Nászút a Föld körül

Indonéz törzsi zene

Ez az életvidám indonéz csodát egy Flores szigetén biciklizéssel eltöltött nap közepén, Bajawa-tól keletre, lent a sziget déli partjai mellett az ebédnél az étteremben kaptam egy kedves mosolygós fickótól. Miután végeztünk a kalóriafelvétellel, Zita hátrament a mándiba hajat mosni, én meg gondoltam egyet, és bosszankodós várakozás helyet inkább szóba elegyedtem a velem szemben ülő indonéz kollégával, aminek a vége az lett, hogy Bluetooth-on dalokat cseréltünk. :) Emlékszem, annyira megtetszett nekem egyből ez a vidám dal, hogy aztán a délután folyamán, mialatt több mint 1000 méter szintkülönbséget felvettünk, többször is meghallgattam.

Á-ééjjáá olyobálu…! :) Hogy miről szól azt ne kérdezzétek. A srác azt mondta, Mangarai népi nótáról van szó, de ekkor már a Ngada törzs által lakott területeken jártunk, szóval lehet, hogy csak a „yes story”-ról van szó, és bólogatott mindenre, amit kérdeztem. Számomra ebben a dalban benne van ez a feledős, vagy inkább az élet borúságait észre sem vevő, rájuk fittyet sem hányó elementáris életvidámság, ami általában az ázsiaiakra abszolút jellemző. Hosszú a dal, és valamiért csak a 11-edik másodpercnél kezdődik, de érdemes végighallgatni, reméljük Ti sem bírjátok megállni mosolygás nélkül! :) Olvass tovább…

Homayoun – A madár, ami jó szerencsét hoz

Miután megkaptuk az 5 napos tranzit vízumainkat a mashhadi türkmén nagykövetségen, azonnal el is indultunk Türkmenisztán felé. Persze csak ésszel, mert előbb megálltunk enni. Nem találtunk semmi parkot a belvárosban, ezért csak úgy, egy kis utca járdájára ültünk le, amolyan iráni módra, a betonra, a mocsokba, az autók zaja és bűze mellett. Persze ez utóbbi mérsékelt volt, mivel egy csendes utcában voltunk. Ennek az utcának azonban volt egy kis vendéglője, ahonnan egy perc nem telt el, és egy fickó tálcán két csésze teát hozott nekünk cukorral. Hiába, még mindig Iránban vagyunk! :) Amikor visszavittük a tálcát, próbáltam kenyeret vásárolni, persze fizetni nem hagytak, és egy kenyér helyett hármat kaptam. Itt találkoztunk Homayoun-al, aki kicsit megrémisztett minket, mert azt mondta, hogy a Mashhad-Saraksh útvonal nagyon veszélyes, mert elrabolhatnak minket az afgán drogcsempészek…
Kicsit fura volt a fickó,

elsőre kicsit bolondnak néztem, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy normális. :) Emberünk elmondta, hogy neve, a Homayoun, azt jelenti, hogy „A madár, ami jó szerencsét hoz” – hát jó szerencsét hozott, mert nem raboltak el minket ezen a szakaszon. :)
Mindenesetre jól megijesztett minket ezzel, ezért ezután 3-4 embert még megkérdeztünk erről az útról, és senki se mondta, hogy baj van vele, egyedül egy imám mondta, hogy éjszaka veszélyes, de amikor kérdeztük miért, azt mondta nem az emberek miatt, hanem az út rossz minősége miatt. Az első ember, akit erről megkérdeztem, egy sarokkal odébb volt, egy buszmegállóból leszólított minket. Ő volt Vali, a Lonely Planet fórumokból messzeföldön híres „Home Stay” üzemeltetője, állítólag nagyon jól főz a felesége, és nagyon gyors náluk az internet, ráadásul még a türkmén tranzit vízumot is szívesen segít elintézni, mindezekért igen jutányos árat számít fel… Úgy volt, hogy nála leszünk Mashhadban, leveleztem is Valival (ezért ismert fel), de végül Mashhadéknál maradtunk. Most viszont sikerült összefutnunk vele a véletlen folytán, és a közösen eltöltött 3 perc alatt megbizonyosodtunk róla, hogy Vali valóban egy teljesen őrült és lökött figura.

