk a dollárjainkért. Mi is így tettünk, és tényleg jó árat kaptunk.

Sarakhs-i Gamburger és a türkmén népviselet

Első állomásunk Türkmenisztánban Sarakhs volt, ugyanis a városnak létezik egy türkmén oldala is, igaz több kilométerre az iráni párjától. Ezeket a kilométereket aszfalton csak egy bő 10km-es kerülővel tudtuk volna megtenni, azonban kínálta magát egy földút is, ami egyenesen a település felé vezetett, aminek a házait már lehetett látni a főútról, igaz, csak a vasúti töltés túloldalán. Mi bevállaltuk, és nekivágtunk a rövidebbik útnak. A nehézséget csak a vasúti töltés tetején láttuk meg, mégpedig hogy nem egy vagy két sínpáron kell átemelnünk a nehéz gépeinket, hanem vagy nyolcon. Szerencsénkre a segítségünkre sietett egy vasutas, így hárman már gyorsabban haladtunk, ő lett az első türkmén barátunk, nagyon kedves volt, önzetlenül a segítségünkre sietett.  A rekuinknak meg sok előnye van, de az, hogy könnyen cipelhető felmálházva, nem tartozik közéjük, így igen megszenvedtünk velük a síneken át… Igaz, hogy nem arra lettek kitalálva, hogy 30kg csomaggal vasúti síneken cipeljük keresztül őket, de ha egyszer most legalább fél órát nyertünk ezzel a művelettel, muszáj volt. Türkmenisztánban meg vannak számlálva az óráink, hiszen csak 5 napos tranzit vízumot kaptunk, ezalatt az öt nap alatt kellett maximálisan kiélveznünk az ország által nyújtott élményeket, miközben leküzdjük az Üzbegisztánig ránk váró 460km-t keresztül a Karakum sivatagon. Na de mielőtt bevettük volna magunkat a sivatagba, még megálltunk azért Sarakhsban, kicsit körbenézni, illetve élelmet magunkhoz venni. Először egy élelmiszer bolt előtt álltunk meg, ami azért volt érdekes, mert az általános iskola tőszomszédságában foglalt helyet, ezért pár perc múlva hatalmas gyermektömeg vett körül minket.

Mind fiúk voltak, méghozzá iskolás egyenruhában: pici tarka horgolt sipka a fejük tetején, fekete nadrág, fehér ing és nyakkendő, némelyikükön még öltöny is volt. Igazából jól néztek ki, és tetszett nekünk ez az iskolás egyenruha, igazi élmény volt látni a sok gyereket ugyanolyan ruhában vonulni hazafelé az iskolatáskával.
Persze ott a boltnál ez a tömeg hamar terhessé vált, talán ha lett volna több időnk, nekiállok komolyabban ektivitizni velük, de így inkább odébbálltunk. Pár méterrel később találtunk egy Gamburgerest, na ez kell nekünk, gondoltuk, és be is tértünk! Bent ért minket a meglepetés: egy szinte üres szoba fogadott minket, egyik sarokban egy fickó matatott valamit egy számítógépen, a másikban egy üres asztal figyelt, és igen, a harmadik sarokban végre megpillantottuk a Gamburger készítőjét, apró nyárson húsokat sütögetett, és az asztalkáján zöldségeket vágott apróra. Bátrak voltunk és rögtön kettő Gamburgert kértünk. Olvass tovább…