Nászút a Föld körül

Laoszba simán begurultunk, a thai oldalon egy pillanat volt a túljutás, aztán átgurultunk a Lao-Thai barátság hídon a Mekong folyó felett és megérkeztünk a laoszi határállomáshoz. Itt már egy kicsit feltartottak minket, ki kellett tölteni egy-egy papírt (már megint Beeline reklám volt rajta, mint Tádzsikisztánban) és be kellett csengetnünk 31-31 dollárt fejenként. 30 dolcsi a 30 napos vízum, minden napra egy dollár, plusz még a hídhasználati díj – szép kis barátság mondhatom… :) – egy dollár. A főútra kigurulva konstatáltuk, hogy az sokkal porosabb, mint a Mekongtól délre a thai-oknál, ráadásul itt a jobb oldalon vezetnek. Ilyen Kína óta nem volt, elszoktunk már ettől, na és a tükrök a sisakjainkon, azok is a jobb oldalon voltak az elmúlt közel egy évben, ezért aztán lehúzódtunk hamar és átragasztottuk őket a bal oldalra, hogy bármikor egy gyors oldalra pillantással lássuk rajtuk keresztül, hogy ki és mi közelít felénk hátulról.

A fixik, a Beeline, és hála Hassan-nak újra egy kis Pakisztáááán :)

Vientiane-ig, a fővárosig, amely 24km-re van a határátkelőtől, csak egyszer álltunk meg, hogy felhívjuk a leendő vendéglátónkat és barátunkat, Hassan-t, aki egy Couchsurfing-en keresztül talált pakisztáni srác. Elsőre nem tudtuk hívni a még Bangkokban ajándékba kapott laoszi SIM-kártyáról, aztán másodikra és harmadikra sem, mert mindig azt mondta vissza az unott hangú néni a telefonban, hogy érvénytelen szám. Végül egy kis segítséggel, az útikönyvben leírt telefonszámkód-rendszerből visszafejtve rájöttünk a titokra, és negyedjére felhívtuk Hassant, akivel könnyen és gyorsan megbeszéltünk egy találkozót egy kórház előtt, amit meg is találtam a gépészen. Mindezt egyébként egy családi ház lebetonozott udvarában folytattuk le, ahonnan egyáltalán nem néztek ki minket, sőt kaptunk hűtött ivóvizet frissítőnek. Laosz megkapta tőlünk az első jó pontot. :) A fővárosba való bejutás is könnyen ment, nem várt ránk sehol őrült forgalom, csak néha pislogott rá a furcsa bringákra egy-két motoros, ahogy én is a mellettünk haladó fixis (fix hajtású bicikli, egysebességes, ha hátrafelé tekered, hátrafelé gurul) srácokra. Szép bringáik voltak, de rögtön feltűnt, hogy ezt nem ők pimpelték fel így, ezek nem azok az otthonról ismerős, saját építésű, egyszerű, minimalista fixik, hanem boltban vásárolt, kész darabok, színesre-szagosra festve. Ettől persze csak még furcsább volt az egész, megérkeztünk egy az előzőnél jóval fejletlenebb országba, távol Európától és bármitől, amihez a fixit köthetném… és akkor mit látunk? Fixiket, nem is egyet, ezeken nyomulnak itt a srácok! Mindig van min meglepődni! :)

Amíg Hassanra vártunk a kórház előtt, én egy árussal barátkoztam, a helyi számokat próbáltam megtudni tőle, de nem ment könnyen. Amikor végre rájött, hogy mit akarok, nagy nevetések következtek. Aztán befutott Hassan egy Beeline-os robogón (!?), elnézést kért, hogy késett, és intett, hogy kövessük. Egy sarokra lakott a találkahelytől, egy tágas udvarral bíró társasházban. A kaput őrizték, ezért a bringákat lent hagytuk sok másik, boldogtalanabb életet megélt, vastag porral fedett társuk mellett a fedett parkolóban. Fent Hassan-nál, ahogy ez egy jóféle Couchsurfing-es első találkozásnál lenni szokott, nagy beszélgetésbe kezdtünk. Olvass tovább…