Mashhadból nehezen szabadulunk – Túl népszerűek vagyunk

Kifelé menet a városból nem volt kalandoktól mentes az utunk. A forgalmat már egészen szépen abszolváltuk, bármilyen autóforgatagban nagyobb stressz nélkül ellavírozunk, viszont amikor meg-meg álltunk Mashhadban, durva tömeg vett minket körül. A megállásokra azért volt szükség, mert Zita szeretett volna venni valamit, még mielőtt elhagyjuk Iránt, de azt csak a harmadik boltban kapta meg. Na, hát nekem ezalatt a három megállás alatt hirtelen nagyon-nagyon sok barátom támadt… Álltak már körbe minket sokszor sokan, de ez a mashhadi tömeg minden eddigit felülmúlt, úgyhogy le is fényképeztük őket. Na, ez is egy hiba volt, mert erre föl ők is felbátorodtak, és újabb percek teltek el azzal, hogy „még egy utolsó fényképet hagy…”
De a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ezután még rosszabb jött, fiatal kölykök, motoron. Ez eleinte még nem volt annyira rossz, egy helyen még segítettek is a helyes utat megtalálni, de aztán jött egy másik banda, és ők már pimaszabbak voltak, hosszú kilométereken keresztül követtek minket, jöttek mellettünk, előttünk, kiabáltak és hosszasan kérdezgettek perzsául, nem fogták fel, hogy ha ötször kérdezik meg ugyanazt, akkor sem fogjuk megérteni… Mi pedig nem arra vágytunk, hogy suhancok hangos motorjai közepette bringázzunk, ezért egy idő után megelégeltük az egészet, és megálltunk. Ha közelebb jöttek, hangosan és látványosan „Hoda Hafesz”-eztünk nekik, és integettünk, hogy húzzanak már el mást boldogítani. Ebben végül egy autós is besegített és végre nagy nehezen lekoptak rólunk a motoros naplopók. Olvass tovább…

Miért négy nap Mashhadban?

Mashhadban négy nagyon szép napot töltöttünk egy szuper családnál. Na de kezdjük az elején: miért négy napot? A család marasztalt még a négy nap után is, de mi ugye igazából csak azért jöttünk Mashhadba, hogy felmarjuk a türkmén tranzitvízumainkat, emellett körbetekintésre és pihenésre együtt is max. csak 2-3 napot szántunk volna, mert ugye várnak minket az ’isztán országok, meg a Pamír, a KKH-ról nem is beszélve… Ezért első dolgunk volt Mashhadban, hogy felkeressük a türkmén nagykövetséget. Igaz, hogy még nem telt le a két hét, amióta igényeltük Teheránba a tranzit visa-t, de hátha nem tudnak számolni, gondoltuk… Hát sajnos nagyon is tudnak számolni, ráadásul pénteken, amikor lejárt volna a két hét, pont zárva tartanak, viszont szombaton legalább nyitva vannak, így azt kérték tőlünk, fáradjunk vissza a vízumainkért szombat reggel. Ez volt kedd reggel. Szóval így lett 4 nap Mashhadban, na de milyen 4 nap!

Iráni popsztárok Amerikában

Hogy a nagyon kedves családot honnan akasztottuk magunknak jóbarátnak és vendéglátónak erre a négy napra, az még egy régi történet, egészen Meghri-ig, az örmény-török határátkelésünkig nyúlik vissza. Történt ugye, hogy kisebb tömegek voltak a határon, méghozzá azért, mert négy Amerikában karriert felépített iráni popénekes koncertet adott Örményországban, Jerevánban. Hogy miért külföldön adnak koncertet az iráni sztárok, az egy nagyon jó történet: azért, mert Iránban sok más mellett a popzene is tiltva van, aki pedig egyszer kimegy Amerikába zenélni, az soha többé nem térhet vissza, vagy ha megteszi, börtönévek várnak reá. Olvass tovább…

Mastone és Mehran családjánál

Miután legurultunk az Alborz-hegységből a Kaszpi-tenger partjára, két nap pihenőt írtunk elő magunknak a tengerparton, elvégre azért tekertünk át a hegyeken, hogy a tengernél legyünk. Ránk is fért a pihenő, mert elég stresszesek voltunk az átkelés miatt, mindketten éreztük, hogy le kell nyugodnunk és újra rendbe kell tenni magunkat, mert még mindig bennünk volt az a sok felgyülemlett ideg és stressz, amit a hágóból való leereszkedéskor szereztünk. Nem terveztünk ezekre a napokra semmit, csak hagytuk, hogy történjenek velünk a dolgok, és történtek is.

Amikor megálltunk egy helyen, hogy Zita le tudjon sétálni egy szűk kis utcán a tengerpartra (mert csak ilyeneken lehetett lejutni, amúgy be volt építve az egész part), akkor a biciklijével elállta egy parkoló autó útját. Egy étterem mellett voltunk, ahová éppen ebédelni tért be Mastone és férje Mehran. A barátaikkal voltak és a két tizenéves fiúkkal, ekkor érkeztek meg Teheránból, hogy a tengerparti nyaralójukban töltsék az utolsó hétvégét a fiúk nyári vakációjából. Mastone elég jól beszél angolul, és persze rögtön kérdezni kezdte, hogy miféle bringák ezek és egyáltalán mi járatban vagyunk errefelé. A társalgás vége az lett, hogy meghívtak minket az asztalukhoz ebédelni. Az ebéd végére természetesen már a nyaralójukba is meginvitáltak, ami pár kilométerre volt ettől a helytől. Tökéletes sátorhelyet találtunk a kocsibeállójukban, így mi sem éreztük azt, hogy tolakodnánk, mégis eleget tettünk a kedves meghívásuknak. Itt aztán egy nagyszerű napot töltöttünk együtt, még ezen az estén elvittek minket egy helyre, ami Chalustól valamivel nyugatabbra volt és egy kötélpályán kabinok közlekedtek fel a hegyre, amit sajnos már nem láttunk, mert sötét volt. Ezen a helyen nagyon szép parkos környezetben volt egy csomó szórakozó és vendéglátóhely, itt ültünk le beszélgetni és fagyizni. Itt ettünk egy érdekes utcai kaját, majonézes borsos kukoricát, ami olyan csípős volt, hogy szinte folyt rólam a víz, ahogy ettem, de igazából élveztem az új ízeket. Ugyanitt egyébként volt néhány vízesés is, és egy nagy szökőkút, aminek a vizén nagy gumigömbökben gyerekek vergődtek, és ezért még fizettek is a szüleik. :) Olvass tovább…

