Nászút a Föld körül

Szingapúr #3 – Az indonéz nagykövetségen és a magyarokkal

Ó, te jó ég, ne tudjátok meg, volt egy csendes sarok a hajón, de már ez sincs. Ha Pelni hajóval utaztok Indonéziában, gyertek fel az ötödik emeletre a tiszti/I. osztályú étkezőbe. Eddig két hajóval utaztunk, abban az egyiken ez egy lakatlan légkondis terem volt, ahol csak a személyzet járt át néha. Ezen a második hajón, ami egy ugyanolyan hajó, mint a másik, itt voltak étkezések is ezen a helyen és most szerencsétlenségemre egy nő énekel a sötétben, számomra túlontúl hangosan és magas hangon, na és persze érthetetlenül. De mindegy, feljöttem ide, és ha már feljöttem, írok egy kicsit, amíg töltöm a laptopot. Asztal, szék és konnektor is csak itt van a hajón egy helyen. Már ötödször hallom az énekesnőtől a számok között, hogy „bulé”, vagyis hogy külföldi. Most mi vagyunk csak ketten külföldiek a hajón, a talán ezer helyi között, és persze nem tudok úgy elsétálni WC-re, hogy ne kapjak legalább 5 helló misztert és néhány bulét gyerekes nevetések kíséretében. Most meg még az énekesnő is kezdi… Miért vagyunk nekik ilyen érdekesek? Nem tudom, de ha jöttök, készüljetek erre fel, ez is Indonézia része. Na, de elég a téridő ugrásokból és folytassuk ott, ahol abbahagytam, Szingapúrban.

Az indonéziai nagykövetségen

Szóval már kétszer meséltem Szingapúrról, de még mindig van mit! :) Sűrű volt az a hat nap. A legfontosabb dolgunk ezalatt az idő alatt az indonéz vízum megszerzése volt. Indonéziába lehet kapni VOA-t, vagyis Visa on Arrival-t is, tehát vízumot érkezéskor, ám az csak 30 napra érvényes, és ahogy hallottuk, a hosszabbítása kész kínszenvedés, ráadásul még költséges is. Ezért arra gondoltuk, hogy megkérjük itt Szingapúrban a nagykövetségen a 60 napos vízumot, ezzel megkönnyítve az életet az elkövetkező hónapokra Indonéziában.

A nagykövetséghez először MRT-val mentünk, ami a házunk mellett ment el. Az állomáshoz 5 perc alatt ki tudtunk sétálni, a jegyek kb. a budapestivel egyeztek (nekünk elég drágák voltak, de fáradtak voltunk, pihenni akartunk és ez is egy élmény volt), viszont a szolgáltatást össze se lehet hasonlítani. Az állomáshoz a már említett fedett járdák és felüljárók vezettek, amelyek tövében rengeteg kerékpár parkolt. Ahogy közelebb értünk, láttuk hogy az új, fedett kerékpártároló (vagy talán a helyi városi bérbringa rendszer?) most épül az állomás mellett. Maga az állomás abszolút nyugati volt, kártyás kapuk, jegypénztár, jegykiadó automaták, éttermek, boltok. Fent a vonatok gyorsan érkeztek egymás után a betonhídon és pontosan úgy álltak be, hogy a peronok szélein lévő üvegajtók a vagonok ajtóihoz estek, és ezek a duplaajtók aztán egyszerre nyíltak ki, volt, hogy mindkét irányban. Így nagyon ügyesen azokon az állomásokon, ahol átszállni is lehetett, ezt szintkülönbség megtétele nélkül meg tudtuk tenni. A tömeg néha nagy volt, de nem viselkedtek úgy, mint mondjuk Új-Delhiben, a beszállók szépen megvárták a kiszállókat. Ezt felfestések is segítették és egy iskolai rajzpályázat győztes rajza is, miszerint legyünk türelmes, segítőkészek egymással, ne tolakodjunk és ne stresszeljünk, mert azzal csak magunkat büntetjük. A metróval végig a magasban mentünk, először gyönyörű zöld övezetben, majd városban, egyre nagyobb házak és sugárutak között. Az állomástól még jó két kilométert sétálnunk kellett a nagykövetségig, ezt részben egy egyik oldalt dzsungellel szegélyezett utcán tettük meg, pedig ekkor már eléggé a központ tájékán jártunk.

