Nászút a Föld körül

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Olvass tovább…

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Olvass tovább…

Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni. Olvass tovább…