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :) Olvass tovább…

Teheránban sikerült kifognunk egy, az adatlapjuk után nagyon kedves házaspárt Couchsurfing-en, és még Tabrizban voltunk, amikor visszaírtak, hogy szeretnének fogadni minket, ezért rettentően örültünk, hogy úgy indulunk el Teherán felé, hogy már tudjuk, hogy lesz kiknél maradnunk a fővárosban. Jó érzés volt így közeledni az óriási városhoz, különösen, hogy alig vártuk, hogy megismerjük Neda-ékat. Az érkezés aztán nem úgy sült el, ahogy szerettük volna, így az első találkozás egy rendőrség előtt volt velük, na de mint már írtam, aztán levették magukról a komoly álarcot, és ezzel mi is felszabadultunk.

Neda-val és Alirezával nagyszerű napokat töltöttünk együtt, két nagyon kedves, nagyon okos embert ismertünk meg bennük. Rengeteget meséltek Iránról, és a világról is, merthogy elég sokfelé utaztak már. Mind a ketten tájépítészek (Landscape Architecture), legújabb projectjük, amit épp az ottlétünk alatt nyertek meg, az egy új, óriási zászló körüli park megtervezése. Ez a zászló (gondolom iráni zászló, ezt meg se kérdeztük, de elég egyértelmű…), ha elkészül, a világ legnagyobb zászlaja lesz, ha jól emlékszem 140 méter magas. Egy dombtetőn fog megépülni Teherán közepén, és Alirezaék a domb körüli park és sétányok tervét fogják elkészíteni, illetve tették is már meg a project „pre-sales” fázisában, már ha tervezésnél lehet ilyesmiről beszélni. A tervezés mellett még egyetemre is járnak, mind a ketten PhD-znek.

Teheránban egyébként van egy nagy TV-torony is, ami 400m magas és egy időben ez volt a világ legmagasabb tornya, mára már visszacsúszott a 4. helyre. A városban egyébként nem sokat jártunk, semmilyen nevezetességet vagy „kötelező látnivalót” nem néztünk meg, csak a lakóhelyünk környékén mászkáltunk, illetve akkor, amikor Iszfahánba utaztunk, és amikor a türkmen nagykövetséget látogattuk meg, utóbbi megérdemel pár szót. Olvass tovább…

Tömegközlekedve a városon és az országon át

Szinte minden iráni, akinek említettük az útvonaltervünket, azt mondta, hogy Iszfahánt és Shirazt nagy kár, hogy kihagyjuk. Ezt annyiszor hallottuk, hogy végül megkértük Neda-t, hogy nézzen utána a vonatnak Teheránból Iszfahánba. Kiderült, hogy a jegy az éjszakai, hálófülkés vonatra 150000 riál, tehát kb. 3000 forint, és már mind elfogyott, de érdemes megpróbálnunk a pályaudvaron indulás előtt egy órával, mert 90%, hogy kapunk „last minute” jegyet. Megpróbáltuk! Zita szülinapjának az estéjén elindultunk a pályaudvarra. Neda-ék is mentek valahová kocsival, ezért a legközelebbi „Express Way”-ig elvittek minket. Itt rögtön találtunk egy taxit, el is kezdtem alkudni a sráccal, akiről hamar kiderült, hogy nem is taxis… :) Ennek ellenére intett, hogy pattanjunk be, és elvitt minket egészen a metróállomásig, teljesen ingyen. :) Olvass tovább…

Irány a hegy! – Tényleg repülni fogunk?

Zita szülinapja szeptember 16-án volt, ami a második teheráni napunkra esett. Első nap sikerült elég jól összeismerkednünk Neda-val és Alireza-val, így nem volt nehéz rávennem őket, hogy részt vegyenek és segédkezzenek a Zita ellen készülő meglepetések előkészítésében. Előző este lefekvés előtt elég fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, ráadásul egy fejfájás is gyötört, mindezek ellenére reméltem, hogy jól fog sikerülni Zita szülinapja. Olvass tovább…

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból. Olvass tovább…

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak… Olvass tovább…