A nagykövetséghez felcsatoltuk a rövidnadrágokra a nadrágszárat és Zita kendőt terített a vállaira, ami egyrészt előírás is volt, másrészt mi magunk is így tettünk volna előírás nélkül is, hiszen Indonézia egy muszlim ország, így tehát mindenképpen javíthatjuk ezzel az esélyeinket egy sikeres vízum applikációhoz. Olvass tovább…

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.

Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Olvass tovább…

Először is köszönök minden építő jellegű kritikát és biztatást a hozzászólóktól a bloggal kapcsolatban. Azt hiszem, írok tovább úgy, ahogy jön. Akkor és úgy és annyit, ahogy kedvem van. Máshogy erőltetett lenne, és könnyen megcsömörödhetnék – akárhogy is kell helyesen leírni ezt a szót. :) És írok tovább sorban, ahogy történt, még akkor is, ha már több mint két hónapja volt. Aztán vagy utolérem magunkat még ezen az úton, vagy majd csak, ha egyszer hazaértünk. A lényeg, hogy ne izgassam ezen túlságosan magam, ez nem szabad, hogy elrontsa az utunkat, annyit nem ér az egész. Nem akarom azt megélni, se leírni soha, hogy nem volt jó ez vagy az, mert jajj, a napló hogy el volt maradva. :) És most csapjunk a lecsóba, guruljunk be Szingapúrba, utazásunk 24-ik országába.

Az ingázó dudáló indiaiak

Látjátok azokat a csöveket Zitától balra? Ez a Malajziából Szingapúrba vezető hídon (vagy lehet, hogy inkább töltés?) készült, a két határállomás között.

A képen nem látszik nagyon, de van a két nagy cső mellett egy kicsi is. Szingapúr koszos vizet importál, azt megtisztítja, és aztán újra eladja, a vásárolt ár sokszorosáért. Ezt egyébként úgy hallottam, tengervízből is csinálják, de ezt a szingapúriak nem erősítették meg. Viszont azt elmesélték, hogy a tisztított víz többletét eladják Malajziának – Ezért a több cső, a nagyokon jön, a kicsin meg kifelé megy a víz.

Szingapúr Ázsia New York-ja, egy szuperfejlett város, Ázsia egyik legforgalmasabb nemzetközi kikötőjével a régió pénzügyi és kereskedelmi központja. 75%-ban idetelepült kínaiak lakják, a maradék negyed pedig a világ minden tájáról való, sok malajziai jár be ingázva, vannak indiaiak is, és persze rengeteg nyugati is. A város egyáltalán nem csak egy tömött betondzsungel egy szigeten, rengeteg a zöld terület, még vadállomány is van, itt is láttunk elcsapott óriásgyíkokat az úton és néhány évtizede a mára a vadonban már kihalt fehér tigrisek is szabadon szaladgáltak a szigeten.

Na de guruljunk csak tovább, érkezzünk meg a szingapúri oldalon található határátkelőhöz! De mi van itt kérem, mi ez a motoros dugó? Ha láttuk volna ezt előre, átsorolunk az autókhoz, ahol még lehetett. Bár azzal lehet, rosszabbul járunk, mert azt is hallottuk, hogy Szingapúr a szabályok városa, rengeteg szigorú szabály van, amit be is tartatnak, itt nem lehet lezserkedni és az ázsiai mentalitást felvéve szembehajtani a forgalommal, meg ilyenek. Olvass tovább…